Vincze Tibor: Nekünk ő volt a plébános úr a boldog zalaapáti években!
Hálát adhatunk a Jóistennek, hogy őt adta számunkra hiteles egyházi személyként, tanító–nevelőként, sőt nekünk, akkori gyermekeknek pótszülőként is. A zalaapáti évekre vonatkoztatva egy színarany érme jutott az eszembe szimbolikusan, amelynek mindkét oldala nagyon értékes külön is, együtt pedig kimeríthetetlen isteni ajándék. Ugyanis az egyik oldala az addig sokat szenvedett és nélkülöző Pacsay családé, a másik pedig a zalaapáti plébániához tartozó híveké (filiaként ide tartozik Bókaháza és Esztergályhorváti község is).
Mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy a nálunk szolgálatot teljesítő – általunk ismert – papok közül Fidél atya volt az igazi PLÉBÁNOS.
Számunkra ez ma is így van, ezért is magasra van téve az elvárás az egyházi személyekkel kapcsolatban, ha akkor annyi minden megvalósulhatott, akkor most, amikor minden szabad, vajon miért nem. Bizonyára a máért mi is felelősek vagyunk: még többet kell tenni.
Az 1969–1980 közötti időszak az egyházi és hitélet szempontjából a legteljesebb, mondhatni „paradicsomi” időszak volt településünkön. Hiába mondják általánosságban, hogy ne a pap miatt járjunk templomba, vagy gyakoroljuk a vallásunkat. A valóságban azonban nagyon is fontos a pap személye, és a szolgálata eredményeségét nagyban befolyásolja Isten szolgájának személye, az ő szolgálatához s az emberekhez való viszonyulása.
A mi plébánosunk!
Az itt eltöltött évek alatt a hívek s mi, gyermekek körében sem a „Fidél atya” megnevezés volt használatban. Számunkra a legközvetlenebb megszólítása a „Plébános úr”, majd később az „Esperes úr” volt. Ezért a visszaemlékezéseim során zömében továbbra is ezt a megszólítást használom.
A mi plébánosunk, Fidél atya tudása, széleslátása, kommunikációs készsége, politikai (ez nem csupán a pártra vonatkoztatva) érzéke mindent felülmúlt és mindent behálózott. Akik ismerték, azok szerették és tisztelték.
Erő és védelem
Nem volt ellentéte a másként gondolkozókkal sem, meghallgatta őket, de ő sem hallgatott: ha kellett bátran kiállt az igazáért. Egyfajta erőt és „védelmet” is adott számunkra az ő személye, ha bántások, támadások értek bennünket a hitünk miatt. A szentmisékre járókat megfenyegették: a felnőtteket a munkájukból való elbocsátással, minket gyermekeket pedig az érdemjegyeink lerontásával. Magatartásból nem is volt négyesnél jobb értékelésem a bizonyítványomban.
Különösen az iskolai hittanra járás miatt támadták a szüleinket, próbálták befolyásolni őket, hogy ne írassanak be bennünket oda, inkább csak járjunk a templomi hittanra. Ezért csupán két családból jártunk az iskolaira mindössze hárman – csak azért is!
Az iskolai hittanórák mindig „megfigyelés alatt”, a tanári mellett lévő úttörőszobában voltak. Az atya a csekély létszám ellenére, a tanároktól kapott megvető tekintetek közepette is pontosan érkezve és becsülettel megtartotta az órákat. Mi gyermekek a nehézségek és támadások ellenére, sőt még inkább szerettünk menni, szerettünk a plébánosunk mellett lenni és szolgálni. Büszkén felnéztünk rá.
A piros nyakkendő
Az akkori úttörőmozgalmi élet sok mindenben hasonlított a korábbi cserkészséghez, csak az ideológiája volt ellentétes. Mondhatnám:népszerű volt az ifjúság körében is. Mindig nagy izgalommal készültek a diákok az avatásukra, amely az egész iskola nagy közösségi ünnepe volt. Emlékszem, a negyedik tanév végén a mi osztályunk is erre készült.
