Zsugán Gedeon H. Gyula: Az utolsó váradi kapucinus
Ez az elképzelt múlt jóval izgalmasabb, színesebb és vonzóbb volt, mint a mindennapok tapasztalatai. Hiszen hol voltak akkor már azok az emberek, akikért a kápolna, a templom, a kolostor épült? Az egyházi személyek, akikkel gyerekként találkoztam, megjelenésüben és valójukban többnyire ellentmondtak annak a szakrális térnek, amiben mozogtak. Csalódott és keserű személyiségek, akik alkoholtól felemésztett csontsovány testben tengették életüket. A román állambiztonság harmadrangú figurái, akiknek az a feladatuk, hogy belülről rombolják a közösséget és eltüntesség, vagy legalábbis felismerhetetlenné tegyék a múltat. Macskához hasonló simulékony alakok, akiktől szüleim ösztönösen óvtak. Nem, ezek az alakok nem illettek bele a régi, harmonikus és nagyszerű épületekbe.
De ezt azt ellentétet tágabb környezetben is megtapsztaltam. Nagyvárad, ahol Fidél atya születtet és ahol én felnőttem egykor a Holnap városa volt, ami az épületekben is megnyilvánult. Az a szűk negyven év, mialatt a poros vidéki járásszékhelyből a Pece-part Párizsává vált, egycsapásra véget ért, amikor a szecessziós paloták tervezői, építtetői és lakói marhavagonokba terelve – nyugati vagy keleti irányba – örökre elhagyták a várost. Akik pedig a helyükbe jöttek, csak a szobákat tudták elfoglalni, de nem azt az űrt, amit ezek az emberek maguk után hagytak. Várad élete akkor megtorpant. Talán ezért nem készült évtizedeken keresztül egyetlen olyan épület sem, amit érdemes volna megnézni, amibe érdemes volna belépni. Csak a kommunizmus végét követően eszmélt fel az egyik vagy másik tervezőmérnök, és fogott bele emberszabású, embereknek szánt épületeke.
Ilyen tervező volt Szabó Arnold, ami az akkor még Keresztény Ifjúsági Mozgalom székhelyének a terveit vetette papírra. Ő meg is fogalmazta, hogy olyan épületet épít, amibe ha valami belép, érezze, hogy másik világban jár. Ennek az épületnek és szervezetnek a révén ismertem meg Fidél atyát, aki akkor már budapesti rendházban élt.
A kilencvenes években alakult Keresztény Ifjúsági Mozgalom legfőbb támogatói akkoriban a nyugat-európai egyházi közösségek voltak, ezen kapcsolatok pedig gyakori személyes találkozókat igényeltek a szervezet alapítója, Rencsik Imre és a támogatók között. Egy találomra kezdeményezett telefonhívás nyomán ismerkedett meg Fidél atyával. Nagyváradról nyugati irányba mindig útba esik Budapest, és a látogatások a budai rendházban egyre sűrűbbé váltak. Egyre gyakrabban esett szó az épülő ifjúsági központról és a városról, amit Fidél atya egyre szívesebben emlegetett fel, és hamarosan az egyesület tagja lett. Segített abban, hogy az ekkor már Posticum nevet viselő épület helyiségei latin nyelvű megnevezéseket kapjanak. Olyan termeket is nagy találékonysággal nevezett el, amiket a rómaiak nem is ismertek. Így lett például a filmklubból Circulus cinematograficus. És eközben szárba szökött benne a vágy, hogy ő, aki több mint ötven éve nem látta Váradot, ismét szülővárosába látogasson. Erre a látogatásra 2000. szeptemberében került sor, amikor aranymiséjét az egykori váradi kapucínus templomban tartotta meg, amiben akkor már régóta csak román nyelven miséztek. Ezt követően pedig még kétszer látogatott Váradra, mindahányszor a Posticum vendégeként.
Talán csak elképzelem, és nem is emlék az a kép, ahogy Fidél atya a Posticum folyosóján a kápolna felé halad. A szürke padlócsempék és a frissen festett falak nem illenek a kávébarna csuhához, de az összkép mégsem zavaró. Inkább egy házszentelésre emlékeztet, amikor egy ismerős térbe belép valaki, aki vendég ugyan, de nem a vendéglátó, hanem éppen e tér miatt jött. Az épület és a személy párbeszédbe lép, amit jó esetben látni és megérezni lehet, hallani nem.
A kápolna mellett már csak a csuhája lóg, az ember, aki annyira illett a Váradomba, a régi templomokba és a fiatal Posticumba, már csak emlék. Számomra ő volt azon kevesek egyike, aki a régi Egyház ígéretét testesítette meg – egy emberarcú Egyházét.
Zsugán Gedeon H. Gyula
Megjegyzések
Megjegyzés küldése