Kopcsay László: A mi Fidél atyánk
Fidél atyára emlékezni számomra megtisztelő feladat. Ha bárki megkérdezi, hogy fiatal koromban életemet kik befolyásolták, sőt, kik határozták meg, ő az elsők között van. S erre nemcsak én gondolok így, több barátom is hasonlóan vélekedne. Mert ez a baráti kör, az ő kezdeményezésére jött létre, végig kísérte életünket, s a mai napig is gazdagít mindannyiunkat. Megöregedtünk, sajnos találkozásaink sokszor fájdalmasok, hiszen, egyre gyakrabban, egy-egy társunktól kell búcsúznunk, akikkel rengeteg közös emlék és élmény köt össze.
A visszaemlékezésre készülve elolvastam Fidél atya öccseáltal írt életrajzot, akit személyesen is ismerek még Zalaapátiból, s kissé hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Az írás szerint mindössze két év volt, amit a Vizivárosban papként dolgozott a bátyja, s ez számomra hihetetlennek tűnt. Valóban csak ennyi? S rendezve az emlékeket, bebizonyosodott, hogy tényleg ilyen nyúlfarknyi idő volt csak, amit együtt töltöttünk. Ő, a lelkes, végre hivatását végezhető tisztelendő atya, s mi, tizenéves gyerekek, akik csüngtünk rajta, s lestük minden szavát.
Ahhoz, hogy az azóta felnövekvő generációk is megérthessék az ő kalandos életpályáját, indokolt egy rövid korrajzzal kezdeni a visszaemlékezést.
Sajátos helyzetben volt a katolikus egyház Magyarországon az 1960-as években. A hírhedt Rákosi korszakot jellemző egyházüldözés már nem létezett eredeti formájában, de a helyzet mégis rengeteg feszültséget tartalmazott. A problémák gyökerét az jelentette, hogy Mindszenthy József, a magyar katolikus egyház vezetője az 1956-os forradalom óta az amerikai nagykövetség „vendége” volt. Az épület előtt a nap 24 órájában járó motorral egy rendőrautó állt, mely azonnal letartóztatta volna a bíborost, ha megpróbálja elhagyni a védelmet biztosító objektumot. Így az egyház nem rendelkezett legitim vezetővel, s ez meglehetősen korlátoztamozgásterét.
A kommunista hatalom létrehozott egy külön apparátust, az Állami Egyházügyi Hivatalt, mely szabályozta és ellenőrizte az egyház működését. Munkájuk alapfilozófiája egyszerű volt:az egyház működhet, de kizárólag a templomok falai között. A főbűn, melyet egy pap elkövethetett a kommunista hatalommal szemben, az ifjúsággal való foglalkozás volt. Aki ezt mégis megtette, vagy csak a veszélye fenn állt annak, hogy valaki átlépi ezt a piros vonalat, enyhébb esetben azonnali áthelyezésre, súlyosabb esetben több éves börtönbüntetésre számíthatott.
Sajnos a hitüket és munkájukat komolyan gondoló papok még egy veszélynek ki voltak téve: a plébánosok jelentős része békepapként működött, vagyis valamilyen formában kollaboráltak a kommunista vezetéssel, s érdekükben állt, hogy a „jóindulatukat” hosszú távon megtartsák.
Ebben a hármas szorításban, mikor az egyház vezetői, a plébánosok és a hatalom képviselői egyaránt gátolták a papoknak a fiatalokkal való foglalkozást, valóban hősiesség kellett ahhoz, hogy ezt valaki vállalja, hiszen abban a biztos tudatban tehette ezt, hogy bármely pillanatban utoléri őt az elnyomó rendszer, s jobb esetben mehet egy kis faluba, rosszabb esetben pedig egyenesen a börtönbe. S ez nemcsak egy veszélyforrás volt, amit esetleg el lehetett volna kerülni, ezek a papok valamennyien, így-vagy úgy, előbb vagy utóbb a hatalom áldozataivá váltak. Mindannyian, kivétel nélkül.
A szerzetesrendeket a kommunisták még uralomra jutásukévében feloszlatták, s ez a helyzet egészen a rendszerváltásig (!) változatlan maradt. A kivételt néhány középiskolát működtető tanitó rend jelentette csupán. Fidél atya ebben a korszakban végezte tanulmányait, s titokban szentelték pappá. Ám valódi lelkipásztori munkát, még 13 éven át nem végezhetett! Így a legkülönbözőbb fizikai munkákat volt kénytelen elvállalni, ám mikor évekkel később mesélt nekünk az itt szerzett élményeiről, tátott szájjal hallgattuk. Hangjában soha nem éreztünk keserűséget.
Mikor a sok hányattatás után hivatalosan is megkezdhette papi munkáját a budai Kapucinus templomban, figyelme rögtön a fiatalok felé fordult. A lányok számára az alakuló énekkar jelentette a közösség formálás lehetőségét, a fiúk számára a ministrálás. Három jól elkülöníthető korosztály hallgatott hívó szavára. A legidősebbeket már évek óta ismerte, korban ők álltak hozzá a legközelebb, az elbeszélések szerint rengeteg közös programot szerveztek. A középiskolások templomi szolgálata elsősorban az egyházi ünnepekre összpontosult. A „kicsik”, ahová én is tartoztam, lettek a frontharcosok, akik, Fidél atya hívó szavára, a hétköznapi miséken is vállalták a közreműködést. Számunk egyre gyarapodott, a szombat délutáni ministráns foglalkozások vidám hangulata nagy vonzerőt jelentett iskolai barátaink számára.
Sok egyéb jó tulajdonsága mellett Fidel atya empátia készségét érdemes kiemelni. Sok szülővel ellentétben pontosan tudta, hogy hogyan gondolkodnak a tizenéves fiatalok, értett a nyelvünkön, s ezért rajongtunk érte. Tudásunkat, hitünket nem unalmas tanórákra jellemző módon gazdagította, hanem érdekes történetekkel kötötte le figyelmünket, s mindezt közvetlen, baráti stílusban tette A Bibliai történetek mellett számos egyéb téma is terítékre került. Tisztán emlékszem, ekkor hallottam tőle például először Tamási Áron nevét. Mindemellett pontosan tudta, hogy akkoriban a fiúk érdeklődésének középpontjában a foci állt. Így távlati tervként a ministránsoknak egy saját csapat megszervezését tűzte ki célul. Ministráns versenyt szervezett, s díjként egy egységes csapatmezt ígért.
Buzgón részt vettünk a hétköznapi szentmiséken, s nagy izgalommal készültünk a díjátadó ünnepségre, ám itt óriási csalódás ért. Komlósi Imre plébános fogadott minket, s közölte, hogy Fidél atyát elhelyezték. A várt mezek helyett egy doboz bonbont kapott az egész társaság. Leforrázva távoztunk.
Próbáltunk ez után is együtt maradni, de ez csak akkor valósult meg igazán, mikor Kovács László személyében új káplán érkezett, aki ugyancsak a fiatalokkal való foglalkozást tekintette papi hivatása egyik legfontosabb feladatának.Misztérium játékok szervezésével ő folytatta a megkezdett, s kényszerűen félbemaradt munkát.
Fidél atyáról néha érkeztek csak hírek, pontos információk csak akkor jutottak el hozzánk, mikor több évi hányattatás után Zalaapátiba került. Ekkoriban már, a felnőttkor küszöbén, nyaranta kerékpártúrát szerveztünk, a Balatont kerültük még. Felmerült a lehetőség, hogy ennek keretében félidőben, mielőtt az északi partról a délire kanyarodunk, esetleg meglátogathatnánk Fidél atyát. Sikerült a címét kinyomoznunk, s először levélben kerestük meg. Hamarosan jött a válasz: szívesen lát bennünket, az éjszakát is nála tölthetjük. Az üzenet egy képeslapon érkezett, máig őrzömvalamelyik doboz aljában. Az aláírás érdekes: Fidel bácsi. – így nem kelthetett gyanút a kommunista megfigyelők számára.
Két jó barátommal a régi csapatból, Töröcskei Lacival és Farkas Istvánnal keltünk útra. Nagy szeretettel fogadtak, akkor már Fidél atya szülei is ott laktak. A közös emlékek felidézése mellett a kismotor jelentett számunkra nagy élményt, amit azon melegében ki is próbálhattunk. Másnap reggel útravalócsomag várt minket, mely vékony pénztárcájú fiatalokként ugyancsak nagy örömet okozott nekünk.
A látogatásunkat még két-három alkalommal megismételtük hasonló programmal: baráti beszélgetés, mise látogatás, séta a faluban. Mindannyiszor szerető családi légkörben fogadtak bennünket.
Aztán életünk új szakaszba lépett, katonaság, majd családalapítás, hamarosan gyerekek, s ezzel együtt családi nyaralások, a kerékpárutak egy időre feledésbe merültek. Ám a Balaton kerülő túrák ma is fiatalságom legszebb emlékei között élnek, s ennek minden alkalommal szerves része volt a zalaapáti látogatás.
Néhány évtized múlva találkoztunk újra a Vizivárosban a kapucinus templomban. Egy emlékezetes betlehemi játék erejéig újra összejöttünk, természetesen erről is készült fénykép az egykori fiatalok gyűrűjének közepén áll rajta Fidél atya.
A következő emlékem már a temetést idézi. Ministránsként barátaimmal részt vettünk a templomban a szentmisén, majd a máriabesnyői búcsúztatón. Csodálattal néztük a hatalmas fenyőfákat, tudtuk, hogy ezt jó néhány évtizeddel ezelőtt ő ültette.
Kevés embernek kell életében ennyi nehézséggel megküzdenie, szembenéznie. Azt mondjuk, kalandos élete volt, ez igaz ugyan, de valójában ez szenvedésekkel, megaláztatásokkal teli élet volt. Mégis hite erős volt, segített mindezt elviselni, sőt derűjét is a végsőkig megtartotta, mely példaként szolgált sokak számára. Mindig szeretettel és hálával emlékszünk rá.
Dr. Kopcsay László
Megjegyzések
Megjegyzés küldése