P. Fidél könyv

 

Az iskolateremtő

 Fidél atya 

Boldog Avianói Márk szolgálatában

Tanúságtételek 

Pacsay János Fidél tiszteletére

Budapest

2023

2. Oldal

Boldog Avianói Márk szobor

Fidél atya kezdeményezte, előkészítette, tárgyalt a szobor megalkotójával a karcagi születésű Györfi Sándor Kossuth díjas szobrászművésszel a szoborkompozícióról.

3. Old

Pacsay János Fidél

(1926-2003)

4. Oldal

Lektorálta: Dr. Nahlik Gábor

Készült: PONTUS Kiadó

A könyvborító tervezése és nyomdai előkészítése

Kelle Antal  képzőművész, ArtFormer munkája

ISBN…….

© A kötet szerkesztője és szerzői, 2023

A könyvek internetes elérhetősége:

bmeiskolateremtok.blogspot.com

pacsayFidelatya.blogspot.com

Nihil obstat.

Fr Faccioli Marco

rendtartományi delegátus, 

plébános

Felelős kiadó: Dr. Erdősi Gyula

Kiadványszerkesztő: Kármán Tamás

A sorozat címlapterve:  Kelle Antal

Nyomdai munkák: …Nyomda Kft. Ügyvezető igazgató: …..,…

A  Borító:

A Hátoldal (a fül):

“Pacsay János Fidél (1926-2003)”

fotóját  körülvevő szöveg:

Nagyváradon született, 16 évesen belépett a kapucinus rendbe. 

A háború után 1945-ben a rendtartományban a magyar kapucinusainak száma 100 fő volt,  ma 3. Sokat tett, azért, hogy ne így legyen!.

Teológiát latinul tanult a kapucinusok Budapesti Szent Bonaventúra Főiskoláján.1950-ben Máriabesnyőn titokban pappá szentelték. 14 éven át fizikai munkás. Már 38 éves, amikor lelkipásztori hivatásának tudott élni. Egyházmegyés pap, 5 évet káplánként falvakban, ezt követően, 20 évet plébánosként, többnyire városokban szolgált. Közel 40 év után, 1989-ben felvette a kapucinus csuhát, s szakállt növesztett. 1992-től házfőnök és plébános az Alsóvizivárosi templom plébániáján elhunytáig.

A könyv tanúságot tesz arról, hogy ő volt a példa, a nehéz években, sekrestyésként a FIDÉL, később papként az Esperes-Plébános úr, s végül szerzetesként a Fidél atya! Szorgalmazta Avianói Márk boldoggá avatását, és szobor felállítását az Árpád-házi Szent Erzsébet templom előtt. Az előbbi még életében, az utóbbi 2006-ban megvalósult. Emlékét őrzi a nagyváradi Posticum könyvtárában a “Fidél emléksarok”, a “Budavárért Emlékérem”, a posztumusz Zalaapáti “Díszpolgár”-i cím és ez a közreadott könyv.

Ajánlás

Örömmel fogadtam el a Pontus Kiadó felajánlását, hogy írjak bevezetőt a magyar papnak és szerzetesnek, Pacsay János OFMCap. atyának, közismert nevén Fidél Atyának szentelt kiadványhoz.

E figyelemre méltó ember élettörténetét és hivatását olvasva csodáljuk Istenhez, az Egyházhoz és a Rendhez való hűségét. A kommunista diktatúra sötét éveiben hazájában nem engedett a megfélemlítésnek, hanem bátor döntést hozott. 1950-ben titokban pappá szentelték, különböző munkákat vállalt, de közben részt vett kapucinus rendtársai illegális lelkipásztori tevékenységében. A hívek, különösen a fiatalok lelki vezetője lett. Mintegy tucatnyi év után különböző plébániákon dolgozhatott, hivatalosan "egyházmegyés papként", majd amikor a helyzet megváltozott, és az istentelen totalitárius rendszerek alapjaiban megingattak Közép- és Kelet-Európoa országaiban, Fidél atya idős korában elvállalta, hogy újjáépíti Magyarországon rendje struktúráit, és elöljárója lett. Arról álmodott, hogy Lengyelországban egy nemzetközi képzési központot hoz létre a jelöltek és a fiatal kapucinusok, a mi európai  régiónkban élők számára.

Miközben ezeket a szavakat írom Fidél atyáról, eszembe jut a fiatal Karol Wojtyła papi pályája is, akit 1978. október 16-tól II János Pál néven ismert meg a világ. A második világháború alatt, amikor meg kellett szakítania tanulmányait a krakkói Jagelló Egyetemen, egy kőbányában vállalt fizikai munkát. Ebben a nehéz időszakban érlelődött meg benne a papi szolgálatra való hivatás, válaszul a gonoszság és a gyűlölet ideológiájának uralmára. Évekkel később, már Krakkói Érsek-Metropolitaként küzdött az istentelen kommunista rendszer ellen, amely a földi paradicsomot ígérte az embereknek, de lelki és anyagi romokat hagyott maga után.

Meggyőződésem, hogy Fidél atya a legnagyobb örömmel fogadta Wojtyła bíboros megválasztását Róma Püspökévé és az egyetemes Egyház pásztorává. Bizonyára - mert egész életútja erről tanúskodik – Fidél atya teljes szívéből fogadta és azonosult azokkal a szavakkal, amelyeket II János Pál pontifikátusának elején mondta: "Ne féljetek! Nyissátok szélesre az ajtót Krisztus előtt".

Remélem, hogy Fidél atya hősies tanúságtétele sok magyar fiatalnak segít felfedezni a Krisztussal való barátság szépségét, és követni Őt, mint Urat és Megváltót. Egyedül Nála vannak az örök élet szavai.

Krakkó, 2022. október 16.           

Sekretariat Ks. Kardynała Stanisława Dziwisza 

(Fordította: Szalek Ewa, okl. gépészmérnök)

Várszegi Asztrik: Pacsay Fidél atya Boldog Avianói Márk nyomában

„Boldogságra lettünk teremtve. Boldogságra vagyunk hivatva. S ennek a szenvedések se mondanak ellent, mely egyenes következménye a bűnnek, s a szenvedés formájában talán a szentekre jut a legtöbb belőle. A szentek boldogságát azonban a szenvedések nemhogy elhomályosítják, hanem missziós értéket, kontúrt adnak ragyogásának, ahogy fordítva, a bűnben az öröm is körvonalát veszti.”

(Pilinszky János: Bűn és Bűnhődés.  Új Ember,1965. szeptember 26.)

 

Az író gondolatsora mintegy összefogja számunkra Pacsay Fidél kapucinus atya egész életét: útját, szerzeteshivatását, emberségét, szenvedéseit, végül is azt a küldetést, missziót, amely földbe hullott magként szinte még csak most szökik szárba, pedig úgy tűnik, mintha halálával lezárult az élete.

Ha pusztán az írások címét, e könyv témáit, a megemlékezéseket, a számos emléket tekintjük, a keresztény élet teljessége tárul elénk egy testvérünk élete és hivatása tükrében.

A Jézus elindította misszió, Isten örömhírének hirdetése a 17. század körülményei között megfogan Aviánói Márk életében, majd követői munkásságában. Később, a 20. század magyar hullámverésében ez az ihlet megragadja egy egyszerű, de emberségében és lelkében gazdag fiú, Pacsay János lelkét is és mindaz, amit életeként az elbeszélők, emlékezők elénk tárnak, igazában az Isten jóságának csodája, amelyet nehézségek, szenvedések, üldözések ellenére is sokak lelkében életre kelnek, tovább élnek, virágot, gyümölcsöt teremnek. A történetek, emlékezések tanúságtételek bennünket, mai olvasókat szintén ihletnek, hívnak. Igen, hívnak a folytatásra, a boldogságra, a szenvedések ellenére is vállalt és megélt boldog teljességre.

 

Várszegi Asztrik OSB

 

2023. június 12.

Az iskolateremtő Fidél atya Boldog Avianói Márk szolgálatában

Ajánlás (Stanisław Jan Dziwisz)

Várszegi Asztrik: Pacsay Fidél atya Boldog Avianói Márk nyomában

Tartalomjegyzék

Mottók

Sorozatszerkesztői előszó

Köszönetnyilvánítás

Bevezetés 

1. Fejezet: A LELKIPÁSZTOR  ÉS STÁCIÓI

“Legyetek befogadók és legyetek az imádság emberei” (Ferenc pápa) 

Alsóvizivárosi Árpád-házi Szent Erzsébet plébánia

 - a magyar kapucinusok (Vadászné Hausenblasz Katalin)

1. Hausenblasz Hantos Andrea: “De sok gyerek, s milyen fiatal a papa!!” 

2. Sándor Bertalan Brúnó: Virul az igaz, mint a pálma…. 

3. Reich L. Ciprian: A példád maradjon velünk!

4. Pacsai Norbert: Miért kapucinus? 

5. Fliszár Károly: Az “Esperes Úr” vendégszeretete 

6. Pintér Géza: A visszaadott kölcsön az újrainduló bencés gimnáziumnak

7. Rencsik Imre: “A szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom”

8. Pacsai Norbert: A rögös életút  

9. Nagy Gábor Tamás: A Budavárért Emlékérem, emlékeim Fidél atyáról

10. Illés Mária: Az a szál fehér rózsa 

11. Lambert Zoltán: Emlékeim Pacsay János Fidél atyáról

12. Szelestei Tamás: A keszthelyi templomépítő Fidél atya

2. Fejezet: A PAPTÁRSAI, A TANITVÁNYOK ÉS A HÍVŐK EMLÉKEI

1. Czettele Győző: A kesztyűs pap

2. Csermák Kálmán és Alice: A keszthelyi örökség!

3. Erdősi Gyula: Kettőnk fotója a szobája falán volt

4. Exterde Sándor: Töredékes emlékeim első lelki mentoromról Fidélről  

5. Győrfi Sándor: Fidél atya egyik életcélja

6. Hausenblasz Kató: Egyházzenész jubileuma és történetei   

7. Kopcsay László: A mi Fidél atyánk

8. Leopoldo Ingegneri: A szoboravatás

9. Pacsai Norbert: Derűmorzsák

10. Paolo Guido Spinelli: Az olasz-magyar barátság (1956, 2006)

11. Stoffán György: A hívő magyar népért élő szerzetes

12. Szabó Ferenc: A “döntő fordulat”

13. Szalai Jeremiás: Felejthetetlen három év a Tapolcai Plébánián

14. Szelesteiné Pacsai Ildikó: Sorsunk összefonódott 

15. Vecsei Miklós: Bátyó 

16. Vincze Tibor: Nekünk ő volt a plébános úr a boldog Zalaapáti években!

17. Zsugán Gedeon H. Gyula: Az utolsó váradi kapucinus 

3. Fejezet: OSZMÁN LEGYŐZÉSE ISTENI ERŐTÉRBEN (Pacsai Norbert)

Utószó (Gárdonyi Máté)

Függelék:

1. A Templomok 

2. Magyar kapucinus tisztségviselők (1870 - 2003)

3. “A visszaadott kölcsön”

4. Interjú Fidél atyával életéről az aranymise előtt

5. “Csodálatos, amit értünk tett” 

6. Fidél atya szobrot szeretne Avianói Márkról és mesélt Szent Pió atyáról

7. “Avianói Márk nyomdokain” 

8. Boldog Avianói Márk szobra (Magyar ajándék a pápának)

9. Emlékhely a Posticumban

10. Pacsai Norbert: Édesanyánk (1904-1986) 

A szerzők, a közreműködők titulusaikkal

Irodalomjegyzék

Angol nyelvű tartalomjegyzék és rezümé

Illusztrációk és fotók tartalomjegyzéke:

1. A magyar kapucinusok a Fő utcában (P. Kamill, P. Bertalan, P. Béla, P. Jácint stb.)

2. Pacsay kis család, Jancsika a szüleivel

3. A PACSAY nagycsalád

4. Nagyváradi fotók, a ház, ahol 1945-ig élt a család,  vagy  pl.: Szent László gimn. A kapucinus rendház, a POSTICUM!

5. Máriabesnyő 1950-ben

6. A “Napközi” (1956-1960) Fő utca (Kinga esküvője)

7. 1960-tól Dabrony, Devecser, kántor, majd kisegítő lelkész

8. 1964 először káplán a Fő utcában, énekkar, 1966-tól Tüskevár, Látrány…

9. Zalaapáti templom, szülők a parókián, a Jawa motor, a Trabant, ministránsok stb.(1969-1980)

10. 1975-ben Ezüstmise, Esperes helyettes úr

11. Tapolca - Szalai Jeremiás

12. Keszthely - Csermák, Szelestiek

13. Utak: Krakkó, Roma, Németország stb.

14. Máriabesnyő Romok, újoncmester (1989-1992)

15. Fő utcai plébánia 1990 körül

16. A budai rendház, a bencés gimnázium, évnyitók (1994-2011)

17. 2000-ben Aranymise - Abádszalók - Nagyvárad

18. A Fő utca 1992-2003 között

19. Hausenblasz Kató 50 ! (2001)

20. A Budavárért Emlékérem (2003)

21. Temetés (Kozma atya)

22. Avianói Márk szoboravatás (2006)

Alapfotók:

• A Templom udvarán “napközi”(1956-1960)

• Ezüstmise Zalaapáti (1975)

• Hausenblasz Kató kántor 50. jubileuma (2001), “aranymiséje” utàn

• A jelen, a “MÓSZKVATÉR”

A Templom udvarán a “napközi” (ülnek Lepp Edvin, P. Fidél és Exterde Sándor, állnak: Heller István, Gombás István) 

Ezüstmise Zalaapáti (1975)

Hausenblasz Kató “aranymiséje” után (2001) (Jánosa Domokos, Leopoldo Ingegneri, Hausenblasz Kató, Fidél atya, Hausenblasz Hantos Andrea)

A volt kapucinus rendház helyén ma a“MÓSZKVATÉR” - RESTAURANT és BAR várja a híveket!

Mottók:

“A szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom”

(Fidél atya 2000-ben a nagyváradi aranymisén a szentbeszédében hangzott el)

“Odaadtam a bőrömet az egyháznak; ott teszik ki száradni a napra, ahol akarják" 

(Interjú Fidél atyával,  2003)

 

 

 

 

A főpapok választanak maguknak jelmondatot, ami egyszerű kapucinus barátnak nincs, egész élete példa, nem más mint egy felkiáltójel. Fidél atya az élete végén két gondolatot hagyott ránk. A fentiekben, mottóként idézzük. Az elsőt Nagyváradon az aranymisén, a másodikat interjúban mondta, s a halála előtt került nyilvánosságra. 

Csodálatos a magyar nyelv, a szerzetesrend tagjait nem testvéreknek, hanem barátoknak nevezi. “A barátok temploma” - mondják. Nem úgy, hogy  a “testvérek temploma”.  A barát fogalma több is, meg kevesebb is. A barátok együtt vannak a kolostorban, közösségben a hívek egyházközösségéért áldozzák fel életüket. 

Leegyszerűsítés?! 

Szerintem, csak másféle megközelítés. A rohanó életünkben fogyóban vannak a közösségek. Nő a magányosok tábora, s ezzel nő a pszichiátriai betegek száma is. 

Érdemes a mottók keletkezésének körülményeiről szót ejteni.

Az első: Fidél atya aranymiséje nem a Fő utcai kapucinus rendi Templomban, a saját plébániáján volt. Szokatlan. 

Nem volt, aki megszervezte?  Egyetlen barát sem? 

Nagyváradon volt, ahol Szent László magyar király alussza örök álmát, ott ahol, az egyetemalapító Pázmány Péter született, és ahol Pacsay János is, ahol több mint 50 éve, 1945-ben volt utoljára. Ott volt a kapucinusok templomban, ahol már románul miséznek. Itt hangzott el az elsőként idézett gondolat. Majd hozzátette: “Az Isten útjai kifürkészhetetlenek!”  Valóban, 50 év kapucinusi lelkületben nem Budán volt a jubileumi ünnep! Ki gondolhatta volna? A bencés iskola működött, a hitoktató jubileuma senkinek nem jutott eszébe, az iskola igazgatójának sem, a kapucinus elöljáróknak sem? 

Van aranydiploma az egyetemeken. Nagy ünnepség!   A Fidél (a név jelentse:) a hűséges, az odaadó, a helytálló! Egész életében méltó volt a nevéhez. Saját hívei nem a  Árpád-házi  Szent Erzsébet templomban ünnepelték.

A második: A könyv második mottójának az utolsó interjú főbb gondolatát választottuk. Pacsay János Fidél, aki a kerület áItaI alapítatott Budavárért Emlékérmet elsőként vehette át, gyermekként kapucinus rend tagja - még a rendszerváltozások sem térítették el a hitétől. Életéről, küzdelmeiről a kitüntetés apropóján beszélgettünk az atyával. Részlet. Az interjú kérdés: A sorozatos akadályoztatások után nem merült fel Önben, hogy elhagyja az egyházi szolgálatot?

 

“Nem. 64-től 89-ig vidéken szolgáltam káplánként, illetve plébánosként. Egyesek azt hitték, hogy az üldöztetéssel meg tudják utáltatni velem a papi pályát - ám tévedtek. Egyszer, amikor valaki megkérdezte tőlem, mit szólok mindehhez, azt mondtam: Odaadtam a bőrömet az egyháznak; ott teszik ki száradni a napra, ahol akarják!”

Mindenkinek van belső útja, azon járva a gondot az emberi létben, a lélekben mindig a “hiányok” okozzák. Az Isten hit hiánya az elveszett életet jelenti. A társ hiánya, a barát hiánya, a közösség hiánya egyenként és együtt nagy valószínűséggel mentális  és nemcsak mentális betegségeket okozhatnak, a mai szóhasználatban sorolhatnám az élet nagy nehézségségeit! Fidél atyának is kijutott ebből elég, a könyv részletezi. A kapucinus testvér nemcsak egy-egy hívőért, legfőbbképpen a közösségért, az egyházközösségért van, az embertpróbáló feladatot, a hivatását sokoldalúan segítik a barátok közösségei. 

A könyvet kézben tartók csoportja két részre osztható, akik ismerték Fidél atyát, és akik nem. Akik nem, azok vannak könnyebb helyzetben! Akik ismerték, s nem emlékeznek rá, nem írták meg emlékeiket. Nagyon sajnáljuk. 

Az emlékek gyűjteménye a barátok emlékeit, a közösség, Fidél “baráti körének” gondolatait tartalmazza, amit Pacsay János Fidél köt össze, mert ő mindig kapucinusi szerzetes volt éjjel, nappal,  mindegy, hogy életében mi volt a “munkaköre”! Szelestei Tamásnak, főorvosnak gyakorlata van emberismeretből:

 “Ő ott „mindenes” volt: a templom plébánosa, a rendház portása, az iskola hittan tanára és a magyarországi kapucinus rend nélkülözhetetlen agilis embere.”  

Ő járta az Isten útját, s mi, sokan követtük, mert hittünk benne, s azt is, hogy jó úton járunk. Az elmaradt Fő utcai aranymisét nem tudjuk megtartani, csak Fidél atya emlékét megőrizni, s ez nemes kötelességünk, mert ő Emberként nobilitas naturalis iskolateremtő volt!

