Dr. Szelestei Tamás: A keszthelyi évek
A keszthelyi polgármester
1985 nyarán Fonyódi Vilmost elhelyezték és az addig Tapolcán plébános Pacsay János Fidél kapott kinevezést a keszthelyi Fő téri plébániára. Nagy várakozás előzte meg érkezését! Mint hamarosan kiderült, a szerzetesrendek feloszlatásáig (1950) kapucinus szerzetes volt. Azóta megjárta Zalaapátit, Nagykanizsát, Tapolcát, és most ő lett a mi plébánosunk.(!!!)
Jól megtermett alkatával, javakorabeli, határozottságot és nyíltságot sugárzó tekintetével sokat sejtetett számunkra már az első találkozáskor. Alapjában öblös hangjával olyan húrokat tudott megszólaltatni, amelyek mindig a helyzethez, az alkalomhoz illettek. Micsoda különbség az eddig tapasztaltakkal szemben! Egyhamar rend lett a templomi szertartásokon, a plébánia-hivatalban és a plébánia lakrészében is. Idős szüleit is hozta magával, ahogy előző helyein is tette. Édesanyja ágyhoz kötött beteg volt. Igy kerültem orvosként is szorosabb kapcsolatba a Pacsay családdal. Fidél édesapja, János bácsi nem nézte valami jó szemmel, hogy gyakran oda járok feleségéhez, de ezt én megértéssel vettem tudomásul. Miután a család eltemette a feleséget-édesanyát-nagymamát, érthetően nagyobb nyugalom költözött a plébánia-házba. Fidél atya pedig újra elemében volt!
Elkezdődtek a heti szentírás magyarázatok, megújult (egyáltalán lett...) a képviselő testület, lett sok ministráns, a plébánián közösségi helyiség az összejövetelek számára.
1986 nyarán meglátogatta Keszthelyen Fidél öccse, Norbert és felesége Marika, családjuk itteni részét, és hozták egyetemista lányukat, Ildikót is. Ildikó meglátta Péter fiamat, Péter meglátta Ildikót és kettőjük szerelméből 1989. április 2-án a Fő téri templomban Fidél atya közreműködése mellett házasság lett. Igy aztán rokonságba került a Pacsai- és Szelestei-család, amely azóta élő valóság, igazi szeretetközösség. Amen!
1990. márciusában Máriabesnyőn megtörtént az első keresztelő az új családban, Fidél atya kezéből a szenteltvíz lecsorgott Rita homlokán.
Keszthely város önkormányzata szerette volna bővíteni és korszerűsíteni a város piacát, amely szomszédos volt a plébánia hosszú, de nem sokat érő kertjével. Tóth István tanácselnök megkereste Fidél atyát, a plébánost, és vételi ajánlatot tett. Fidél terület cserét ajánlott. Ugyanis a város nyugati szélén egyre bővült a modern lakótelep, ahonnan messze esett a Fő téri templom. Nagy felismerés volt részéről, hogy ha létrejön a területcsere, akkor a lakótelep szélén templomot épít. Létrejött a csere, megindult a tervezés, több lépcsősre ütemezve. Először egy kisebb templom, amely később jó lesz közösségi teremnek, ha egyszer, ki tudja mikor, elkészülhet egy rendes méretű templom. Összefogott a képviselő testület, a hívek sokasága, nagy volt a lelkesedés. Elkészült a terv, megkapta a kiviteli engedélyt, és 1989. tavaszán elkezdődött az alapozás. Az anyagok hordásában, bármely segédmunkában sokan, fiatalok, de idősebbek is részt vettek hétvégeken, időt, energiát nem kímélve. Egyre magasodtak a falak, kezdődött a födém, majd a tető kialakítása. Egyik szombat délelőtt sajnos baleset történt. A nem éppen fiatal, nyugdíjas Boronkay György lábára esett egy betongerenda: nyílt törés jött létre. Kötözés, rögzítés, mentők és irány Zalaegerszeg, Baleseti Sebészet. Természetesen én is beszálltam a sérült mellé, vigasztalni, erősíteni, némi lelket önteni belé. Ettől kezdve kissé szomorúan ment a „kaláka-munka”, majd az építkezés el is akadt egy időre. Befejezni és felszentelni már az új plébános tudta.
Máriabesnyő
Jött a rendszerváltozás, ami egyszerre volt nagy öröm és lelkesítő jövőkép, de Keszthelyen szomorúságot is hozott a hívő közösségnek, mint az alábbiakban kiderül. A szerzetesrendek visszakapták működési engedélyüket, így Fidél atya, mint a Magyarok Nagyasszonya Templom plébánosa felvette újra barna kapucinus habitusát, és a számukra átmenetileg biztosított máriabesnyői rendházba vonult. Magával vitte idős édesapját is, aki egy év múlva az Örök életbe távozott. Még egyszer láttam őt is kis szobájában, úgy tűnt nekem, hogy már nem nézett rossz szemmel rám.
Fidél atyát - talán nem sértem, ha azt mondom - bátyámnak tekintett jó barátomat, legközelebb már csak 1993-tól látogattam a fővárosban, a Fő utcai rendházban, amelyben a bencések által fenntartott általános iskola is működött. Ő ott „mindenes” volt: a templom plébánosa, a rendház portása, az iskola hittan tanára és a magyarországi kapucinus rend nélkülözhetetlen agilis embere. Sajnos egészségi állapota fokozatosan romlott, és életének utolsó hónapjait már nem a rendházban, hanem az Irgalmas Rend Szociális Otthonában, a Fő utca egy másik épületében töltötte. Itt adódott alkalmam, hogy utoljára meglátogassam. Még tiszta elmével és jó kedélyben emlegethettük a szép, közös keszthelyi múltunkat.
Benne nem csak a kapucinusok, nem csak a szűk család, de valamennyien, a keresztények nagy családja, jelentős értéket vesztettünk. Emléke köztünk él. Deo Gratias!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése