Az utolsó váradi kapucinus
Pacsay János Fidél a Budai Kapucinus Rendház házfõnöke. Nagyváradon született, de a század egyik történelmi pillanatában elszakadt városától. Szeptember 23-án tért vissza, hogy végre újból otthon, a váradi kapucinus rendházban mutassa be aranymiséjét. Látogatása elõtt, még a budai rendház íróasztala mellett beszélgettünk el arról, hogyan élte meg.
1926-ban születtem Nagyváradon. Hatan voltunk testvérek, közülük pedig én vagyok a legidõsebb. A vasút néhány méternyire volt az ablakunktól, naponta nyolcvanöt menetrendszerinti vonat robogott el. A szomszédunkban volt a bakterház, onnan tudom ilyen pontosan a vonatok számát. Mi, gyerekek gyakran helyettesítettük a baktert, aki holtrészegen hevert valahol; mi eresztettük le a sorompót, írtuk fel egy táblára a menetrenden kívüli szerelvényeket. Emellett a szórakozás mellett pedig a bakter fiaitól megtanultunk románul. Ma is azt a jó bihari román nyelvjárást beszélem, amit akkor elsajátítottam.
Elemi osztályaimat Nagyvárad-Olaszi katolikus plébániaiskolájában végeztem. Ott hasznomra volt már ez a nyelvtudás, mert harmadik osztálytól kezdõdõen már a számtant is románul gyúrták a fejünkbe. Nem azért, mintha annyira szimpatizált volna a tanító az új hivatalos nyelvvel, hanem azért, hogy utána helytállhassunk a gimnáziumban is.
Ez a gimnázium a Szent László volt, ha jól tudom, ma Gozsdu nevét viseli. Akkoriban a Szent László nagyon színvonalas iskolának számított, olyan tanári gárdával, amelyiknek legtöbb tagja az elsõ világháború elõtt végzett, és ez nagy szó volt. Az oktatás minõségén is látszott a lelkiismeretességük. Volt néhány Magyarországról átjött „ejtõernyõs" is, kiegészítendõ a hiányzókat, de még attól a generációtól is sokat tanulhattunk. Volt is dolguk elég, hiszen körülbelül 1500-an tanultunk ott. Néhányuk neve talán ma is fogalom a váradiak számára: Jagics Pali bácsi, Diószegi Laci bácsi, Kegyes Pista bácsi, Jakó Albert, Tátrai Barna.
1945-ben érettségiztem, és ekkor már két éve kapucinus kispap voltam. Számomra természetes volt ez a pálya. Családunk erõsen katolikus szellemiségû volt. Édesapám szinte valamennyi barátja lelkész volt, õ maga is az szeretett volna lenni. Én úgy nevelõdtem, hogy pap leszek. Ez magától értetõdõ volt, nem kényszerítettek erre a szüleim. Sõt, valahányszor édesapám felkeresett a szemináriumban, mindig mondta: fiam, ha meggondolod magad, szeretettel fogadunk újra otthon.
Nagyvárad ostromát a kapucinus rendházban éltem át. Az épület körül létesítették a gettót, úgyhogy a templom és a rendház mélyen benyúlt a kerítés mögé. Egyszer rendtársunk, Bertalan atya indult volna a városba. Amint kilépett a kapun, a csendõr – meglátva a hosszú kapucinus szakállt – rögtön ráfogta a fegyverét. Somogyi reformátusok voltak ezek, soha nem láttak még szerzetest. Féltünk tõlük, de azokat a zsidókat, akik bizonyítani tudták, hogy van kinél elrejtezniük, a templomon keresztül, a misérõl kijövõkkel együtt kiengedtük.
1945-ben jöttem el Nagyváradról, hogy Budapesten legyek novícius. A tervem az volt, hogy utána visszamegyek, és otthon végzem el a püspöki szemináriumot. Ebben viszont megakadályozott a háború utáni zûrzavar. Akkor igyekeztek a megsemmisült iratokat pótolni, és személyes bemondás alapján állítottak ki új okmányokat. A tartományfõnököm pedig magyar állampolgárként diktált be. Így lettem én, az addig száz százalékig románnak számító egyszeriben Magyarország polgára. Ennek viszont megvolt az a kellemetlen mellékhatása, hogy nem mehettem vissza Váradra.
A teológiát tehát Budapesten végeztem. Abban az évben, amikor befejeztem tanulmányaimat, 1950-ben, és hozzákezdtem volna a tulajdonképpeni papi szolgálathoz, feloszlatták a rendet. Volt ugyan néhány lelkészi állás az egyházmegyében, melyeket a feloszlatott rendek papjai betölthettek, de mi, a frissen végzettek úgy gondoltuk, jobb, ha ezeket a helyeket idõsebb rendtársaink foglalják el, akik már képtelenek lettek volna szakmát tanulni vagy fizikai munkát végezni. Mi pedig valamennyien elmentunk dolgozni. Így lettem – újabb kötõdésként a vasúthoz – krampácsoló. Máshova nem vettek fel.
Rövid idõvel ezután megürült budai rendházunk templomában – mely akkor plébániatemplomként mûködött – a kántori állás. Nekem megvolt az ehhez kellõ képesítésem, így felvettek. Így láthattam mindazt, ami a rendház épületében történik. Közvetlenül a háború után térképész katonatisztek képzése folyt benne. Azután a hadsereg kádereinek központja lett. Az épület parancsnoka ez idõ alatt Maléter Pál volt, akit késõbb, 1956 után kivégeztek. Ez volt az az év, amikor a katonák távoztak az épületbõl. Helyüket csavargók, hajléktalanok foglalták el. A városi tanács pedig szentesítette önkényes lakásfoglalásukat. A rendházban ezután sokáig magánlakások voltak.
Visszatérve az én pályám alakulására, rövid kántorkodás után behívtak katonának. Helyemre mást vettek fel, s leszerelés után ismét munka után kellett nézzek. Így lettem tûzoltó körülbelül másfél évig. Ezt az állásomat azért voltam kénytelen otthagyni, mivel mindenáron politikai tisztet akartak belõlem csinálni. Nem tudták ugyanis, hogy pap vagyok. Alig tudtam szabadulni a megbizatástól és a munkahelytõl. Ezt követõen a Földtani Intézet alkalmazottja lettem két évig. Mikor kiderült, ki vagyok, megsúgták, hogy menjek a fenébe. Ezt követte a Fõvárosi Motor- és Gépipari Vállalat, ahol autószerelõként dolgoztam 1956-ig.
Az a 13 év, amit fizikai munkával töltöttem, olyan tapasztalatokat adott, amelyekre egyetlen egyetem sem tudna megtanítani. Olyan emberekkel volt alkalmam beszélgetni, akik egy reverendással nem ülnének le soha. Ugyanakkor pedig megtanultam szívósnak lenni. Korábban, amikor még szerzetesek voltunk, sokszor rosszul esett, hogy éjféli zsolozsmára fel kellett kelnünk. A tûzoltóságnál? Hatvan órás készültség idején hatvan óráig a csizmát nem húztuk le a lábunkról. Megtudtam azt, hogy egyszerû emberek azért a falat kenyérért mennyit dolgoznak.
1964-ben engedték meg újra, hogy papként tevékenykedjek. Káplán lettem ismét a budai rendházunk templomában. Itt akkor már két rendtársam dolgozott mint világi pap. Két év alatt sikerült egy 52 tagú ifjúsági énekkart létrehoznunk. Sok gyerek járt a hitoktatásra is. Ezek a „rendellenes" dolgok szemet szúrtak valakinek. Felhívtak telefonon az Egyházügyi Hivatalból, és szelíden figyelmeztettek, hogy ha ezt folytatom, kizárnak a papi keretbõl. De ha vállalom, hogy átmenjek a veszprémi egyházmegyébe, akkor gyakorolhatom a hivatásomat. Világos, hogy én a lelkipásztorkodás folytatását választottam. Ezt követõen három év alatt hatszor disponáltak, vagyis helyeztek új egyházközségbe. Nemsokára kiderült az is, hogy miért rakosgattak ide-oda. Kémkedéssel gyanúsítottak. Azzal vádoltak, hogy én vittem ki Lengyelországba Visinszki bíborosnak azoknak a papoknak a névsorát, akik alkalmasak arra, hogy püspökök legyenek. A vád alapja az volt, hogy én gyakran utaztam Lengyelországba. Korábban jegyzõ is voltam a fõegyházmegye bíróságán, és õk rendszeresen leküldték Kisgörbõre azoknak az ügyeknek az aktáit, amelyeket még én kezdtem meg. Folyton kaptam a leszidást Esztergomból, hogy miért küldöm vissza olyan piszkosan az aktákat. Nem tudtam elképzelni mi történik. Hát a kémelhárítók végignyaltak, végigkenegettek, végigvilágítottak valamennyi papírlapot a nagy paksamétából, azt vélvén, hogy valahol ott rejtõzik a titkos üzenet. Ezt a rendõrségen tárták elém, amikor egyszer beidéztek. – Uraim, maguk olyan kevésre becsülik a Vatikánt, hogy a budapest-alsóvízivárosi káplán tájékoztatására szorulna? – kérdeztem tõlük. Elismerték, hogy igazam van, és attól kezdve békén hagytak.
Zalaapátiba kerültem plébánosnak, ahol tizenegy évet töltöttem. Szüleim is átjöttek a háború után Magyarországra, és végre itt alkalmam nyílt otthont biztosítani számukra. Édesanyám gondozta a plébániát, édesapám segített neki. Megvolt az az elégtételük annyi megpróbáltatás után, hogy a fiukkal élhettek, én pedig igyekeztem mindent megadni számukra. A rendszer bukása után máriabesnyõi rendházunkba kerültem, majd onnan ide, Budapestre. Azóta a budai rendház vezetését látom el, és ebben a minõségemben szemtanúja vagyok a magyarországi kapucinus rend egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetének.
A kapucinus rendnek összesen 11 ezer tagja van a világon szétszórva. Ennek legalább a 70 százaléka olasz. A maradék többsége lengyel – ez a nemzet nagyon vallásos, a világon minden huszadik katolikus pap lengyel –, kevesen vannak a német nyelvû országokból, Svájcban is egymás után adják el a rendházakat. A magyarországi rendtartományban összesen tizenhatan vagyunk, és négy-öt fiatal tanul külföldön. De õk csak évek múlva jönnek haza, én pedig már hetvennégy éves vagyok. Nyolcvan éves leszek, mire lesz végre egy káplánom. Elég elkeserítõ helyzet.
Utánpótlásunk sincs nagyon, mert az a generáció, amelyik fel kellene váltson bennünket, már az ateista gondolatrendszerben nõtt fel. Akik pedig mégis katolikus iskolába adják a gyereküket, elégedetlenek. Azt várnák, hogy olyan tanár tanítson ott, mint, teszem azt, 1938-ban. De hol vannak azok a tanárok? A sírban.
Nem értek egyet azzal a gyakorlattal sem, ahogyan a fiatal utánpótlást képzi a rend. Azzal kezdõdik a képzés, hogy a jelölt hat évre kimegy Itáliába, ahol aztán a nyelvvel kell birkózzon, az olasszal, a gyomra a mindenféle polippal meg rákkal meg csigával – a velencei rendtartományban folyik ugyanis a képzés – mi pedig nem tudunk kiküldeni egy magyar nyelvû lelkészt, aki ez idõ alatt foglalkozna vele. Emiatt sorban hazajönnek a jelöltjeink.
Amikor én tanultam, más volt a gyakorlat. Elõször itthon befejeztük a tanulmányainkat, utána pedig kimentünk szakosodni vagy jogásznak, vagy történésznek, vagy szentírástanosnak. De akkor már megbékéltünk a hivatásunkkal, megismertük a rendet, megtanultunk nyilvánosság elõtt érthetõ magyarsággal megszólalni.
A kapucinus rendbe egyre többen lépnek be Indiából és a távol-keleti szigetvilágból. Õk azért jönnek, hogy ételük biztosítva legyen, vagyis az éhínség elõl menekülnek. Ez a fajta tagság viszont nyilvánvalóan a minõség rovására megy. Pedig a kapucinusok büszkék voltak arra, hogy a tagok a mindennapi munka mellett tudományos képzést is szereztek. Én 11 nyelvet tanultam, de nem beszélem valamennyit. Azért tanultam ennyit, mert a teológián ószövetségi Szentírás szakos voltam, héberül, arámul, görögül, szírül hivatalból kellett tudjak. Szír–magyar nyelvtant írtam is már. Ezeken felül az iskolában nyolc évig tanultunk latinul. Ezt olyan szinten kellett elsajátítani, hogy követhessük a teológián az elõadásokat, amelyek latin nyelven folytak. Nekem elõnyöm volt, mert elõször édesapám tanított latinul, s pofonnal díjazta, ha hibáztam. Tanultam még olaszul, németül, franciául, és természetesen románul. A lengyel volt az utolsó nyelv, amit megtanultam. Erre azért volt szükségem, mert annak idején rendtársaimmal azt terveztük, hogy egy lengyelországi városban, ahol hatalmas házunk van, nemzetközi szemináriumot indítunk a közép-európai államok kispapjai számára. Úgy volt, hogy a szentírástudományt én tanítom. Elvégeztem tehát a budapesti lengyel nagykövetség nyelvtanfolyamát. 36 éves voltam ekkor. Azért utaztam minden nyáron Lengyelországba, hogy gyakoroljam a nyelvet. Azt hiszem, ezen utazgatásaim miatt vádoltak meg kémkedéssel.
Visszatérve a magyarországi rendtartomány jelenlegi állapotára, mégis látok kiutat. Volna lehetõség arra, hogy ismét helyben folyjon a képzés. Nemrég nyílt meg Budapesten a külön a szerzetesrendek számára létesített teológiai fõiskola. Itthon tanulva nem szakadnak ki a hagyományokból, tisztában vannak a helyi viszonyokkal. Talán így sikerülne életben tartani a magyarországi kapucinus rendtartományt.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése