Rencsik Imre: “A szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom”

Szerény és mégis emlékezetes visszatérés volt, amikor Pacsay János Fidél kapucinus atya, a budai rendház házfőnöke 2000. szeptember 24-én Nagyváradon ünnepelte meg felszentelésének ötvenedik évfordulóját.

A szeptemberi borongós napon a hívek megtöltötték a váradi kapucinus templomot. Jöttek a régi ismerősök, lélekben a kapucinus atyákhoz kötődő hívek, valamint azok, akik Fidél atyát Budapestről kísérték szülővárosába. Ő pedig a rá jellemző egyszerűséggel és természetességgel szólt a hívekhez: „Isten útjai kifürkészhetetlenek és kiszámíthatatlanok. Idegen nép voltunk Európában, oly sok mindent megéltünk, mégis élünk és itt vagyunk. A szeretet igazi lényege az áldozat. Ezt nem érti az ember, de bennünk él és lüktet az isteni szeretet, a szeretet utáni vágy, mely megmagyarázhatatlanul hatalmas áldozatokra képesíti az embert. Ez volt őseink és ez kell

legyen a mi reményünk alapja is. Segítsük egymást imáinkkal! - buzdította és kérte az atya az egybegyűlteket. - Örülök, hogy aranymisémet itt tarthattam Nagyváradon, mert a szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom.”

Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, és gondoskodtak arról, hogy megismerkedjünk. Néhány évvel korábban teljesen véletlenül a budai rendház telefonszámát hívtam fel, amikor Budapesten való átutazásom alkalmával utitársaimnak szállást kerestem. Alighogy kimondtam, hogy Nagyváradról érkeztem, örömmel a hangjában szakított félbe: „Imrém, én is váradi vagyok! Gyere csak, várlak!”. Szavait pedig tettekre is váltotta, nemcsak egy éjszakára, hanem hosszú időre, újból és újból hajlékot nyújtva mindazoknak, akiket beajánlottam hozzá.

Én akkoriban építgettem otthon a Posticum ifjúsági központot. A falakkal együtt épült és fejlődött ki az intézmény szellemisége is. Fidél atya nyitottságát tapasztalva éreztem, hogy a fiatal ház ugyanilyen közvetlen és barátságos kell legyen mindenkivel. A Posticum tőle tanulta a vendégszeretetet. Remélem, hogy ezt mindeddig méltóan képviseltük: a vendégházba belépő ismeretlenek révén, akik barátként távoztak onnan, de azáltal is, hogy hónapokra vagy évekre menedéket adunk azoknak, akinek szükségük van erre. A ház pedig minden alkalommal gazdagabb és szebb lett általuk: a teraszon verseket alkotó Zudor János nagyváradi költő vagy a rendezvényeken szerényen, de mindig bölcsen megszólaló Németh László filozófus, nyugalmazott plébános alakjai sejlenek fel előttem.

A Posticum kápolnájának bejáratánál, jobb kéz felől Fidél atya fényképe fogadja a betérőt és Fidél atya barna színű csuhája függ a falon. Ugyaninnen pedig egy lépcső vezet fel a tetőtérbe, az egykor lelkészi laknak tervezett szobába. Ma olyan fiatal emberek laknak itt, akik egy időre megálltak a Posticumba, vendégek, de egyben vendéglátók is. Úgy érzem, ebben a felkavart világban nem is olyan rossz ötlet egy kicsit otthont nyújtani nekik és általuk.

Amikor Fidél atya ezelőtt nyolcvan évvel elhagyta Váradot, Budapest fogadta be. Ott vendég volt, de lassan vendéglátóvá lett. Otthona volt az is, ez is. Így tanultuk tőle a vendégszeretetet.

Rencsik Imre

A Keresztény élet folyóiratban 2000. október 8.-án megjelent cikk átdolgozott változata