Aztán egy héttel az úttörőavatásunk előtt, az iskola akkori úttörőcsapat-vezetője felsorakoztatta az egész iskolát a nagyszünetben. Majd a 350 diák elé kiállított és közölte: „Ez a gyermek nem érdemli meg a piros nyakkendőt!” A büntetésem valóságos miértjét nem mondták ki nyíltan, de mindenki tudta akkor, hogy példát akartak statuálni rajtam keresztül a családunkon az iskolai hittanhoz való kitartó kiállás miatt – ezzel megfélemlítve másokat is – és közvetlenül a templomi szolgálatokban megmutatkozó buzgóságom miatt. Ez akkor hatalmas szégyent és elkeseredettséget okozott számomra.
Majd 26 évvel később, amikor először megválasztottak Zalaapáti polgármesterének, ez az esemény és Pacsay János megerősítő példája jutott az eszembe. Az ő személye akkora biztonságot nyújtott számomra, amely sok vészen átsegített és erősített.
Az akkori nehéz körülmények között nem volt egyszerű a vallás gyakorlása az elnyomó és sokszor üldöző kommunista rendszer miatt. Mégis: több egyházközségi kezdeményezés volt nálunk Zalaapátiban a felnőtteknek és nekünk, gyermekeknek egyaránt. A közösség a közös programokban erősödött tovább.
Közösségteremtő erő
A bibliamagyarázatok során a szülők és az idősebbek mélyíthették el hitbéli tudásukat, a gyermekeket pedig az esti szentmiséket követő mesékkel, történetekkel ragadta magával Pacsay plébános urunk. Ha kellett, tudományos és teológiai kifejtésekben a felnőttek kaptak érthető felvilágosítást, mi, gyermekek pedig a mesélés olyan szintjén kaptunk kincseket, hogy a történeteket megelevenedni véltük a templom falai között, az akkori jelenben. Mert minden korosztályhoz kiválóan tudott beszélni, hogy a mondanivalóját megértsék és át is tudják élni. Ezeknek a tanító alkalmaknak aztán szerves része volt a derű és a humor is, ha kellett. Annyi zarándoklatot, kirándulási lehetőséget a Zalaapáti és környékbeli hívek számára bel- és külföldre azóta sem szervezett talán senki.
Vasvár, Celldömölk, Győr búcsúira vezettek ezek az utak, az egyházközség képviselő-testületének tagjai számára pedig külön többnapos kikapcsolódást szervezett az ország legkeletibb Mária kegyhelyére, Máriapócsra is.
Mi, a leghűségesebb ministránsok rendszeresen utazhattunk vele Veszprémbe, a „beszerző utakra”. Zsákszámra hoztuk és nassoltuk az ott készített ostyaüzemből a megmaradó széleket. Többször megfordultunk a veszprémi állatkertben egy kis kikapcsolódásra, ahol megtörtént, hogy a büfében olyan ízes palacsintát majszolhattunk, amiben a lekvárt még az asztal alatt is kerestük, de nem volt, mert mi falusi gyerekek többet vártunk. Vidám volt az élet!
Úgy gondolom, hogy akkor a környékbeli települések lakói mind irigykedtek ránk a plébánosunk miatt, pedig a kirándulásokra másoknak is módja volt jelentkezni, és persze jöttek is, sokan.
Apáti kezdetek
Pacsay János hányattatott sorsú, de rendkívül művelt családból, Nagyváradról származott. Itteni szolgálatának megkezdésével végre magához vehette szüleit, János bácsit és Mária nénit. Az édesapja, dr. Pacsay János jogtanácsos volt még a régi, kommunista rendszer előtti időszakban. Emiatt később megvontak tőle mindenféle jogot.
Fidél atya Zalaapátiban – mint mondta – nyugalomra lelt, és békében élhetett a családjával 11 éven keresztül. Szülei minket, gyerekeket mindig nagy szeretettel fogadtak, és finomságokkal, például frissen sült kaláccsal vártak. Nagyon szerettünk a plébánia közösségi helyére bejárni, és ott eszegetni Mária néni csodafoszlós kalácsait, ami színültig volt töltve a szeretetével. Mennyei volt együtt lennünk!
Színarany medál
Olyan volt ez az időszak, mint egy színarany medál, amelynek az egyik oldalán Zalaapáti hitélete volt, a másikon pedig a Pacsay család élete. A családé, akik az akkori kommunista érában az elveikért, hitükért, múltjukért, megélt értékeikért nagyon sokat szenvedtek.
Gyakran fordultak meg településünkön a Budapesten és Abádszalókon élő unokaöcsök (Miklós, Ambrus) és unokahúgok (Kinga, Ildikó),akik később azt mondták: a legszebb nyaraikat itt, Zalaapátiban töltötték. Persze, eleinte még idegenként voltak itt, amiről a Kis herceg jut eszembe: először csak néztük, figyeltük egymást, aztán szép lassan közeledni kezdtünk, majd az évek múlásával igazán összekovácsolódtunk, „egy családba tartoztunk”.
Ami pedig az atyát illeti: itt nem Fidél atyának hívták, nekünk plébános úr volt, később pedig – a veszprémi egyházmegye megbecsülésének jeleként – esperese lett a térségnek. Az egyházmegye akkor még sokkal nagyobb volt, Kaposvár is hozzá tartozott, s akkoriban még nem érsekségként, hanem püspökségként működött.
Gyakorlat volt, hogy kiküldték a szemináriumban végzett kispapokat úgymond kiképző helyekre, s elöljárói nagyon rövid időn belül felismerték hat nyelven beszélő plébánosunk rátermettségét,intelligenciáját, sokszínűségét, ezért a szolgálatukat megkezdő papok közül sokakat helyeztek mellé, például Somlai Pétert, Fliszár Károlyt. Nagykanizsa kerületi esperese volt, vagy Kovács Jánost, aki később a szomszédos településen, Alsópáhokon volt hosszú ideig esperes-plébános. Mindannyian nagy tisztelettel emlékeztek vissza volt főnökükre és első gyakorlati nevelőjükre, Pacsay Jánosra.
Itt lett plébános
Pacsai Jánosnak ez volt az első „igazi” szolgálati helye, hiszen előzőleg Kisgörbőn, Balatonbogláron és Látrányban káplán volt, Zalaapátiban lett plébános, és itt végre maga mellé vehette a családját is. S bár tudjuk, milyen volt az akkori rendszer, de bátran állíthatom:akkoriban ez a falu a nyugalom szigete volt.
Persze, ehhez mindkét oldalnak megfelelően kellett hozzáállnia, de az ő rátermettsége, kommunikációs készsége, politikai felfogása mindenkit meggyőzött. Nem volt semmiben megalkuvó, sőt: kitartó,számunkra példaértékű emberként élt.
Az akkori politikai vezetés is tisztelte, becsülte, és talán mondhatom: szerette és elismerte őt. 1976-ban az akkori helyi párttitkárral (Dr. Csécs Csabával) együtt szervezték a templom tetejének rendbetételét, miután megbontotta azt a viharos szél.
Régi szép és igaz mondás: Nem a pap miatt kell templomba járni.Fidél atyának azonban olyan kisugárzása volt, hogy mindenkivel megértette magát, mindenkihez tudott és akart is szólni.
Az egyházi élet aranykora
Zalaapáti egyházi életében az 1969–1980 közötti időszak, túlzás nélkül aranykor volt.
A hetvenes években is a rendszer üldözése miatt az egyházi közösségeknek – már ahol voltak, vagy mertek lenni – nagy nehézségeket, sok üldöztetést kellett megélniük. Általánosnak számított, hogy az egyházi mozgalmaknak úgymond a „föld alatt” kellett működniük, a rendszer elől elbújva. Zalaapátiban viszont minden a föld felszínén történt: a gyermekközösségek szervezése, a különböző zarándoklatok és kirándulások, a templomi szolgálatokban pedig egymást váltották a generációk. Mi, gyerekek szinte versenyeztünk, ki fér még oda az oltárhoz.
Akkoriban tartottak iskolai hittant is, amire külön be kellett iratkozni. Ilyenkor a szülőket megpróbálták erről lebeszélni, mondván, nincsannak semmi értelme. „Csak a buta emberek íratják be hittanra a gyermekeiket.” A nagy többség ezért templomi hittanra járt, s ezeken az alkalmakon zsúfolásig megtelt a templom.
Azonban volt pár szülő (Göcsei, Vincze…), akik megrögzötten és kitartóan járatták a gyermekeiket az iskolai hittanra. Ez a kitartás – mind a szülőkben, mind bennünk, gyerekekben – abból fakadt, hogy éreztük Pacsay János személyét magunk mögött még akkor is, amikor nem volt ott velünk.
Édesapám például merte azt mondani a hittan ellen agitáló tanárnak (az úttörőcsapat vezetőjének), hogy mindegy, ki mit mond, ő akkor is beíratja a gyerekét hittanra. Így az iskolai hittanon a nehézségek miatt nem voltunk sokan, de különösen a biblia megismerése terénrengeteget kaptunk a Plébános úrtól.
Aktív egyházi élet
A prédikációi pedig élményszámba mentek. A gyermekmiséken a minyelvükön, számunkra érthető módon beszélt. És amikor látta, hogy felnőttek is vannak ezeken az alkalmakon, akkor hozzájuk is szólt, átadva mindazt, ami a szolgálatához, a küldetéséhez tartozott.
A képviselő-testület nagyon komolyan vette a küldetését, a feladataitaz adminisztrációt és a pénzügyi elszámolásokat. Azok az egyszerű falusi emberek, akik ebben részt vállaltak, komoly kötelezettségnek érezték a feladatot. Akkoriban édesapám - Vincze József - volt az egyházközség képviselő-testületének a világi elnöke, de mellette a templomatya, a gondnok, a pénztáros és a képviselő-testület valamennyi tagja is rendkívül aktív volt, ha szükség volt rá, bármiben segítettek. Legyen szó a temető rendbetételéről vagy a templom takarításáról. Nagyon sokan jöttek az első szóra, nem volt szükség hosszas toborzásokra. A templommal és az épülettel kapcsolatos kihívásokat, munkákat mindenki a sajátjának érezte.
Legyen itt a visszaemlékezés megbecsüléseként a Testületitagok névsora a teljesség igénye nélkül:
világi elnök: Vincze József; templomatya: Pozsegovits Mihály; gondnok: Nárai Elemér; pénztáros: Horváth Ferenc; Iberpakker Jenő;Iberpakker István; vitéz Bánhegyi Dezső; Pintér Géza; Csalló István;Németh Lajos; Göcsei János; Schvarcz Sándor; Iberpakker Gyula;Gáspár Károly; Kiss Mihály; Kiss Ferenc; Szabó Ferenc; SafferJózsef; Kuzler Ferenc; Farsang László; Illés László; Menyhárt Gyula; Menyhárt Ernő; Menyhárt Jenő; Kisvörös József; Krajczár Lajos; Lóth László, Pap János…..
Az oltárkörüli szolgálatért külön versengés folyt az Atya idejében, „generációs” ministráns élet alakult ki. Nyilvántartást vezettünk arról is, ki hány szentmisén szolgált és így alakultak ki a „vezetők” személye. A főministráns – aki egy időszak során a legtöbbször volt jelen – osztotta be és felügyelte a szentmisei tevékenységeket. Elődeinket – főministráns: ifj. Menyhárt Ernő, Tamás Zoltán, ifj. Vincze József, Koller Csaba, Kovács Csaba, Menyhárt Tibor,
ifj. Illés László, Teket József, – tiszteltük, szótfogadtunk nekik, a nyomdokaikba haladtunk. A saját korosztályom ministránsainak felsorolásánál is bajban vagyok, mert sokakat ki fogok hagyni és velünk már a lányok oltárszolgálata is elkezdődött.
Csak pár nevet rajtam (Vincze Tibor) kívül: Pintér Géza, Németh Norbert, Horváth Attila, Kovács András, Takács Csaba, Kiss Péter, Varga József (Nagykanizsa, szünetekben)… Göcsei Valéria, Göcsei Zsuzsanna, Göcsei Mária, Schwarcz Judit, Saffer Györgyi, Menyhárt Katalin, Novák Judit, Ivanics Tünde…
Akkor külön sekrestyés, harangozó és mindenese is volt a plébániának: Kisvörös Lajos, akiről a korosztályunk számtalan csíntevés emlékét hordozza az emlékezetében.
Az adventi időszak vége felé, de még Karácsony előtt a gyermekek jártak házról házra, betlehemes játékot előadva. A Plébános úr kicsit átalakítva, kibővítve az addig is már ismert „hagyományos Zalaapáti betlehemest” tanította be és küldött bennünket a lakossághoz az Egyházközség nevében. (Ez utóbbi megjegyzés – Egyházközség nevében - jelentősége abban van, hogy abban az időben több „kántáló” csoport is járta a falut, de a „hivatalosak” így csakis mi voltunk). Ezen játék keretében a ministránsokon kívül további fiatalok kapcsolódhattak be a közösségünk életébe. (Szeglet János, a Fridrich gyerekek)
Ezt a „Pacsay” féle betlehemest nem csak magunkban őriztük meg, hanem napjainkra feltámasztva ezt a szép hagyományt, már a mi gyermekeink indulnak, Karácsony előtt házról házra járva, Menyhárt László szervezésével és vezetésével. (Laci a szöveget testvérbátyától, a korábbi főministránstól, + Ernőtől kapta örökül.)
Mondhatják, akkoriban más világ volt, más hozzáállással. Igaz, hogy nehezebb és körülményesebb volt a hitélet gyakorlása, mégis most szegényebbek vagyunk a hitünk megélésében, és a szertartások megünneplése révén. Talán mert ma szabad? …….
János atya nagyon jól kommunikált, mi, gyerekek pedig élveztük a szentmiséket, s azt is, hogy utána mindig mesélt nekünk.
Egyszer például egy Ferkó nevű kisfiúról mesélt a hétköznapi szentmisék után, akit egy szerzetes a kolostor kapujában talált egy fagyos reggelen pólyába takarva. A fiút befogadták a rendbe, és ott nevelkedett fel. Estéről estére sorozatszerűen kibontva az eseményeket, mindig a legizgalmasabb résznél felfüggesztve a mesélést, hogy még jobban várjuk a folytatását a következő esti misét követően. S ahogyan János atya mesélt a kolostorról, a templomi eseményekről vagy az oratóriumban lévő hatalmas feszületről, szinte láttuk magunk előtt megelevenedni a történetet, amely nálunk Zalaapáti régmúltjába játszódott (?). A történet lezárását követőn rá is kérdeztünk Tőle, hogy ez itt történt? Mire válsz helyett csak egy szeretetteljes mosolyt kaptunk vissza, mivel akár itt is megtörténhetett volna a főhős viszontagságos meséje.
A francia csoport
Pacsay János hat nyelven beszélt, sőt: olykor még olyanon is, amin nem tudott...
Az egyik vasárnapi szentmise előtt egy idegen csoport érkezett busszal. A vezetőjük bejött a sekrestyébe, és próbált plébános úrral valamilyen ismeretlen nyelven beszélni. Elég nehezen ment a kommunikáció, de végül kiderült: egy vallásos francia közösségtől van szó, amely szeretne részt venni a szentmisén, és utána még maradnának egy picit. A plébános úr örömmel fogadta őket, de közölte velük, franciául nem igazán tud.
A szentmise végeztével ismét bejött a vezetőjük, mondott valamit, mi, ministránsok pedig láttuk, hogy az atya szabadkozik. Kiderült, hogy a csoport tagjai közül sokan nem áldozhattak lelki terhek miatt, és szerettek volna meggyónni. Persze, ehhez a papnak ismernie kell a nyelvet. Ám János atya előtt nem volt lehetetlen máskor sem és ebben a helyzetben sem. Kért egy kis időt, 15-20 percre elvonult a plébániára, majd visszajött és beült a gyóntatószékbe és az idegenajkú híveknek is képes volt a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatni. A gyónást követően pedig a csoport tagjait meg is áldozhatta. Számomra, tízéves kíváncsi gyermeknek ez felért egy csodával. Ekkor értettem meg – vagy inkább érintett meg -, hogy az ember előtt nem lehet lehetetlen az élete során sem, csak kitartóan küzdeni kell érte - bármilyen megpróbáltatáson kell átküzdenie magát - és mindig kérni a Gondviselő segítségét. A hit a nyelvtudáson túl mutat és részesévé tesz mindnyájunkat, hogy az apostolok által megtapasztalt első pünkösdnek is részesei lehetünk általa. (ApCsel 2,4-6)
A Szentlélek inkább, mint a csendőr
A Plébános úr többször szervezett külföldre is zarándokutakat és a településünkről, valamint a környékből sokan elkísérték ezekre a kirándulásokra. Egy alkalommal nagyon különleges eset történt meg az isteni Gondviselésbe vetett bizalommal kapcsolatban, amit én is csak elbeszélésből ismertem meg. Különleges és csodálatos persze valószínűleg csak az úton résztvevők számára volt, mert az Atya életének szerves része volt az Istenre való hagyatkozás. Olaszországi körútra vitte a népes csoportot, amelynek a legfelemelőbb és talán a központi úticélja Róma volt, azon belül pedig különösen a Vatikán. Mindenki izgatottan várta ezt a programot, de nagy bizalommal is voltak, mert Fidél atya nyelvtudása és helyismerete mindenkit biztonsággal töltött el. Egy egész délelőttöt töltöttek a katolikus Egyház „szívében”, szentmisén vettek részt, a múzeum rövid megtekintését követően a Szent Péter bazilika szépségeit és monumentális voltát szemlélhették meg. Majd a város különböző pontjait utazták be villamossal. Az ominózus esetet megelőzően a megállóban az Atya mindenki előtt elmondta, hogy a harmadik megállóban kell majd leszállni. A villamos zsúfolásig tele volt és Mihály bácsi csak a külső, nyitott peronra fért fel. Izgatottan számolgatta a megállókat, és amikor a szerelvény harmadszor megállt, az idős úr le is szállt. Természetesen azonnal észre is vette, hogy az nem megálló, csak a tilos jelzés miatt volt a megállás. Szegény bácsipróbált futni a villamos után, de hiába. Így veszett el Mihály bácsi minden okmány nélkül Róma nagy városában. A csoport elhatározta, hogy együtt elindulnak a keresésére. Elkeseredetten indultak el, először a villamos nyomvonal mentén visszafelé, de hiába nem találták. Majd elhaladva egy templom mellett Fidél atya pihenőt rendelt el a csoportnak. Ő maga pedig bement az Isten házába. Pár perc elteltével nagy nyugalommal és határozottsággal Mihály bácsival együtt jött ki a templomból. A kíváncsi és aggódó társak kérdésére csak annyit válaszolt: „Mentem imádkozva, bízva a Gondviselőisten segítségében.” Óriási megnyilvánulása a Szentlélek oltalmazásának, amely áthatol minden lehetetlenségen. Racionálisan gondolkodó ember az első csendőrtől kérte volna a segítséget, az eltűntről személyleírást adva. Valójában az Istenbe való hit a legfontosabb, amely révén mi keresztények mindenen áthatolhatunk és a teljes biztonságban érezhetjük magunkat. A mi Plébánosunk, János atya életének mindez a bizalom természetes kisérője volt. Minden gondolatát az Istenre bízta és cserébe a Teremtő akarata szerinti segítséget mindig meg is kapta.
A nyomába lépni
Minden tanító szeretné, hogy a növendékei, vagy azok, akik közel állnak hozzá, a nyomdokaiba lépjenek vagy legalábbis az ő látásmódjaszerint alakuljon az életük. Bennem is megvolt a hivatás és az akarat, hogy pap legyek, s ő is nagyon szerette volna ezt.
A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium akkori igazgatója Bánhegyi Miksa atya volt, aki Zalaapátiból származott. Egy alkalommal plébános úr elvitt minket Pintér Géza barátommal hozzá. Mi nem tudtuk, mi az út apropója, ministránsként sokat kirándultunk, azt hittük, ez is egy olyan alkalom.
Megmutatta nekünk a várost, majd bementünk a bencés gimnáziumba. Ott leültetett minket azzal, hogy neki most beszélnie kell Miksa atyával. Utána végigvezettek bennünket az iskolán, végül megkérdezték: szeretnénk-e ide járni középiskolába. Igent mondtunk,ezzel a felvételink el lett intézve, én pedig elköteleződtem a bencésekkel kapcsolatban, ami változatlanul a mai napig is tart.
Korábban is járt Győrbe a bencés gimnáziumba egy-egy fiatal Fidél atya indíttatására Zalaapátiból Menyhárt Ernő, Esztergályhorvátiból Gáspár Károly és Bókaházáról Pap János.
Így próbálta irányítani, gondoskodni a jövőnkről.
Találkozások
Jóval később, amikor a fővárosban dolgoztam a mentőszolgálatnál 1987-től, pár alkalommal meglátogattam őt, és sokszor előjött a Zalaapátiban megélt élmények és a személyes papi hívatásom is.Akkor természetesen már másként terveztem el a jövőmet, ezért egy kicsit feszélyeztek ezek a beszélgetések. Vallom - most már - egyértelműen jószándékú és nevelő célzattal, hangvétellel zajlottak ezen diskurzusok, de akkor még nem értettem, érthettem mindezeknek a jelentőségét. Ez időben a régi hívei (Pozsegovits és Baumann nénik)tudomást szerezve ezekről a találkozási alkalmakról, sok mindent küldtek számára (ami a házkörül megtermett) rajtam keresztül, ilyen formán is kifejezve a szeretetüket. „Cserébe” imádságot kértek tőle és azt, hogy jó szívvel emlékezzen a Zalaapátiban töltött időkre s az itt élőkre. Később sajnos ritkultak, majd elmaradtak ezek a vizitációk.
Búcsú egy ajtókilincsen át
Nem sokkal azután, hogy 2002-ben először megválasztottak polgármesternek, Budapestre kellett mennem egy minisztériumi pályázati tájékoztatóra. Előtte már elterveztem, mivel olyan régen voltam már a plébános úrnál, hogy meg fogom látogatni őt.
Hallottam, hogy sokat szenvedett a cukorbetegsége miatt, ami következményeként érszűkület alakult ki a lábában. Közben sajnos műteni kellett a végtagjait, valamint sok minden más bajjal is küzdött, gyötörte a szervezetét.
Kiderítettem, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fő utcai Gondviselés Háza Idősek Otthonában él. Mivel a minisztérium hivatalos programjának hamar vége lett, ezért visszafelé leszálltam a metróról a Batthyányi téren, s megkerestem az épületet. Vívódtam magamban, hogyan álljak elé, mit mondjak neki ennyi év kihagyása után? Régóta nem láttam, és éreztem: feltétlenül találkoznunk kellene. Odaléptem a bejárati ajtóhoz, még a kilincset is lenyomtam – de végül mégsem mentem be. Miért? Máig nem tudom, de nagyon bánom.
Egy hét múlva kaptam a szomorúhírt, hogy Fidél atya végleg itthagyott bennünket, megfáradt testét visszaadta Teremtőjének. Éppen azon a napon amikor ott voltam az akkori otthona ajtajában, 2003 október 20-án. Így adatott meg számomra földi utolsó perceiben a közelében lenni, de személyesen nem, csak a kilincsen át búcsúztak el tőle.
Az a lelki kapcsolat, ami vele összekötött, a távolság és az elmúlt idő ellenére is megmaradt. Hálát adok a Jóistennek, hogy ő volt a mi Plébánosunk.
A közösség hálája
Amikor ma megemlítem a nevét Zalaapátiban mindazok, akik abban az időben éltek, nagy szeretettel gondolnak vissza rá. Még azok is szeretettel gondolnak vissza Rá, akik nem gyakorolták a vallásukat, vagy nem álltak közel az Egyházhoz.
Meghatározó alakja volt a közösségünknek, formálta annak arculatát. Elmondhatom: mind a mai napig az ő felfogása, elképzelései szerint élünk, az ő szellemiségében tevékenykedünk mindannyian, akik egykor a kezei alatt cseperedtünk fel.
Pacsay Jánosnak 2004-ben Zalaapáti Képviselő-testülete posztumusz díszpolgári címet adományozott, melyet az év szeptemberében ünnepi falunap keretében testvérének, Pacsai Norbertnek adtam át. Emlékét a lelkünkben máig sokan hordozzuk, hálával és szeretettel gondolvavissza Pacsay Jánosra, Fidél atyára a kapucinus szerzetesre, a tanítóra, a nevelőre, Zalaapáti PLÉBÁNOSÁRA.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése