Illés Mária: Az a szál fehér rózsa
Hiszen nem olyan rég, érkezett Zalaapátiba, gyermekkorunk színhelyére a negyvenes éveiben járó, ereje teljében lévő, európai látókörű, nagy tudású polihisztor, - az eszperentót és a lovári nyelvet is beleértve – 16 nyelven beszélő, művészi szinten orgonáló új plébános, a szüleivel, - János bácsival és Mária nénivel,- együtt, aki kezdetben motoron, majd Trabanton járva, - hitével, káprázatos tudásával, emberségével, tisztességével, nyitottságával és jó humorával - rövid idő alatt kivívta a zalaapátiak, esztergályhorvátiak és bókaháziak tiszteletét, többségük szeretetét. Megreformálta a miserendet, a szigorú – férfiak jobbra, nők balra - templomi ülésrendet, aktivizálta a képviselő testületet, változtatott, modernizált, segített, példát mutatott, felpezsdítette a hitéletet, falu történeti kutatásokat végzett, a hívek közös munkájával rendbe tetette a templom-kriptát, a temetőket, közösséget teremtett, betlehemet és passiót tanított be, kirándulásokat szervezett, no és rendíthetetlenül nevelt, tanított és tanított, mindenkit, akit csak lehetett.
Fontos összetartó erőt jelentett számára – a hívők közössége mellett - a „nagy család”; testvérei családjaikkal minden jeles ünnepen együtt ültek templomunkban jobb oldalt a sekrestye ajtó előtti sorokban, ez által is példát mutatva a híveknek.
Maga köré gyűjtött bennünket, általános és középiskolás gyermekeket, életre szóló útravalót kaptunk; nehezen kezelhető, vagány tinédzserekből váltak lelkes ministránsok, akik példaképnek tekintették és rajongással csüngtek a szavain. Öcsém még mindig emlékszik a pannonhalmi minisztráns kirándulásra és arra, hogy azt is megmutatta nekik, miként lehet az esztergályi kanyarban „elengedett” kormánnyal úton tartani a Trabantot.
Ő és családja végre új, békés otthonra lelt Zalaapátiban, a templomunk pedig végre a saját otthonunkká vált, annak ajtaja– a plébánia ajtajával együtt - napközben számunkra mindig nyitva állt, bármikor bemehettünk. Vidáman birtokba vettük annak minden helységét, és „otthon” az ember gyereke – az esti imádságon kívül – messze kerüli az áhítatot, felszabadultan viselkedik, - a felnőttek szerint - esetleg még rendetlenkedik is. A templomban tartott hittanórákon még a „Pater Pio” történetek alatt is általános volt a zsongás, nevetgélés, mindig belekérdezhettünk az éppen aktuális történetbe. Már a sokadik csínytevésünket követően egy tavaszi meleg délután, amint a „Sürü”- beli focipályáról jövet zajosan, csatakosan, átizzadva csapatostul igyekeztünk a templomi hittan órára, meglepetésünkre azonban az ajtót zárva találtuk. Hozta a kulcsot, de csak azután léphettünk be, miután a templom ajtóban egyesével, személyre szabottan, komolyan megesketett valamennyiünket, hogy a jövőben rendesen viselkedünk. Roma iskolatársaink fejét - az esküt követően -még meg is simogatta, bátorításul. Amire mindnyájunkra sor került, addigra megszáradt rajtunk a ruha és ezáltal elkerülhetjük a megfázást a hűvös templomban.
Egyszer később, elmesélte, hogy maga sem tartozott a minta gyermekek közé, megtörtént, hogy amikor a társaival Nagyváradon a Kőrös parton játék közben elkötöttek egy csónakot, ügyetlenségből nekieveztek egy háton úszó hölgy fejének, aki éppen - édesanyja, Mária néni barátnője volt. Szerencséjükre - az ijedtségen kívül - nagyobb baj nem történt.
Hiteles volt, nyitott, őszinte, áradt belőle a jóság és a szeretet. Ezért tudott úgy hatni ránk, hogy belülről fakadóan, a saját döntésünkből eredően kívánjunk jobbak lenni.Bármelyikünkből képes lett volna akár tudóst nevelni, ha lehetősége lett volna rá, ami teljességgel elképzelhető, hihető volt a számunkra.
Szinte mindenre kiterjedt a figyelme; hetedikes-nyolcadikos általános iskolások lehettünk a barátnőmmel amikor 1972 karácsonyán az éjféli misén Ő orgonált, mi pedig felmentünk a kórusra énekelni. Ám közvetlenül az éjféli mise előtt – a barátnőm nővérétől – „kölcsön vett” lakkal bordóra lakkoztuk a körmeinket. Mise után magához hívott bennünket, elmagyarázta, hogy ez nekünk miért nem illendő és megígértette velünk, hogy sürgősen lemossuk. Karácsony másnapján megdicsért bennünket, amiért szót fogadtunk.
Örömteli élmény volt Vele beszélgetni, bármilyen témában, a puli etológiától - a modern tudomány legújabb eredményeiig. (Kinga húgáék pulija is nála nyaralt néha Komáromból a gyerekekkel együtt). Több folyóiratot járatott, mint a falusi könyvtár. Történt egyszer, egy napsütéses nyári délután, hogy éppen a plébánia irodán beszélgettünk egy-két órát, miközben „leszakadt az ég”, elsötétedett, dörgött, villámlott, a heves szélvihar következtében megszűnt az áram szolgáltatás, a dombokról lezúduló sáros iszap elöntötte a fél falut, utakat, hidakat rongált meg. Aztán újra kisütött a nap, mi pedig – megszakítva a beszélgetést - lapátot és seprűt ragadtunk, mentünk segíteni, helyreállítani a károkat.
Humora tudott szarkasztikus is lenni. Emlékszem, amikor a Passióban falunk egyik „besúgójára”- szinte minden felnőtt tudta, hogy ki az, aki előtt nem szabad beszélni - osztotta Júdás szerepét, aztán a következő évben megkapta Jézusét is.
Zseniális pedagógus volt, imádott tanítani, én pedig örömmel tanultam Tőle, igazán volt mit! Nyári szünetben 1 hónap alatt heti kétszer egy-másfél órában megtanította nekem az egész első éves gimnáziumi német tananyagot akként, hogy a leckéket és feladatokat magnó kazettára mondta és kölcsön adta a magnóját, hogy hallgathassam egész nap, egyéb tevékenységem közepette. Ez képezi német tudásom alapját, mindmáig. Elmesélte, hogy amikor talán egy lábtörés következtében szobafogságra kényszerült, két hét alatt megtanulta az eszperantó nyelvet. Ezen felbuzdulva egy-két hónap múlva én is letettem az alapfokú eszperantó nyelvvizsgát és 1975 nyarán a Zalaegerszegi Eszperantista klubbal eljutottam a lengyelországi Lublinba, ahol Ő korábban Karol Vojtilával, a későbbi II. János Pál pápával együtt végezte a teológiát. Később segített felkészülni az országos középiskolai latin versenyre is.
Érettségi ajándékul azt kaptam a családomtól 1977-ben, hogy elmehettem Vele, az általa Erdélybe, Nagyváradra és Kolozsvárra szervezett 3 napos buszos kirándulásra, Zalaapátiból Pozsegovits Gyula és felesége Fischer Erzsi, Bókaházáról Lóth Laci bácsiék társaságában. Azóta bejártam a nagyvilágot az USA-tól Indiáig, azonban ez életem egyik meghatározó élménye marad. Tanúbizonyságot tett jó humoráról és elképesztő történelmi tudásáról, fantasztikus idegenvezetőnek bizonyult. Könnyed stílusban a három nap alatt annyi lényegi ismeretet adott át Erdély történetéről és akkori jelenéről, amire a következő évtizedben megjelent 3 kötetes Erdély Története című trilógia elolvasását követően lehetett csupán szert tenni.
Még egyetemista koromban, amikor hazajártam Budapestről, meglátogattam Őt is, mindig volt ideje a számomra egy jóízű beszélgetésre. Történt egyszer, - filozófia szigorlatomat követően – hogy vitába, eszmefuttatásba keveredtünk a marxizmusról. Büszkeséggel idéztem fejből Marxot – Ő folytatta, ismerte az idézet másik felét is, amely bizony nem volt fellelhető a mi egyetemi tankönyveinkben. Ekkor tanultam meg, mennyire szükséges a dolgokat a maguk teljességében, összefüggéseiben minden oldalról megvizsgálni. Ennek aztán később, ügyvédi munkámban is nagy hasznát vettem, ugyanúgy, ahogyan a Tőle elsajátított európai látásmódnak és alázatnak is, humanitárius szolgálatom, Rotary-s alkormányzói tevékenységem során.
Aztán meglátogattam Tapolcán és találkoztunk még Keszthelyen, János bácsival és Vele is, öcséméket Ő eskette.
Az évek elszálltak, mint a virágszirmok az esti szélben, de órákkal később, a kriptában, a koporsója mellett, még mindig szorongattam azt a szál rózsát. Köszönet Kozma Imre atyának, amiért lehetőséget biztosított számomra, hogy a szertartás végén, néhány mondattal elbúcsúzhassak Tőle az esendő, nagybetűs embertől. Nagyon nehezen voltam képes elengedni.
Az, a koporsójára fektetett szál fehér rózsa őrzi örök álmát, befalazva is vele marad, ám elkötelezett hívő, humanista, nyitott, derűs, lényének szabad szelleme velünk maradt, példakép, minden időben lámpásként irányt mutat, generációkon keresztül, mindaddig, amíg hitét, tanításának, szellemiségének lényegét, - mi tanítványok – képesek leszünk tovább örökíteni az utánunk jövő nemzedékekre, hogy általa ők is jobbá válhassanak.
Hálásak lehetünk a Teremtőnek, hogy a Sors kegyelméből oly szerencsések lehettünk, hogy a közelébe kerülhettünk, ismerhettük, tanulhattunk Tőle és még évtizedek elmúltával is szerethetjük, emlékét őrizhetjük és szellemiségét tovább örökíthetjük.
Komárom-Koppánymonostor, 2022. Advent
Dr.Illés Mária
a volt tanítványok egyike
P.S.: „Köszönjük neked Uram, hogy ő a miénk volt, és az is marad, mert aki él szerettei szívében, az nem hal meg, csak távol van!”
(Szent Ágoston)
Megjegyzések
Megjegyzés küldése