Pacsai Norbert: DERŰMORZSÁK FIDÉL ATYA ÉLETÉBŐL
Édesapánk még a csonka Bihar vármegye árvaszéki elnöke volt Berettyóújfaluban, és a Kós Károly stílusában felépített Tisztviselő-telepen laktunk. Ide érkezett nyári szabadságára az örökfogadalomra készülő kapucinus papnövendék Fidél testvér, a család legidősebb gyermeke. Természetesen mezítlábasan saruban, csuhában és tonzúrás fejjel. A tonzúrát a II. Vatikáni Zsinat eltörölte, pedig a szimbolikája nagyon kifejező. Az ókori Rómában a rabszolgák fejtetejét borotválták ki, hogy ha megszöknek, könnyen felismerhessék őket. A szerzetesek ezt a külsőséget töltötték meg spirituális tartalommal: az Úr szolgálatába szegődött rabszolgáknak tekintik magukat.
Ekkor alig múltam még négyéves. Egy húszhónapos koráig szoptatott, és az élelmiszer-választék egyhangúsága miatt puliszkán tartott kis „vasgyúró” voltam. A nálam tizennyolc évvel idősebb bátynak nagyon tetszettem, mert a csuklásig csiklandozni lehetett, sőt a többlet hájjal rendelkező testrészeimbe nagyokat lehetett csípni. Ezekben a lehetőségekben élte ki Bátyám a testvéri szeretetet, vagyis folyamatos célpontjává váltam.
Egy ilyen testvéri szeretettel átitatott támadás utáni kimerültségemben Édesanyámhoz menekültem a konyhába, és elbújtam a köténye alá. A helyzetet Édesanyánk nem értvén kíváncsiskodott, hogy mi a baj. Könnyek között panaszoltam el: bánt Szent Antal!
Addig ugyanis ilyen megjelenésű személyt nem ismertem, csak a Templomunkban a Kisjézust karján tartó Páduai Szentet.
A baljós történelmi jelek hamarosan valóssággá váltak. Édesapánkat „klerikális” viselkedése miatt az állásából elküldték, segédmunkás lett, és a megözvegyült nagyváradi Nagymamával, valamint – mert Nővérünk férjével tüdőszanatóriumba került – még két kisunokával (az egyik csecsemő) kiegészülve kényszerlakhelyre telepítettek bennünket lelkes bolsevisták. Egy tizenöt holdas gazdaembert családjával kiraktak a fészerbe, minket meg a földes-nádfedeles kicsi házába bezsúfoltak. Nagymama kapta a kisebbik szobát, mi meg többiek megszálltuk az utcai „tisztaszobát”. A konyhában az átlósan kifeszített spárgát díszítő pelenkaerdő adta meg az alaphangulatot.
A szakácskönyv író Nagynénénk – Horváth Ilona (Ilu) – magányos lévén, minden Karácsonyát velünk ünnepelte, mert a széles rokoni körben a mi családunk volt a legnépesebb. Mindig két hatalmas bőrönddel érkezett, mert a nálunk töltött napokban élte ki sütés-főzési szenvedélyét, és személyes holmiján kívül ahhoz is szállította a nyersanyagot.
1953 Karácsonyát igen nagy családi létszámmal ünnepeltük, mert Fidél bátyánkat a Földtani Intézet valamilyen munkára Debrecenbe küldte, tehát kínálta a helyzet, hogy Ő is velünk karácsonyozzon – Plébánosunk legnagyobb örömére – mert a berettyószentmártoni szolgálatot átruházhatta Fidélre. Nagynénénk elé az esti vonathoz a két Bátyánk ment ki bőröndöt cipelni: Fidél és Ágoston. Goromba, hóförgeteges idő volt. Fidél szerencsére kucsmában érkezett, de Ágostonnak nem volt becsületes téli sapkája, ezért a fejére húzta a Nagyanyánk kötötte vastag sísapkát, amiből csak a szeme látszódott ki, de hogy divatos legyen, még erre feltette Édesapánk ünneplő kalapját.
Édesapánknak két kalapja volt: egy nagyon használt, az elülső csúcsnál már lyukas, szürke és egy kikímélt, újszerű, ünnepi fekete. Utóbbi fejfedőt csak ünnepnapokon és csak templomba járáskor viselte.
Ezen a nevezetes estén a két fiú a cipekedéstől leizzadva érkezett haza Nagynénénk kíséretében, dacolva a hófúvással. A házba lépve derült ki a rettenetes valóság: az ünneplő kalap nem volt az Ágoston fején. Hazafelé a sötét estében a viharos szél valahol lefújta fejéről a nagy becsben tartott kalapot, és egyikőjük sem vette észre. A két fiú visszarohant az állomásig, de hiábavalónak bizonyult a fennhangon mondott imádság, a kalapnak már valahol új gazdája örvendezett.
Nagy volt az izgalom, hogy Édesapánk hogyan veszi tudomásul a váratlan veszteséget. Mindig félórával előbb érkezett a Szentmisékre, mert ennyi idő kellett Neki a Krisztussal való személyes találkozás lelki felkészüléséhez. Édesanyánk ezután kezdte öltöztetni a tömeget, és terelni a Templom irányába. Szentesténket beárnyékolta, hogy az éjféli Szentmise előtt jön el az igazság pillanata.
Úgy is volt. Indulás előtt Édesanyánk megkapta a felszólítást: Mama, kérem a kalapot! Édesanyánk, más választása nem lévén hozta a lyukas szürkét. Nem ezt, hanem az ünnepit! – hangzott az újabb és csodálkozó felszólítás. Édesanyánk a lehető legszeretetteljesebb hangon folytatta a párbeszédet: – Az ünneplő kalap elveszett. Ki vesztette el? – szigorodott meg Édesapánk hangja. Fidél! – válaszolt határozott hangon Édesanyánk. Dermesztő volt a csend. De nem tört ki a vihar, mert Édesapánk megköszörülte a torkát, fejére tette a lyukas kalapját, és szó nélkül elindult a Templomba.
Nagyon szerény a teológiai műveltségem, mégis tudom, hogy Édesanyánknak a szeretet légkörét megőrző művelete nem hogy bűn lett volna, de azon még a Boldogságos Szűz is mosolygott. Meg a történet azt is megmutatta, hogy egy Édesapa milyen értékes helyen hordozza szívében pap fiát.
Bátyánk azzal igyekezett Édesanyánknak segíteni, hogy a nyári vakációkban hetekre magához vett, gondoskodott a szórakoztatásomról, felöltöztetett, és nevelt is. Tanított tarokkozni, vitt túrázni, bevezetett a térkép és az iránytű használatának a rejtelmeibe. Megmutatta hogyan segítenek a turistajelzések a tájékozódásban. Így jutottam el egy alkalommal ministránsai társaságában a gyönyörűséges Prédikálószékre is.
Akkor éppen sekrestyés volt, amikor a nyaralásom csúcsélménye következett: elvitt szórakozni a Vidámparkba. Nagyon sajnálom a mai digitális kütyükön felnövő nemzedéket, hogy kimarad életükből az ott megtalált élmények hangulata. Bódék sorakoztak, ahol próbára tehettük ügyességünket, bátorságunkat, fizikai erőnket. A hullám- és a szellemvasút csak ráadás volt a megszerezhető jutalmakra. Lehetett nyerni ceruzát, kámforos ízű édességet, a bocskorszíjat, és lufit tucatszám.
Az említett bódéknak gazdájuk volt, akik az ötven filléres próbatételekre kiabálva agitáltak. Valószínűleg bevételarányos volt a jutalékuk. Az egyik bódénál nagyon ügyesnek kellett lenni. Üres konzerves dobozokat raktak egymásra csúcsosan. Ezt kellett úgy öt-hat méterről ökölnyi rongylabdával eltalálni. Páros volt a játék. Egy forintért ketten kaptak öt-öt labdát. Aki több dobozt vert le a célbadobásokkal, az nyert, ő kapta a jutalmat.
Ennek a bódénak a kezelője minket vett célba. Látva a kis rövidnadrágos falusi gyermek elragadtatását, odakiáltott felénk: – Kisfiú! Hívd ki Apukádat versenyre! Felpillantottam Fidélre, és láttam, hogy széles mosollyal ünnepli a tévedést. A versenyt Ő nyerte, de a jutalom bocskorszíjat én rágtam el.
Fidél Bátyónk tizennyolc évvel volt idősebb nálam. A keresztelésemen már reverendában segédkezett. Későbbi sorsom alakulásában is gyakran foglalkoztatott az a kérdés, hogy a Gondviselésnek milyen sok hálával tartozom, mert bár a testvérek közül egyedül Neki nem volt vér szerinti családja, mégis a népes famíliának egész életében – még kolostori időszakaiban is – Ő volt a központja.
Amikor Fidél Kisgörbőn volt káplán, mi a nagyalásonyi Táncsics Termelőszövetkezet egyik üzemegységében – Vid nevű falucskában – laktunk. Ennek a tsz-nek voltam az üzemgazdásza. 1967. április 26-án megszületett Ambrus fiunk. Bátyánk a hírt nagy-nagy örömmel fogadta: „Na végre! Nem kell lefordítani a családi címert!” Az nyilvánvaló volt, hogy az új „címermadarat” Ő fogja megkeresztelni.
Fidél gyönyörű májusi időben érkezett meg veterán Pannóniáján. Feltűnő volt, hogy sokkal nagyobb a hátizsákja, mint általában. Az örömteli fogadtatás után megszemlélte az újszülöttet, majd késedelem nélkül bemosakodott, kötényt kötött és megszállta a konyhát. Kicsomagolta a hátizsák tartalmát: a leveshez szükséges és már előkészített zöldségeket, fűszereket és a nagy kincsnek számító karajt meg tarját, mert falucskánktól a legközelebbi húsbolt húsz kilométerre volt. A megfelelő műveletek elvégzése után feltette főni a zellertől illatos húslevest, és nekilátott a rántani való hússzeletek panírozásához: a tarját bécsiesen, a karajt párizsi módra. Amikor ezzel végzett, félre húzta a levest, kezet mosott és levette a kötényt. Most átmegyünk a templomba! – hangzott a felszólítás, és az előszoba ablakpárkányáról felvéve a templomkulcsot, már indult is.
Mire mi hármasban átértünk – mert az alig egyéves Ildikó leányunk szárazdajkaságban volt az abádszalóki Nagyszülőknél – a templom fényárban úszott, és Fidél a szertartáshoz beöltözve a Főoltárnál várt. Máig hatóan lélekemelő liturgián keresztelte meg Ambrus Jánost, sőt felkente még „birkózónak” is, és megáldott bennünket.
Hazatérve ismét kezet mosott, és befejezte a konyhai műveleteket. Nekünk annyi dolgunk volt, hogy megterítsük az asztalt, amelyre Bátyánk csodálatos ünnepi ebédet varázsolt friss petrezselyemzöldjével meghintett főttrizs-körettel és uborkasalátával kiegészítve. Ezt koronázta meg a hátizsákból előkerülő, és fonott üvegben utaztatott somlói Furmint. Fidél csak másnap reggel ment vissza szolgálati helyére, így egy éjfélbe nyúló szépséges estét töltöttünk együtt anekdotázással, családi események felidézésével és a váradi, Horváth-házbeli gazdag dalkincsből merített nótázással.
Nem tudhatjuk, de nagyon valószínű: a világ történetében nem gyakori esemény, hogy a keresztelő pap főzi az ünnepi ebédet. Azt már tudjuk, hogy a Szentlélek gazdag kegyelmi tárának páratlan ajándéka a Paptestvér, különösen egy olyan, a cselekvő szeretet eszközeit életformaként gyakorló, és kapucinus lelkülettel felruházott személyiség, mint Fidél.
Az 1970-es évek közepén még nagyon erős volt az Egyházunkat megsemmisíteni szándékozó erők kíméletlen tevékenysége. A Veszprémi Egyházmegyében 1975 nagyböjti idején egy olyan esemény adott alkalmat egyházellenes beavatkozásra, amit a lelkes, de meggondolatlan harmadik éves kispapok idéztek elő. Az történt, hogy a Szabad Európa Rádióban elhangzott egyik Mindszenty-beszédet a teológusok magnetofonra felvették, majd többtucat példányban legépelték, és az ünnepi Szentmiséről a Bazilikából távozó tömegben szétosztották.
A szentbeszéd tartalmától függetlenül az Állami Egyházügyi Hivatal hatalmas botrányt csapott azzal a követeléssel, hogy az egész évfolyamot zárják ki a Hittudományi Főiskoláról. A kizárás megtörtént, de Paskai László püspök úrnak a Szentlélek súgott egy megoldást, amiről később kiderült, hogy jól bevált. Püspök úr az Egyházmegyéjében felkereste titokban az általa megbízhatónak tartott papjait azzal a kéréssel, hogy átmenetileg egy-egy kispapot fogadjanak be Plébániájukra „szárazkáplánnak”. Így jutott Zalaapátiban Fidél bátyánknak a később családtagunkká váló Somlai Péter, akinek felszentelt szerpapként ugyanitt lett majd az első kápláni munkahelye. A tehetséges és nagyon gyakorlatias kispap kitűnő munkatársa lett Bátyónak a Templomban, a ministránsok és a hittanosok között, de a Plébánia körül is.
Még ebben az évben egy békepapi delegációnak tanulmányutat szervezett az Állami Egyházügyi Hivatal, a Szovjetunióban működő vallásszabadság és gazdasági virágzás tanulmányozására. A tagok úgy döntöttek, hogy lengyel nyelvtudása okán felkérik a mozgalmon kívüli Pacsay Fidélt tolmácsnak. Megkeresésükre Bátyó úgy válaszolt, hogy csak akkor vállalja az utat, ha Somlai Pétert is magával viheti. Jó sejtése volt, mert ennek a Szovjetunióbeli tanulmányútnak döntő szerepe volt abban, hogy Somlai Pétert a következő tanévben visszavették a Teológiára, hiszen a Tisztelendő úr láthatta, hogy a jövőbe egyetlen út vezet, és az a lenini út, akár mit is mond Mindszenty kiérdemesült érsek-bíboros úr.
A tanulmányúton a tolmács remekül bevált, maradéktalanul kiszolgálta a kéréseket. Egy epizód mégis megérdemli, hogy a derűmorzsák között tartsuk számon. Kijevben a legelőkelőbb hotelben szállásolták el a küldöttséget. Bátyánknak már a folyosón feltűnt, hogy az egyik takarítónő nagyon nyomul utána. Azt gondolta, hogy beépített ember, vagy provokátor. Gyanúja tovább erősödött, mert a takarítónő a szobájába is követte. Amikor a hölgy becsukta az ajtót, az összehajtogatott porrongyot a villanykapcsoló melletti szellőző nyílás rácsára szorította, és súgva kérdezte: – Van neked feleséged? Nincs! – hangzott a szintén suttogott válasz. Miért nincs? – kíváncsiskodott tovább a hölgy. Mert pap vagyok. – szólt a válasz. Milyen pap? – hangzott az újabb kérdés. Katolikus természetesen. – felelte Bátyánk. Akkor adj nekem egy Rózsafűzért! – szólt a kérés.
A takarítónő aznap három Rózsafűzérrel meggazdagodva tért haza munkahelyéről, tanulságot szolgáltatva nekünk kishitűeknek, hogy a jövőbe vezető utunkon mindenütt a Világban a Rózsafűzér Királynője kísér bennünket, mégpedig anyai szeretettel és kézenfogva.
A Szerzetesrendek működését 1989-ben nagy csendben újra engedélyezték, ezzel a budai Fő utcai Árpádházi Szent Erzsébet Plébániát ismét hivatalosan a Kapucinusok működtették, és a Rendházat is visszakapták. Fidél testvérünk (frater familiaris) előbb Máriabesnyőn a noviciusok magisztere, majd Budán az Alsóvízvárosi Kapucinus Templom Plébánosa, egyben a Rendház Gvárdiánja lett. Az üres kolostor hasznosítására általános iskolát szervezett az épületben, amit a Bencések működtettek. A nyári vakációit nálunk – Abádszalókon – töltötte, miközben aktívan levelezett, és rendi tárgyalásokra utazott, rendszerint külföldre.
Az évnek ez az időszaka egybeesett a hét unokánk itteni nyaralásával, mert ők a két családból jóformán csak ilyenkor találkoztak. A házban ekkor tízen laktunk, amit mindenki nagyon élvezett. Bátyó a pihenés idejére a padlásszobában tökéletesen elszigetelhette magát, tehát akkor kapcsolódott be a közösségi életbe, és akkor vonult vissza, amikor akart. A nagy udvaron egy hat méter átmérőjű pancsoló, és egy kártyacsaták helyszínéül szolgáló nyitott sátor állt. Utóbbi látogatottsága hatalmas volt, mert nálunk akkor vált ismerté az Uno nevű, túl nagy szellemi erőt nem igénylő kártyajáték. Addig csak a magyar kártyát ismertük.
A napirendhez még egy epizód tartozott: reggel nyolckor Bátyónk szobájába felvittem egy erős presszókávét, amit lekísértünk egy becsületes korty papramorgóval, azaz törkölyből párolt pálinkával. Ezután Ő még fal felé fordulva aludt egy órácskát, majd learaszolt a kilenc órai reggelihez a teraszra, ahol az unokák nagy ovációval fogadták.
A reggeli közös pálinkázás miatt nem autózhattunk, ezért Bátyó minden nap este hatkor misézett, mert Ő még a régi kánon szerinti naponta kötelező misemondáshoz ragaszkodott, meg addigra elmúlt az alkohol hatása is. A Szentmiséről hazaérkezve únó! felkiáltással szállt ki az autóból, minek következtében minden bokorból előugrott egy-egy unoka, és rohantak a sátor felé, ahol a kártyaasztalnál Bátyónak is helyet szorítottak. Ott aztán ment az öldöklő kártyacsata vacsoráig, meg aztán vacsora után is végkimerülésig.
Legnagyobb unokánk – Rita – már elsőáldozó is volt, ezért a Bátyónk napi misézése működtette a fantáziáját. Faggatta a Nagymamáját: – Ki van ilyenkor a Templomban? Bátyó és Tata (ez vagyok én). – válaszolt a Nagymama. Úgy misézik Bátyó, hogy üres a Templom? – hangzott az újabb kíváncsiskodás. Úgy! – nyugtatta meg Nagymama unokáját, akin látszott, hogy erősen foglalkoztatja a helyzet, félrevonulva töpreng. Hírtelen, üdvözült arccal rohant be a konyhába a vacsorát készítő Nagymamájához, és kiáltva közölte a logikus megoldást: Tudom már! Bátyó ilyenkor gyakorol!
Bátyó ezen az estén is jól megénekeltette a Bandát, bizonyítva azt, hogy pedagógiai lelkületének egyéb területén sem esett ki a gyakorlatból.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése