Vecsei Miklós: Bátyó

Az első kora gyermekkori emlékem édesanyám legidősebb testvéréről nem konkrét, inkább a családi beszélgetések lenyomata maradt meg bennem, amiből akkor csak annyit értettem meg, hogy Bátyó (ahogyan a testvérei nevezték), valamiféle tűzoltó volt. A tűzoltóautómat miatta hívtam Fidélnek. 

Ötéves voltam, amikor Zalaapátiba helyezték plébánosnak, ahol azután tizenegy éven át szolgált. A plébánián elég sok nyarat töltöttem gyermekként, miután Bátyó mindenhová magával vitte a nagyszüleimet. 

Visszagondolva az igazi falusi papok karakteres figurája volt, akikről a regények is szóltak, akik értették a világot,szolgálták az embereket, és a közösség formálójaként is hatalmasat alkottak. Népes ministráns sereg vette körül hétköznap is, annyian voltunk, hogy el sem fértünk az oltár körül. A sekrestyében volt egy játék, azzal döntöttük el, ki vehet részt a misén, aki pirosat dobott, az kint maradt, és csak szomorúan nézhette a többieket. Felolvasni pedig az mehetett, aki nagyon szépen, érthetően tudta olvasni a szöveget, téveszteni nem lehetett, ezért egész héten a szentírást bújtuk. 

A sekrestyében mindig jó hangulat volt, miközben Bátyó minden mondatával, minden mozdulatával tanított és közben vidámság, jókedv vette körül. A jókedv az oltár körül derűvé szelídült.

Nála a harangozás is csak tökéletes lehetett. Ma is érzem azt az izgalmat, amikor a harangozó távollétében felmehettünk vele a toronyba. Elképesztő volt közelről hallani a harangszót, szinte magunkban éreztük az ütések erejét, utána a zúgást.  Lentről egyáltalán nem látszott, milyen hatalmas hangszerek vannak odafent. Harangozni persze nem engedett bennünket, hiszen nem volt elég súlyunk hozzá és félt, hogy félreverjük, de amikor megállni készült a harang, felkapaszkodhattunk a kötélre, ami még akkor is a magasba emelt.

Emlékszem, mekkora gondja volt, hogy nem talált olyan kántort, aki az igényeinek megfelelően orgonált volna, ezért ő maga játszotta fel az énekeket. Sorban magnóra vette mindet, majd a szertartás alatt az oltáron kapcsolgatta a készüléket, úgy indította el az énekeket.

Szegény világ volt és ebben a szegény világban, eszközök nélkül is gyönyörű ünnepeket varázsolt a falunak. És a templom nemcsak az ünnepnapokon telt meg zsúfolásig. 

A következő állomáshelyein már nem gyermeki szemmel láttam a működését. Mindenütt lenyűgöző módon tette a dolgát, miközben gondoskodott a nagyszüleimről.Zalaapátiból Nagykanizsára, onnan Keszthelyre, azutánTapolcára, Máriabesnyőre, majd a Fő utcába került. Bár a váltás neki sem lehetett egyszerű, bárhová is helyezték, mindenhol úgy dolgozott, mindenhol úgy volt jelen, hogy azt a helyet a Jóisten egyenesen neki jelölte ki. 

Annak idején soha nem tudatosult bennem, hogy a neve hűségest jelent. Ha egy szóval kellene jellemeznem azt, hogyan viszonyult a Jóistenhez, az egyházához, a családjához, keresve sem találnék ennél kifejezőbbet