Sorozatszerkesztői előszó

 

A PONTUS kiadó gondozásában az “ISKOLATEREMTŐK” könyvsorozatban megjelent kiadványokban a tanítványok, a munkatársak, a barátok és a tisztelők három kiváló emberre a műegyetem tanáraira, Ladó László, Kindler József és Simonyi Károly professzorokra emlékeztek. Közel 200-an. Ők hárman Wilhelm Röpke szavaival élve:

 

nobilitas naturalis-ok (természetes nemesek) voltak. Életútjuk, indíttatásuk és végzettségük különböző; a közös bennük az, hogy legfőbb feladatuknak a jövő generációinak nevelését tartották. Elveiket nehéz helyzetükben sem adták fel, és mindig hittek az ország felemelkedésében. Példát mutattak egész életükkel, amelyre jellemző volt a lemondásokkal teli, közösségért végzett munka, a vitathatatlan jellemesség, a rendszerszemléletű gondolkodás, a makulátlan magánélet és az igazságért való bátor és rendíthetetlen kiállás.

(Röpke, Wilhelm: Emberséges társadalom – Emberséges gazdaság. Aula, 2003)

 

Ladó László (1919-2007) már a hetvenes években felismerte, hogy az országnak nagyon sok műszaki, gazdasági és szervezési problémák felismerésében és megoldásában járatos, komplex problémák megoldására is alkalmas, képzett szakemberre lesz szüksége. Kitűnő tanár volt, kontaktust keresett és talált mindig hallgatóságával, a  passzív résztvevőket aktivizálta azzal, hogy rendre bevonta őket a tananyag feldolgozásába. Mindig csapatban dolgozott. Szerette a fiatalokat. Megosztotta velük elképzeléseit, figyelemmel kísérte törekvéseiket. Csapatkapitányként segítette munkájukat és szívesen menedzselte azokat, akikben fantáziát látott. Nem szeretett jósolni, de tudta, hogy az általa elültetett fák magasra fognak nőni. Az élet őt igazolta. Nem lehet nagyobb elismerés a mesternek, mint hogy tanítványai túlszárnyalják. Az oktatásról való elképzelései valósággá váltak az egyetemi képzésben. Karok, szakok jöttek létre. Özönlenek az egyetemi hallgatók a mérnök-menedzserképzésre, nemcsak a Műegyetemre, országosan többszörös a túljelentkezés. A könyvírást nem tekintette munkának, hobbija volt. Minden szabadidejét ennek szentelte, több tucat könyvet és kétszáznál is több publikációt írt.

Kindler József (1929-2010) az egyetem elvégzése után az iparban dolgozott. Külföldi tanulmányútja során megszerzett komplex problémaközelítési, rendszerelméleti és menedzsment oktatási tapasztalatai, továbbá kitűnő, lényeget meglátó tehetsége segítették abban, hogy határozott állásfoglalását és tudományosan megalapozott nyílt beszédeit, kiáltványát megfogalmazza, amelyek nemcsak a problémák felszínre hozására törekedtek, hanem megoldásukra is. Vezető oktatóként elsőként vezette be a BME gazdaságimérnök-oktatásba a team munkát és módszereit, az írásbeli vizsgáztatás tesztrendszerét, a komplex feladatok egész éven át folyó konzultálását, a projektmenedzsmentet. Sokat foglalkozott a vezetési és szervezési ismeretek hazai oktatásának reformjával, megújításával. Az ehhez kapcsolódó publikációkban nemcsak a céllal, a folyamattal, a szervezettel kapcsolatos kérdéseket vetette fel, hanem a feltételrendszer problémáira is felhívta a figyelmet. Különösen fontosnak tartotta a tudományosan megalapozott oktatás és a gyakorlat egységét. Nem lehet egyetemi padsorokból frissen kikerülve, gyakorlat nélkül menedzsmentet oktatni, vallotta. Nem ismerhetik, és nem oktathatják a vezetést azok, akik soha nem élték át sem főnökként, sem beosztottként a vezetésben felmerülő problémákat, mert ez a kérdések formalizált, egyoldalú közelítését eredményezi. Iskolája létrehozása mellett a nemzetben való gondolkodás elkötelezett híve volt. Szociális érzékenysége, önzetlen segítőkészsége révén számtalan közéleti feladatot vállalt el. Több száz publikációt írt, közöttük vannak alapművek.

Simonyi Károly (1916-2001) már 26 évesen a Bay Zoltán-iskola tagja volt, a Műegyetemen az Atomfizika Tanszék tanársegédje, a Bay-laboratórium munkatársa. Részt vett a Hold-radarkísérletben. Kitűnő iskolái voltak, ez hatotta át egész életét. Tanszékvezető egyetemi tanárként vezetésével 1951-ben megépült Sopronban az első magyarországi részecskegyorsító, a Műegyetemen megalapította az Elméleti Villamosságtan Tanszéket, 1952-ben Kossuth-díjas tanszékvezető professzorként a Központi Fizikai Kutató Intézet (KFKI) keretén belül megalapította az Atomfizikai Osztályt, később az Intézet igazgatóhelyettese lett. Vezetésével munkatársai jelentős nemzetközi eredményeket értek el. Tanítványaiból munkatársakat nevelt. Előadásait gondosan megtervezte. Ma úgy mondanánk, hogy az órájáról részletes forgatókönyvet írt, amelyben szerepeltek a matematikai levezetések és ábrák táblatervei. Előadásait a szigorúan vett tananyag mellett rendkívül értékes kultúrtörténeti gondolataival gazdagította. Kitűnő tankönyveket írt: Villamosságtan, Elméleti villamosságtan, Elektronfizika stb. Megírta “A fizika kultúrtörténete” című „Nagykönyvét”, amely professzor úr nevét nemcsak a reál, hanem a humán tudományok területén is ismertté tette. Simonyi Károly magáról azt vallotta: „Én pedagógus vagyok, szervezőmérnök…….” Tanítványai, a későbbi műegyetemi professzorok ma is „tanárfejedelemként” beszélnek róla.

 

Három műegyetemi professzor iskolateremtő. Abban a kivételes helyzetben vagyok, hogy mindhárom professzort közelről ismertem, mindháromnak köszönhetem, hogy tanítványa és munkatársa lehettem. Az utamra Pacsay János Fidél “sekrestyés” indított el az 1956-os Forradalom utáni években. A felnőtté válásban a családom mellett a legfontosabb útravalót Tőle kaptam. Megéltem a kegyelmi állapotot, mindennap zárt kapuk mellett Fidél atyának ministráltam, ezután hitben elmélyülten mentem az iskolába, a jó tanulóból kitűnő tanuló lettem.  Közel a nyolcvanhoz, 2022 Nagypénteken, a keresztút befejezése után égi jelként kaptam, hogy Fidél atyának a műegyetemi professzorok között van a helye, mint “iskolateremtő lelkipásztor”! A közreadott könyv tanúságtétel Fidél atya lelkipásztori hivatásáról, tevékenységéről. A kapucinus szerzetes, a hívek elismeréseként elhunyta előtt két hónappal  “Budavárért Emlékérmet”, később Zalaapáti posztumusz “Díszpolgár” címet kapott. Továbbá emlékét őrzi a nagyváradi Posticum könyvtár előszobája a „Fidél-emléksarok”.

Pacsay János Fidél nagyváradi születésű kapucinus atyának, a Posticum hajdani jeles támogatójának. A szerzetes néhány bútordarabja, tárgya van benne. Kegyelettel őrzött csuhájának is itt kellene lennie, csakhogy az a minap kellékként szolgált az “Időutazás” nevet viselő programhoz. Eljöttek tisztelegni a Szent László és a Lorántffy Zsuzsanna gimnázium diákjai, a Kolozsvári úti cigány iskola tanulói, román és német osztályok is. Ezzel a könyvvel mi is! 

Budán, az Árpád-házi Szent Erzsébet templom, a Boldog Avianói Márk szobra mellett legyen ez a könyv a paptársai, a tanítványok és a hívők tanúságtétele Pacsay János Fidél atya halálának 20. évfordulóján rá emlékezve, tiszteleteként közreadva, munkásságának, emberségének és közösségépítő, kapucinus hivatásának a bemutatásával.

Köszönetnyilvánítás

 

A gondviselés különös üzenete, hogy 2023 áprilisában, pont 20 évvel Avianói Márk Boldoggá avatása után került sor, Ferenc pápa magyarországi apostoli útjára. 2003. április 27.-én avatták Boldoggá Avianói Márkot, pontosan 20 év telt el a boldoggá avatástól, amikor Ferenc pápa 2023. április 28.-án ellátogatott hazánkba. 20 évvel ezelőtt Fidél atya nagyon örült, hogy elérte a célját, megérte a boldoggá avatást, erről nyilatkozott az Új Embernek, az írás az alábbi fejezetben olvasható.Ferenc pápa történelmi beszédeket mondott, az állami vezetők előtt a Sándor palotában, az egyháziaknak a Bazilikában, a szegényeknek, a menekülteknek az Árpád-házi Szent Erzsébet templomban, több mint 10 ezer fiatalnak a Papp László Sportarénában és végül a Pázmány Péter egyetemi oktatóknak, kutatóknak. A beszédek mindenhol “nekünk Krisztus a jövőnk” szellemében szóltak. A Szentatya lelkipásztori tapasztalatairól beszélt. Hiteles, szenvedélyes volt, megdöbbentően hasonlatos Fidél atya szellemiségéhez életéhez, küzdelméhez, miután Ők az örök plébánosok voltak, akiknek csak a hatósugaruk különbözött! A közreadott könyv emlékírásai a szeretet, a köszönet kifejezései Fidélnek, Fidél atyának, a plébános úrnak, a családban Bátyónak. Mindenekelőtt köszönjük a Jóistennek, hogy Fidél atyát elküldte hozzánk, és azt is, hogy az életünk fontos, meghatározó része volt. A lengyel-magyar barátság nemcsak a történelem okàn, a hagyományok miatt volt Fidél atyának a nemzetek soràban az első helyen, hanem a nagy álma a kapucinus, novícius képzés és nevelés, a kelet-közép európai védőbástyája a Krakkói főiskola közös létrehozásának tervében is. Nagy öröm és megtiszteltetés volt számunkra, hogy II. Szent János pápa 27 évig hűséges személyi titkára, a legközvetlenebb munkatársa, Stanisław Jan Dziwisz lengyel bíboros felkérésre rövid időn belül elküldte ajánlását, nagy lendületet adott a könyv munkálatainak. Bíboros atya így fejezi be ajánlását:

 

“Remélem, hogy Fidél atya hősies tanúságtétele sok magyar fiatalnak segít felfedezni a Krisztussal való barátság szépségét, és követni Őt, mint Urat és Megváltót. Egyedül Nála vannak az örök élet szavai”

 

A szép gondolatokat ezúton is nagyon köszönjük. A lengyelek mindig példát adnak a világnak, különösen, ha a hitünkről van szó. Nagy tisztelettel köszönöm Várszegi Asztrik bencés szerzetes püspök úrnak a könyv gondolatának megszületésében, s létrehozásában sok baráti tanácsát, és bátorító segítségét, nem utolsó sorban az előszó megírását.

A könyv a testvér, Pacsai Norbert nélkül nem született volna meg. Hasonlít a “Bátyóra” s nemcsak külsőleg, hitben és intellektualitásában is. Nagy tudású, szerény ember sokat segített a könyv létrehozásában. Mindannyiunk nevében köszönöm a sok írását, s fontos útbaigazításait. Szinte megírhatta volna egyedül a bátyja életét. Ebben is hasonlít a Bátyóra, nem egyedül, mindig csapatban gondolkodott. Köszönöm 

Marco Faccioli olasz kapucinus atyának a könyv elindító gondolatát: “nincsenek véletlenek!” Ugyanígy az első helyek egyikén hálás vagyok Szpisják Péter Pál kapucinus szerzetes atyának, hogy  tanúságtételre megnyerte Reich L. Ciprián kapucinus szerzetes atyát:

“Amikor az egészségi állapota megrendült megható volt látni az erőfeszítést, ahogy a Szentmise áldozatot bemutatta az Oltárba kapaszkodva, mintha azt mondta volna, Uram te vagy az én mentsváram, tehozzád menekülök.”  - írta. 

 

Köszönettel tartozunk a Budavári polgármester úrnak, hogy megírta emlékeit, s mindannyiunk örömére Fidél atya életében az egyetlen elismerését, “a néptől”, a budaiktól kapta, amelynek a képviseletében Dr. Nagy Gábor Tamás adta át az ünnepeltnek a “Budavárért Emlékérem” kitüntetést. Nagy idők nagy tanúja volt Kató néni. Hálásak vagyunk és köszönjük nemcsak emlkezését, hanem  azt is, hogy több mint ötven éve kántora volt a kapucinusok Árpád-házi Szent Erzsébet templomának. 1951-ben, negyedik gyermeke megszületése után vette át ezt a szolgálatot Fidél atyától, aki addig fedőfoglalkozásként - mint titokban felszentelt pap, hivatalosan nem működhetett - kántorkodott.

A Boldog Avianói Márk szobor Győrfi Sándor Kossuth díjas szobrászművész alkotása az Árpád-házi Szent Erzsébet templom baloldali bejárata előtt áll. Fidél atya kezdeményezte, a 2006-os felállítását nem érhette meg. Köszönjük a művész úrnak a kezdeményezés és az alkotás során szerzett, átadott emlékeit. Köszönöm a Zalaapáti és Keszthely polgármestereinek, VinczeTibor diakónusnak és Dr. Szelestei Tamásnak főorvosnak a “Plébános úrról”, a köztiszteletben lévő, egyházközségeket építő Pacsay János katolikus papról írt megtisztelő és szeretetet sugárzó sorait. Fidél atyáról sok paptársa: Fliszár Károly, Lambert Zoltán, Rencsik Imre, Szalai Jeremiás atyák, továbbá Sándor Bertalan Brúnó, Fidél atya egykori novíciusa, Reich L. Ciprián kapucinus szerzetes pap, Leopoldo Ingegneri olasz kapucinus szerzetes, Dr. Szabó Ferenc (1931-2022) jezsuita szerzetes atya emlékezett meg. Nem volt könnyű a tanúságtételt megfogalmazni. A hívők, tanítványok közül sokan tervezték, hogy megírják emlékeiket. Végül ez elmaradt, nem mindenkitől kaptuk meg, de sokan megírták: Czettele Győző, Csermák Kálmán és Alice, Dr. Illés Mária, Hausenblasz Hantos Andrea, Kopcsay László, Pintér Géza, Stoffán György, Vecsei Miklós, Zsugán Gedeon H. Gyula. Köszönjük. A könyvborító terve és nyomdai előkészítése Kelle Antal  képzőművész, ArtFormer munkája. Nagy megtiszteltetés, hogy művész úr vendégprofesszori tevékenysége és kiállítás rendezése mellett művészi terveket készített. Kedves Anti köszönjük.

Köszönöm Zsuffa Péter,Thaler Tamás, Zsömböly Lukács és Kopcsay Ágnes segítségét. Befejezésül szeretném megköszönni az illegalitásban lévő Fidél (titokban volt atya) “legbensőbb baráti köréhez” tartozó Exterde Sándornak és Lepp Edvinnek, barátaimnak, osztálytársaimnak, a sok szép ifjúkori emlék jelenkori felidézését, nem utolsó sorban segítségüket a szerkesztési munkákban, s a levelezésben.

Külön köszönöm barátomnak Dr. Nahlik Gábornak támogatását, tanácsait, lektori és a könyv szerkesztésében végzett tevékenységét, továbbá Szalek Ewa, Termelési Rendszer szakos, gépészmérnöknek, aki Stanisław Jan Dziwisz lengyel bíboros levelezését, fordítással segítette. Fidél atya 43 éves koráig járta az élet iskoláját, addig kellett várnia, amikor a Zalaapáti Bencés Templomban plébános lett, ahol boldog 11 évet töltött el, Egyházközösséget épített. Plébános úrnak hívtak. A közre adott könyvben a személyiségéről, a leghitelesebb összefoglalót, a boldog Zalaapáti évek tanúja Illés Mária írta meg. A köszönetek végén álljon Fidél atyának Mária mindannyiunk nevében tett fogadalma: 

“Az, a koporsójára fektetett szál  fehér rózsa őrzi örök álmát, befalazva is vele marad, ám elkötelezett hívő, humanista, nyitott, derűs, lényének szabad szelleme velünk maradt, példakép, minden időben lámpásként irányt  mutat, generációkon keresztül, mindaddig, amíg hitét, tanításának, szellemiségének lényegét,  - mi tanítványok – képesek leszünk tovább örökíteni az utánunk jövő nemzedékekre, hogy általa ők is jobbá válhassanak.

Hálásak lehetünk a Teremtőnek, hogy a  Sors kegyelméből oly szerencsések lehettünk, hogy a közelébe kerülhettünk, ismerhettük, tanulhattunk Tőle és még évtizedek elmúltával is  szerethetjük, emlékét őrizhetjük és szellemiségét tovább örökíthetjük.”

Bevezetés

 “Az iskolateremtő Fidél atya Boldog Avianói Márk szolgálatában” (Tanúságtételek Pacsay János Fidél tiszteletére) című könyv 2022. Nagypénteken a keresztút után Marco Faccioli olasz kapucinus atyával való beszélgetéssel indult , s folytatódott Krakkó, 2022. október 16.  Sekretariat Ks. Kardynała Stanisława Dziwisza ajánlásával, amit különösen hangsúlyossá tett Őszentsége Ferenc pápa magyarországi látogatásán az elhangzottak. 

Sokan tervezték, sokan megírták emlékeiket. Voltak, akik idő hiányban írásban nem emlékeztek. Nagyon sajnálom.

A könyvben a szerkesztő feladata Fidél atya tanúságtételének bemutatása, a kapucinusi életút üzenetének közvetítése, amely Fidél atya életét sokoldalúan megismerve nyilván szubjektív, mert a tanítvány mindig elfogult!  Az olvasó ítéletet hoz majd arról, hogy helyes volt a könyvben feltett kérdéseket megfogalmazni, amelyek költőiek, azért is, mert a megválaszolásuk nem a szerkesztő hatókörében tartozóak, s mert a közös jövőnk előmozdítása csupán  “javaslatvázlatnak” tekinthető. 

Az ”ISKOLATEREMTŐK” könyvsorozat könyvei a magyar történelemnek a nobilitas naturalis kiválóságairól emlékeznek meg. A múlt század első harmadában születettek, az apáink, akik megjárták a Don kanyart, Ladó László (1919 - 2007) professzor, az 56-os Forradalom hősei, a bátyáink, Kindler József (1929 - 2010) professzor, aki Fidél atya korosztálya. Mi, akik a háború után születtünk, tőlük tanultunk mindent!  Tiszteltük, és példaként tekintettük életükre és eredményeikre.  Ez az oka a sorozat megszületésének. A három generáció közös jellemzői: A helytállás és az újjászületés képessége. A szegénység megtapasztalása. A lehetőségek megragadása oly módon, hogy az emberi “tartásban” - a szikla a viharban nem sérül meg, legfeljebb csiszolódik -  a hit megmaradhasson.

Az emlékkönyvek esetében az emlékek mozaikaiból felépíteni az embert, a példát, amiből erőt lehet meríteni. Az életutak tapasztalatból tanulni, összegezni, kérdéseket feltenni és elemezni. A jövő? Legalább azt érdemes vázolni, hogy mit tegyünk, tehetünk, s mit nem!  Fidél atyának nem volt “hivatalos” iskolája. Tanári vénával rendelkezett. Nem kapott rá lehetőséget, hogy tanítson. Mindent elkövetett, mégsem jött össze. Valóságos iskola tehát nem volt. Voltak  azonban hitbéli, napközis iskolái és követői, tanítványai, jóval többen, mint akik a könyvben írtak. A közreadott emlékkönyv célja tisztelettel emlékezni FIDÉLRE, a káplánra, az Esperes-plébános úrra, a Fidél atyára, a lelkipásztorra.

 Kinek szól a könyv?

Mindenkinek! Azoknak is, akik “keresők”, akik nem vallásosak. Nem is tudnak arról, hogy mit jelent a katolikus vallás, akik nem ismerik a papok, szerzetesek hivatását, tevékenységét, életét, azt, hogy mit tesznek ők a híveikért, azoknak, akik csak úgy élik életüket, hogy minden jól megy, s akkor is, amikor egyszer csak bajba jutottak, azoknak, akik segítséget várnak, igényelnek.

Életébe többször közbeszólt a magyar történelem A II.világháborúban, a front közeledtével, 1944 őszén a hat gyermekes Pacsay család Szent László városából, Nagyváradról menekülni kényszerült, elhagyta a házát. Mindenki vitt egy csomagot, elindultak Zalába az ősök földjére. A szülőknek soha nem lett lakása. Nyugdíjasként a fiuk parókiáján éltek. A forradalom után Fidel atya nem akart újra menekült lenni. Oka lett volna, mert nem gyakorolhatta papi hivatását. Maradt! Készült, várta az időt, amikor majd magyar kapucinus szerzetes lehet. 62 éves, amikor eljött az idő, s még 11 évet maradt velünk!

Az 1956-os Forradalom az egész életét meghatározó történelmi helyzet volt! Mindannyiunk életében, akik 1956 októberében a Forradalomban ifjak, középkorúak és öregek voltunk, megéltük, hogy két hétig kegyelmi állapotban volt az ország. 100 évre esik egy! A Forradalmat leverték. Sokakban felmerült akkor a kérdés, menni vagy maradni?  Felmérések szerint több mint 200 ezren mentek el új hazát keresni. Fidél maradt! Mai fejjel őt megérteni, szinte lehetetlen. 6 évig nem lehetett az, amire készült. Hivatása és nyelvtudása volt, csak néhányat, olaszt, németet, hébert anyanyelvi szinten beszélte, és több “szakmája” is volt. Aki nem ismerte Fidélt, elgondolkodhat azon, hogy miért maradt? A Forradalom idején sokan elhagyták az országot. Sokak nem mentek, megtehették volna, voltak indokaik, még sem mentek.  Ahogy Mindszenty bíboros maradt az amerikai nagykövetségen, úgy Fidél atya is maradt a Fő utcai plébánián, hivatása eltiltásában segédmunkás, sekrestyés, kántor és szakács. Mehetett volna. Kiválaszthatta volna, hogy melyik városban éljen. Mehetett volna bárhová, nem is kellett volna oda utazni, ahol magyarok éltek. Nem ment, magyar volt, s maradt. Kisebbségi létben és Budapesten is, minden nélkül, szegényen, betiltott kapucinusként. Nem hagyott itt minket. Köszönjük.  

Ismeretes, hogy a társadalmak fejlődése, működése, akkor életképes, ha az építőkövei, s közöttük a nélkülözhetetlen kohézió, az összetartó erő, a természet és a társadalom csodája, az a kovász, amely a hivatásokra és azok centrumában az iskolateremtőkre épül. Sokféle hivatás létezik: az ápolók, a bírók, az ügyvédek, az oktatók, a papok, a szerzetesek stb. Közös jellemzőjük, hogy szakmájuk mellett etikai kódex betartására kötelezettek. Hétköznapi használatban, úgy ismerik meg őket, hogy munkájukban a saját érdekei helyett másokéit helyezik előtérbe, s ebben nincs munkaidejük. Közöttük vannak, akik közösséget, közösségeket építenek, iskolát teremtenek, és vannak, akik lelkipásztorok, akik hitbéli céljaik elérésében, emberhalászok, s összefogják a nyájaikat. Közös bennük, hogy tevékenységük fontos célja az egyénekkel való foglalkozásra épülő közösség teremtése, - fejlesztése és - működtetése. Mindez jó esetben, a fejlett társadalmakban az iskolában megismerhető, sőt gyakorolható is. A nyugati kultúrában a technológia okán a társadalom atomizálódása, az egyének “betegsége”, a magánya hangsúlyossá teszi a gyógyítást, a közösségépítő hivatások számának gyarapítását. Nincs iskola, ahol  képezik őket. Isteni küldetést teljesítenek. Ehhez a társadalom fontos feladata a feltételeik megteremtése. A közreadott könyv célja tanúságtétel, milyen volt Fidél atya küzdelmes élete. Hol voltak a drámai események, mi tett, s mi az, amit sikerült elérni, és mit nem. Környezete miben segítette, s miben nem.

Ahogy az édesapja, Fidél atya is, kisgyermek korától kezdve pap szeretett volna lenni, Avianói Márk szolgálatában. Kiváló adottságokkal rendelkezett. A felmenői, édesapja nagy műveltségű jogász, édesanyja tanítónő. Mehetett volna a tanítórendek egyikébe, lehetett volna például ferences, főiskolai vagy 

gimnáziumi tanár, mégis a szegények rendjét, a kapucinusokat választotta. Ebben fontos szerepe volt a paptanári példának, mentorának  Dr. Röss Bertalan kapucinus teológia tanárnak, a budai kapucinus rendi templom plébánosának, aki tanította a kapucinusok Budapesti Szent Bonaventúra Főiskoláján.Tervezte továbbtanulását Rómában, A Jóisten közbeszólt. A továbbtanulás helyet fizikai munka következett. Fidél atya aranymiséjén idézte: “Isten útjai kifürkészhetetlenek”. Egész életére igaz volt. Később határozott célja volt egy lengyel-magyar kapucinus kispapképző főiskola létrehozása. Készült. 11 nyelven tanult, utoljára megtanult lengyelül is, elkészítette doktori disszertációját. Minden megvolt, hogy főiskolai tanár lehessen. Új lendületet adott, hogy Wojtyłát, lengyel bíborost 1978-ban, II. János Pál néven pápává választották. Az örömhír Zalaapátiban érte. A hivatása gyakorlása mellett folyamatosan dolgozott a főiskola létrehozásában. 1988-ban a rendek visszakapták a templomaikat, a kolostoraikat. Máriabesnyőn megindult a novíciusképzés. A romokból “várat” épített. 42 év után 1992-től házfőnök és plébános lett a Fő utcában. Minden jóra fordult!?

A rendszerváltoztatás után több mint 30 év telt el, a magyar kapucinusok helyzete azonban nem javult. Mi lehet az oka? A segítők, az olasz atyák, testvérek kiválóak, igazi kapucinus szerzetesek! Hol lehet a probléma? Anyagiak? A kor, amelyben élünk? A kapitalizmus? A múlt öröksége? Mindegyik?! Ferenc pápa beszédeiben részletes elemzést adott a világ mai helyzetről. Nem rózsás. Emlékezni jó, még akkor is, ha a múltat nem lehet megváltoztatni, de lehet belőle tanulni, s a jövőben aszerint élni, cselekedni. Kölcsey Ferenc: “Huszt” című verse erre utal, a híres soraival: 

“Messze jövendővel komolyan vess öszve jelenkort; Hass, alkoss, gyarapíts: s a haza fényre derül!” 

A költő a  jövőből indul ki, hogy milyen legyen a jelen, hogy eljussunk a jövőbe. Modern,  innovatív szemlélet. Csaknem 200 évvel ezelőtt, Cseke, 1831. december 29. napján.

Fidél atya életműve, sorsa, még akkor is, ha tudjuk, “nincsenek véletlenek”, felvetnek kérdéseket, de a “mi lett volna, ha?” helyett inkább a gondolkodásra ösztönzőket érdemes számba venni, olyanokat, amelyek intuíciókat váltanak ki, s egyben inspirálóak is! Szokták mondani, akié az ifjúság, azé a jövő. A múlt rendszerben erre keményen építettek. A tanító szerzetes rendeknek - az iskoláik miatt - van természetes utánpótlásuk, “testközelben” vannak a példák, a tanáraik. Kérdések:

 

1. Miért nem lehetett 1989 után a kapucinusok Budapesti Szent Bonaventúra Főiskoláját újraindítani?

2. Miért nem valósult meg Fidél atya nagy terve, a lengyel-magyar kapucinus kispapképzés?

3. Miért nem volt elég Szent II. János Pál támogatása?

4. A szerzetesi Sapientia Hittudományi főiskola alapításában a kapucinusok miért nem vettek részt?

5. Miért nem folytatódott a tanítás 2011 után is a rendház falai között a bencések általános iskolájában és gimnáziumåban?

6. Ha nincsenek kapucinusok, minek a kolostor. Nem lehetett volna azonban hotel helyett “kapucinus Ifjúsági Központot” Budapest szívében létrehozni, s főként üzemeltetni? Jól működő példa is volt Nagyváradon, a kisebbségi létben is megvalósult Posticum!

7. Vajon mit gondolhatott az aranymiséjén Fidél atya, amikor hazalátogatott több mint 50 év után Nagyváradra a szülővárosába, s barátként a Posticumban?

 

Természetes, a kérdésekre a válasz magától értetődő, mert “nincsenek véletlenek!” Lehet az is, hogy a kapucinus közösség tudta a válaszokat. Fidél atya azonban nem tudta, erre utalnak nyilatkozatai. Kapucinusoknál nem az iskola, hanem a csöndes, imádságos visszavonultság van középpontban, ugyanakkor – ha a körülmények úgy kívánták – működtek mint betegápolók, tábori lelkészek, népszónokok és hittérítők.  Az első szerzetesrend az 529 körül alapított bencések, a jelmondata: “Ora et labora” (lat. 'Imádkozzál és dolgozzál') (vö. Szt Benedek Regulája 20; 48).

Érdemes kiindulni Ferenc pápa beszédéből, kérdéséből: 

“Maradhat-e az élet az élet?”

 

Ferenc pápa magyarországi látogatásának harmadik napján, 2023. április 30-án délután Budapesten, a Pázmány Péter Katolikus Egyetem (PPKE) Információs Technológiai és Bionikai Karán az egyetemi és a kulturális élet képviselőivel találkozott. Az új kihívásokra az új feladatokat megfogalmazni, és előmozdítani a Fidéli “kapucinus iskola” megteremtését Ferenc pápa a  egyetemen kifejtett gondolatai segítenek:  

“Magyarországon egymást követték azok az ideológiák, amelyek igazságként mutatkoztak be, de szabadságot nem adtak. És ez a veszély ma sem szűnt meg: gondolok itt a kommunizmusból a konzumizmusba való átmenetre. Mindkét „izmus” közös vonása a szabadság hamis eszméje; a kommunizmus „szabadsága” olyan „szabadság” volt, amelyet rákényszerítettek az emberekre, amelyet kívülről l, amelyben mások döntöttek; a konzumizmus „szabadsága” pedig egy szabadelvű, hedonista, önelégedett „szabadság”, amely a fogyasztás és a tárgyak rabszolgáivá tesz bennünket. Milyen könnyű eljutni a gondolkodásra mért korlátoktól, ami a kommunizmusé, a saját magunk korlátok nélküli elgondolásához, ami a konzumizmusé! A korlátolt szabadságból egy korlátok nélküli szabadságba. Jézus viszont kiutat kínál, amikor azt mondja, hogy az az igaz, ami az embert felszabadítja, ami az embert a függőségeiből és bezárkózásaiból kiszabadítja. Ennek az igazságnak a kulcsa a szeretettől soha el nem szakadó, kapcsolatban maradó, alázatos és nyitott, konkrét és közösségi, bátor és alkotó megismerés. Ez az, aminek a művelésére az egyetemek hivatottak, és amit a hitnek táplálnia kell. Ezért kívánom, hogy ez és minden más egyetem az egyetemesség és a szabadság központja, a humanizmus termékeny műhelye és a remény laboratóriuma legyen. Szívemből adom áldásomat, és köszönetet mondok azért, amit tesztek. Köszönöm!”

A könyvben emlékezők tanúsítják, hogy Fidél atya sokoldalúan felkészült, nagytudású szerzetes volt a fenti idézet üzenete szerint élt, munkálkodott, elhivatott EMBER volt. Tanúsítják  a papok: Reich L. Ciprian, Fliszár Károly, Lambert Zoltán, Rencsik Imre, Szabó Ferenc, Szalai Jeremiás, Vincze Tibor, és a hívők: Czettele Győző, Csermák Kálmán és Alice, Erdòsi Gyula, Exterde Sàndor, Hausenblasz Hantos Andrea, Hausenblasz Kató, Illés Mária, Kopcsay László, Nagy Gábor Tamás, Pintér Géza, Sándor Bertalan Brúnó, Stoffán György, Szelestei Tamás, Vadászné Hausenblasz Katalin, Zsugán Gedeon H. Gyula,  továbbá természetesen az öccse, Pacsai Norbert és unokahúga, Szelesteiné Pacsai Ildikó és unokaöccse, Vecsei Miklós is. 

A háború után Fidél és öccse Ágoston tanította meg ministrálni Mindszenti zalaegerszegi templomában Ágoston osztálytársát, Szabó Ferencet. Ők indították el a papi, jezsuita szerzetesi hivatás vállalásának útján. Hasonlóképp, ahogy  Vincze Tiborból diakónus lett. 

A könyv Fidél atya példamutató életének emlékeit nagy tisztelettel gyűjtötte csokorba.

 

Sokan voltunk a gyászmiséjén.

Paptestvérek, kapucinusok, ministránsok, hívek, öregek és fiatalok. A kis - és a nagycsalád tagjai. S szülei az égben. Előttünk van fiatalon, később idősen, végül betegen. Mindenki gondolatban újraélte a vele töltött időt.

A 15 éves Pacsay János nagyváradi diákra -  Avianói Márk, a törökverő olasz és dr. Röss Bertalan magyar kapucinus atya - életre szóló, nagy hatással volt, akit 1950-ben a Máriabesnyői Templomban Fidél kapucinus pappá szentelték, s aki Avianói Márknak hűséges követője, Röss Bertalannak munkatársa volt. 

Nagy hittel szorgalmazta,  folyamatosan napirenden tartotta az olasz kapucinus atya boldoggá avatását, akit végül 2003. április 27.-én Szent II János Pál pápa boldoggá avatott. Az európai keresztény seregben méterekkel a harcolók fölé magasodott, kezében a kereszttel. Hitben megerősödve, 1686. szeptember 2.-án Buda a 145 éves török hódoltságból felszabadult.

1950-ben a szerzetesrendek szétszóratásával Fidél atya a papi hivatása gyakorlásától eltiltva főállásban fizikai munkásként dolgozott. Besegítőként kántorként, szakácsként, sekrestyénként kezdett a budapesti Fő utcai kapucinus plébánián. Szelleme mindig itt volt, s ahonnan plébánosként, a Teremtő  2003. október 20.-án szólította magához.  Ez a rövid, néhány soros életút. Aki azonban közelében volt, megélte egyedi és rendkívüli kapucinusi kisugárzását. Még rövidebben, Ő a példa, ma is. 14 éven át fizikai munkásként ismerte meg az egyszerű emberek küzdelmes mindennapjait. Sokat tapasztalt, tanult. Tisztelte a fizikai munkát. Az egyszerű emberekkel úgy beszélt mintha a tanárai lennének. Az élet iskolájában is készült a kapucinusi hivatásra. Tudást, elkötelezettséget, alázatot sugárzott. Nyitott szívvel közeledett az emberekhez. Ahol megfordult, ott fogalommá vált, a Fidél! Nem atya, mert az akkor titok volt. “Csak” a Fidél. Szeretetközösségeket szervezett, a személyiségével mozgósított. A nehézségek leküzdéséhez - volt elég - a fiataloknak példát, az  idősebbeknek vigasztalást nyújtott. A nehéz időkben sem adta fel. Fidél soha nem adta fel. Lehet, hogy ez volt az egyik titka? Nem hiszem. Mindegy volt, hogy pap, vagy éppen szakács. Ő úgy viselkedett, ahogy egy istenhívő ember teszi. Barátként volt az emberek között. Mélyen hit abban, amit a Jóisten szolgálatában tesz, azt értünk teszi, s hogy az, az igazság útja! Velünk, tinédzser korunkban, egész o meghatározó kapucinus atyaként, barátként volt jelen. Mi tudtuk, hogy ki Ő, nagyon más mint a többi ember! Hiányzik. Hisszük, hogy velünk van.

Már a 60-as években a közép-európai, lengyel-magyar kapucinus papképzés létrehozása ügyében tevékenykedett. A tervezett krakkói hittudományi főiskolán “hébernyelv-ószövetségi-szentírás szakos” tanár szeretett volna lenni. 1961-ben elkészítette a doktori disszertációját, a megvédését  azonban lehetetlenné tették. Több nyelv után, megtanult lengyelül is. A nyári szabadságát általában Lengyelországban töltötte, akkor még, főleg nyelvtanulási céllal. Kémkedés gyanújával figyelték. 

Türelmes volt, várta, hogy eljöjjön az ő ideje. 8 évvel a forradalom után pap lehetett. 1964-től több plébánián volt káplán. Budapestről, a nemzet fővárosából elhelyezték, vidékre. Vállalta. Nem várt jobb helyre! Ment, ahová az egyháza rendelte, majd 1969-ben kinevezték Zalaapáti plébánosának. 43 éves volt. 11 évet töltött itt el, ez volt a legboldogabb időszaka, nyilatkozta. Majd Nagykanizsán, Tapolcán és Keszthelyen plébános. 1988-ban Magyarországon minden megváltozott. Végre kapucinusként, 62 évesen előkerült a régi terv. Újult erővel látott a munkának. Tárgyalások Rómában, Krakkóban és Budapesten olaszul, németül, lengyelül, több nyelven. Lehetőleg mindenkinek az anyanyelvén. Lenyűgöző volt az a hit, felkészültség és diplomácia érzék, ahogy mindent megtett a magyar kapucinusok jövőért. Több mint 50 év tapasztalata, tudása tiszteletet parancsolt a tárgyaló feleknél. 1988-ban “Bátyót” - családban így hívták - az öccse, Norbert vitte Krakkóba tárgyalni, a helyi papi üdülőbe. Reggeli után 9 -kor Fidél elment a megbeszélésekre.  Norbert  várakozott, miután három óra is eltelt elment a bátyát keresni. Dél körül megtalálta, éppen kilépett egy tárgyalóból. Távozóban a pápa titkára, Dziwisz kedvesen búcsúzott el, immár mindkettőjüktől, kézfogással. Az ebédnél már hatan voltak, rajtuk kívül mindenki püspök. Úgy tűnt, hogy a nagy terv megvalósul. Élete végéig megvolt arról győződve, hogy az általa képviselt út a helyes, a járható út. Ezen járva majd a kapucinus közösség gyarapodik, s nemcsak szellemében, hanem létszámában is. Boldog Avianói Márk Európa keresztény hitéért harcolt, Pacsay Fidél a magyar katolikus közösségekért dolgozott, 25 év egyházmegyés papként, 15 éven át szerzetesként szolgált. Fontosnak tartotta, hogy a hívei, “a nép”  között legyen. Azért képezte magát, hogy a nép nagy tudású szolgája legyen. Az emberek ezt tudták, érezték, tisztelték, és követték. Mégha a kapucinus atyáknak mindig más a sorsa, az élethelyzete, más a megélt cél és elérésének nehézsége is, közös azonban bennük, hogy erős a hitük, emberek ezreit tudják a keresztényi életre motiválni, s az is, hogy mindannyian tudják, “nincsenek  véletlenek!” A kapucinus papképzés terve álom maradt. Budapesten hosszú előkészítés után a  ferencesek, a bencések és a piaristák 2000-ben létrehozták a szerzetesi Sapientia Hittudományi Főiskolát. A kapucinusok nem csatlakoztak.  A kapucinusokat jelenleg Olaszországban képzik. 

A könyv lényegében egy időutazás a múltba. Akik emlékeztek, lényegében az utolsó mohikánok. Fidél atya 2026-ban lenne 100 éves, e könyv születésekor, ha élne 97 éves lenne, ebből az is következik hogy az utolsó mohikánok is már a 80-as éveiben járnak.  A könyv három fő részből áll: 1. A tanúságtétel, a legfontosabb életút állomásaiból, 2. A tanítványok, a hívek emlékeiből, és 3. Avianói Márkról, továbbá sok minden másról is, amit tudnunk kell a Fidél atyát körülvevő világról.

A pápa 2023-as magyarországi látogatásánál beszédeit tanúságtételek előzték meg, megalapozták a beszédek hazai példáit. A tanúságtevők között nem volt kapucinus szerzetes. A könyv nagy tisztelettel, szerény mértékben arra tesz kísérletet, ha Fidél atya élne, ő lehetett volna az egyik tanúságtevő, ehelyett könyv emlékezői tesznek tanúságot, hogy egész életében “Az iskolateremtő Fidél atya Boldog Avianói Márk szolgálatában” volt. A ránk hagyott szellemisége nagyon közel áll a Szentatyához, aki bár jezsuita szerzetes, a Ferenc név választása a ferences szerzetesekhez való közel állására utal. A könyv bevezető, 1. Fejezete a Szentatya paptársaihoz a Szent István bazilikában tartott: “Legyetek befogadók, legyetek az imádság emberei” című gondolataikhoz kapcsolódik. Ezt követi Vadászné Hausenblasz Katalin átfogó “helyzetjelentése” háború utáni magyar kapucinusok közösségéről, szellemiségéről.  

A könyv kiemelkedő, összefoglaló írása Hausenblasz Kató néni lányáé, Hausenblasz Hantos Andreáé, aki a “De sok gyerek, s milyen fiatal a papa!!” című írásában  az ötvenes évektől bemutatja Fidél testvér, majd atya és a Fő utcai plébánia több mint 50 évét, érintve 1956-ban Maléter elvtárs beteljesült jövendölését és a “MÓSZKVATÉR” hotelt. Az életút hiteles tanúja Pacsai Norbert. Tőle tudjuk meg, hogy “Miért kapucinus?”(És azt is, hogy miért ”i”.) Bemutatja a rögös életútját, és azt a sok derűt, ami kapucinusi személyiségének fontos része volt. A könyvben a sok történetet, Norbert gondolatait, lánya Szelestei Pacsai Ildikó: “Sorsunk  összefonódott” és az unokaöcs, Vecsei Miklós: “Bátyó” című írása színesítette. 

A könyvben Fidél kapucinus atya életébe a  közel 40 éves kényszerű “felkészülése” után 1988-ban új korszak indult, a szerzetes rend újjászervezése. Erről már Sándor Bertalan Bruno, Fidél atya volt novíciusa és a felszentelt pap, plébános, Reich L. Ciprian, aki Fidél atya hatására lett kapucinus szerzetes részletesen beszámolnak, a  rendben eltöltött első időszakról, a Máriabesnyői Bazilika és a rendház felújításáról, továbbá a novíciusképzésről.  A két írás: “Virul az igaz, mint a pálma….” és  “A példád maradjon velünk!”, továbbá Stoffán György: “A hívő magyar népért élő szerzetes” címűek. A Zalaapáti évekről emlékezett, a volt káplánja, Fliszár Károly: “Az Esperes Úr vendégszeretete” és a ministránsa, Vincze Tibor: “Nekünk ő volt a plébános úr a boldog Zalaapáti években!” című írásokban. Később Vincze Tibor polgármester, diakónus kezdeményezésére posztumusz “Zalaapáti díszpolgára” lett.

A Fő utcai plébánia életében fontos mérföldkő volt az 1994-ben induló nyolcosztályos bencés gimnázium, amelyről a gimnázium fizika tanára, volt Zalaapáti polgár, Pintér Géza: “A visszaadott kölcsön az újrainduló bencés gimnáziumnak” című írásában írt. 2000-ben az aranymise nem Máriabesnyőn, a Bazilikában, és nem is Budán a Fő utcai templomban, hanem Nagyváradon a kapucinusoknál volt. Budapestről külön buszok mentek.  Rencsik Imre, a nagyváradi katolikus atya megható írásában: “A szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom” és munkatársa Zsugán Gedeon H. Gyula: “Az utolsó váradi kapucinus” címűben emlékeztek. Mindketten a Posticum magyar katolikus ifjúsági központ alapítói, munkatársai. 

Az aranymise után Fidél atya még két alkalommal volt a Postikumban. Felvetődött benne, az elszalajtott lehetőség, és a remény, hogy  még nincs késő új ifjúsági központokat létrehozni a kapucinus rend megújításában. Valamikor a fejlődésben az egyházé volt a vezető szerep. Mára háttérbe szorult. Vissza kell szerezni, többet kell vállalni a munkában, létre kell hozni azt az erőt, amely a közösségekre épít, s nem a magányra, amely a csapatban, az alkotó munkában látja a jövőt. Ifjúságot képző és nevelő “központokra” van szükség, amelyben a katolikus egyház vezető szerepet vállal, tudásban, kultúrában és a hit megerősítésében. A szerzetesek kódexírási privilégiuma helyett legyenek a jövőben a tudásbázisok alkalmazásának meghatározói. Jó terep a hitünk erősítésében, és az “emberhalászatban” is. A jövő, a nagyváradi Posticum, amely az egyetemes egyházat képviseli. Nyitott ajtaja van, bárki beléphet rajta, ugyanolyan forradalmian új, mint Krisztus egyháza az első századokban. Ezért is mondta 2000-ben az aranymisés Fidél atya Rencsik Imrének, a Posticum alapítójának:

 

“MIRACULUM FECITIS PATER! - Csodát tettél Páter!”

 

A Posticum “nyitott katolikus iskola”. Alkotó műhelyek vannak, a legkiválóbb “tanárokkal”, akik kovászai a közösségnek. Hivatásuk van, munkaidejük nincs. A heti vasárnapi mise hallgatásnál jóval több. Munkában, együttműködésben ismerik meg egymást a fiatalok. A nyitott iskola katolikus vezetésben van. A teret,  a templomot és a rendházat adta! Mi a Forradalom után, ilyen napközisek voltunk a kapucinus Fidélnél, a sekrestyésnél és a “rendi” szakácsnál az üldöztetésben! Volt, hogy nála ebédeltünk, vacsoráztunk. 

A Posticum nem más, mint  a  “napközi”, a templom oldalában amolyan “hitbéli inkubátorház”! A papok itt nemcsak lelkipásztorok, hanem alkotótársak is, amely minőségi többlet. Nem is kevés. Csak az a kérdés, mi legyen az alkotómunka. Az új korszak erre is hamarosan választ adhat. Eljöhet az az idő, amikor új formák és lehetőségek fogalmazódnak meg. A csírák megvannak, a kovász kerestetik.

Velük vannak a lelkipásztori példák, a magyar szerzetesek, akik segíthetnek. Itt van velünk Pázmány Péter (Nagyvárad, 1570. október 4. – Pozsony, 1637. március 19.) esztergomi érsek, bíboros,  jezsuita szerzetes, aki nemcsak nagyváradi születése okán, Fidél atyának földije, hanem az egyház megújító tevékenysége miatt is segítségül hívható. 1635-ben Nagyszombatban egyetemet alapított, azzal a meggyőződéssel, hogy a nemzet megmaradásának és felemelkedésének a hit és a műveltség (tudomány) az alapja.1990- től ismét létrejött a Pázmány Péter Katolikus Egyetem. Igen, még itt van egy másik óriás, a másik magyar, Jedlik István Ányos (1800-1895) nekünk magyaroknak és persze a világnak is, a magyar természettudós, feltaláló, bencés szerzetes, kiváló oktató. Az első villanymotor megalkotója, a dinamóelv leírója, a szódavíz gyártója. Szellemük, jobbító tevékenységük, eredményeik rendelkezésre állnak. A hely, a templomok melletti “rendházak”, sok helyütt Európában megvannak, be kell csak népesíteni ifjakkal, hitet és alkotó munkát adva nekik. 2000-ben jó lett volna Budán, a “napközit” a  Posticumban elindított munkát Budapesten is elkezdeni. Fidél atya üzenete a közreadott könyv oldalain megtalálható.  “Nincsenek véletlenek!” - ahogy Marco Faccioli olasz kapucinus testvér, magyarul mondta.

A Posticum realitását, életszerűségét  az emlékezetes történetek támasszák alá, például: Csermák Kálmán és Alice: “A keszthelyi örökség!”, Exterde Sándor: “Töredékes emlékeim első lelki mentoromról Fidélről”, Hausenblasz Kató: “Egyházzenész jubileuma és történetei”, Kopcsay László: “A mi Fidél atyánk”, Lambert Zoltán: “Emlékeim Pacsay János Fidél atyáról”, Szalai Jeremiás: “Felejthetetlen három év a Tapolcai Plébánián”  és Szelestei Tamás:  “A keszthelyi templomépítő Fidél atya” írásaikban.

A könyv a történelemre épít. Pacsai Norbert írta a 3. Fejezetet,  Avianói Márk történelmi küldetéséről. Fidél atya maradandó, történelmi korszakokat átívelő munkássága az Árpád-házi Szent Erzsébet templom előtti szobor, amit kitartóan kezdeményezett, kiválasztotta Győrfi Sándort, a Kossuth díjas szobrászt, tárgyalt és szervezkedett. Sajnos a szobor 2006-os felállítását már nem érhette meg. Boldog Avianói Márkról Fidél atya egyik interjúját a “Csodálatos, amit értünk tett” címűt mellékeljük, amiben részletesen elmondja , hogy  ki volt az 1631-ben született olasz szerzetes, mit köszönhetünk neki, és azt is, hogy kapucinus szerzetesként a példamutató élete, mit üzen a mindenkori jelennek. 

A Budavári hívők Fidél atya élete munkáját elismerték és tisztelték, a könyv emlékezői nagy szeretettel írtak róla. Életében egyetlen rendi-, állami-, egyházi kitüntetést sem kapott. Közösségit azonban igen, a “Budavárért Emlékérem”-et, amit  Dr. Nagy Gábor Tamás egykori polgármester adott át. Emlékező írásában bemutatta Fidél atyával való együttműködését, tiszteletét, s a szoborállítás tervét,

 

“az atya kitartóan hitt Márk szentségében, kiemelkedő történelmi jelentőségében, és sokat tett azért, hogy mostanra elkészülhessen a szent szerzetes szobra. “

Fidél atya Boldog Avianói Márk boldoggá avatásában és a szobor állításában elévülhetetlen érdemeket szerzett. Sajnálatos, hogy a szobor talapzatán található írás erről nem tesz említést.

A Függelék a magyar kapucinus tisztségviselők életrajzait, a fidéli életút legfontosabb állomásait hivatott bemutatni, főként interjúk alapján. Fotók is segítik az emlékeket felidézni. 

A könyv egyik legszebb írása Dr Illés Máriáé, aki  az emlékezők nevében “örök” fogadalmat tett, ő, aki tinédzserként élte meg a Zalaapáti boldog éveket, és ő, aki fidéli hűséggel visszajárt a “Plébános Úrhoz”. Kedves emlékeket őriz, amit megosztott a könyv olvasóival. A búcsú, a gyászmise,  mélyen megérintette, amelyről “Az a szál fehér rózsa” című írásában emlékezik. A rózsaszálat a kapucinusok kriptája őrzi.   

Budapest, 2023. június 23.

a Szerkesztő

1. Fejezet: A LELKIPÁSZTOR  ÉS STÁCIÓI

“Legyetek befogadók és legyetek az imádság emberei”

(Ferenc pápa)

 

Ferenc pápa a püspökökkel, papokkal, diakónusokkal, szerzetesekkel, papnövendékekkel és lelkipásztori munkatársakkal találkozott a Szent István-bazilikában magyarországi látogatásának első napján, 2023. április 28-án délután.

 

A Szentatya beszéde előtt tanúságtételek voltak.

Fontosak, megrázóak és hitben elkötelezettek. Ha élne, Pacsay János Fidél kapucinus szerzetes atya a felszólalók közt lehetett volna. Azonban 20 éve, 2003. október 20-án adta vissza lelkét Teremtőjének. Ezt a könyvet  a tanítványok és a hívek “rendhagyó tanúságtételének” szánjuk, emlékeikkel beszámolva a lelkipásztori szolgálatáról mindezt, olymódon, hogy a Szentatya beszédével párhuzamosan mutatjuk be küldetését(dőlt betűvel illusztrálva), küzdelmes életét, megköszönve  a példamutató és mindannyiunk pályáját meghatározó “barátságát”. Kérjük Szentséges Atya áldását.

 

A tanúságtételek után Veres András püspök a Magyar Katolikus Püspöki konferencia tagjai, a papok, a szerzetesek, a pap- és szerzetesnövendékek, valamint a katekéták nevében háláját fejezte ki, amiért másfél év elteltével ismét hazánkban köszönthetik a Szentatyát, megtapasztalják „pásztori közelségét”, szeretetét. Beszéde végén az MKPK elnöke ajándékot adott át a Szentatyának, a máriapócsi kegykép másolatát.

 

Fidél atya sokat tett Avianói Márk boldoggá avatásáért. (Szerk.: Ezzel a következő emlékírásokban részletesen foglalkozunk) A magyarok nehezteltek, amiért  Avianói Márk javaslatá­ra vitette Bécsbe Lipót császár a máriapócsi kegyképet. Máriapócson, a görög katolikus templom ikonosztázionján 1696-ban könnyezett a Mária-kép, azoknak a csatáknak az idején, amikor Buda visszafog­lalását követően Belgrád felé verték a törököt. Az eset hírére nagy töme­gek kezdtek zarándo­kolni Máriapócsra. A ké­pet a császár Bécsbe, a Stephansdomba vitette, Márk atya pedig körme­net élén vitte körbe a vá­rosban, a keresztények hadsikeréért könyörögve. Az eredeti máriapócsi kegykép a mai napig Bécsben van, de nem könnyezett többé. Máriapócson viszont pótolták a képet az ere­deti másolatával, a legenda szerint az újólag könnyezett 1715- ben, majd 1905-ben.

 

Veres püspök úr beszédében kihangsúlyozta: Szeretnénk ebben a változó világban hitelesen tanúságot tenni arról, hogy “nekünk Krisztus a jövőnk.”  Ferenc pápa válaszában tovább gondolta:

Nem azt mondja: „a jövő Krisztus”, nem, hanem: „nekünk Krisztus a jövőnk.” Ne keverjük össze a kettőt!

 

Ez az egyik legfontosabb feladat, amely előttünk áll: korunk változásait és átalakulását értelmezni és megpróbálni a lelkipásztori kihívásokkal a lehető legmegfelelőbb módon szembenézni. Krisztussal és Krisztusban! Semmit sem Krisztuson kívül, semmit sem Krisztustól távol! Ez akkor lehetséges, ha Krisztusra mint jövőnkre tekintünk: ő „az Alfa és az Ómega [...], aki van, aki volt és aki eljő, a Mindenható” (Jel 1,8), a kezdet és a vég, az emberi történelem alapja és végső célja. Ha e húsvéti időben annak dicsőségét szemléljük, aki „az Első és az Utolsó” (Jel 1,17), akkor megláthatjuk a világunkat időnként megrázó viharokat, a gyors és folyamatos társadalmi változásokat és a hit válságát is Nyugaton, de azzal a látással, amely nem enged a csüggedésnek, és nem veszíti szem elől a húsvét középpontját: a feltámadt Krisztust, aki a történelem középpontja és a jövő.

 

Fidél atya élete sok megpróbáltatással járt. Soha nem vesztette el hitét! Erős volt és bátor! Nagyváradon 1926-ban született. Fidél atyának nemcsak a társadalmi változások jelentettek igen nagy kihívást, hanem a világégés, a második világháború és a forradalom is. Több csapást élt át, miközben folyamatosan képezte magát. Egész életében lelkipásztornak készült, teológiát, 11 nyelvet tanult.

 

Nagyvárad mindig magyar város volt. 1920-ban Bihar vármegyét, központjával Nagyváraddal együtt Romániához csatolták. A győztes hatalmak az országra kényszerítették a versailles-i Nagy-Trianon palotában azt a békediktátumot, amely területe kétharmadával megcsonkította a történelmi Magyarországot. 1940. augusztus 30-án született meg a második bécsi döntés, melynek értelmében Magyarország visszaszerezte Romániától az elcsatolt részeket. Nagyvárad is visszakerült. A magyarok várták, mindig bíztak benne, hogy egyszer a város Magyarországhoz fog tartozni. A vesztes első világháború után 20 évig Romániához tartozott, majd 5 évig ismét Magyarországhoz. Ebben az őt évben nagyot fejlődött. Pezsgő kulturális élet volt és a gazdaság is fejlődésnek indult.

 

Fidél atya családja magyar gyökerű. A gyermekek mind Nagyváradon születtek. Édesapja Dr. Pacsay János jogász Zala vármegyéből származott. Van Zalában Pacsa város, a Pacsayak többségükben azonban Zalaszentmihályiak. 1944-ben a front közeledtével a magyarokban minden remény szertefoszlott.  A családnál is, a legszükségesebbeket összecsomagolták, menekültek a rokonokhoz. 1944 októberében Fidél testvért behívtak katonának, elszakadt a családjától, kapucinus kispapként a lelkében, magyar katonaként, a családjától távol, szinte semmit sem tudva a róluk. Háború volt. Minden megtörténhetett, hadifogságba került. A csodával határos a szabadulása. Szovjet katonák őrizetében  menetoszlopban gyalogoltak a magyar hadifoglyok, köztük a 18 éves Pacsay János is, aki Isteni sugallatra kilépett a sorból, nyugodtam,  kimérten, mintha parancsra tette volna. Várta a hátába a sorozatot. Ez azonban, Istennek hála, elmaradt, megmenekült a fogságból, A Pacsayak Istenhite erős volt. Mindannyian egészségesen részt vállaltak az újrakezdésben. Később  - Mindszenty városában - Zalaegerszegen találtak iskolát, munkát. A 20 éves egyetemista Fidél öccse, Pacsay Ágoston barátja Szabó Ferenc, azokról az időkre így emlékezik vissza, idézet, a “Szabó Ferenc SJ hivatásának története” című írásból:

 

“1946. tavasz, Zalaegerszeg, III. gimnázium: Nagy hatást tett rám osztálytársam, Pacsay Ágoston, akinek kapucinus növendék bátyja, Fidél pár napig ott vakációzott. Rövid ideig náluk laktam. Megtanított ministrálni a főtemplomban, Mindszenty volt templomában. Megláttam náluk, a szekrény tetején Gyenis András SJ köteteit, a Jezsuita arcéleket, s bele is lapoztam az egyik kötetbe.”

 

Szabó Ferenc a harmadikos gimnazista életre szóló útravalót kapott a Pacsay családtól, Ágostontól és Fidéltől. Akkor még nem tudta, hogy a Jóisten hívására éveken át készül a hivatására, és azt sem, hogy jezsuita szerzetes atyaként fog szolgálni, és azt sem, hogy 2016-ban majd megírja a jezsuita Arcélek könyvsorozatban a saját életét,

 

Életünk, bármennyire is törékeny, szilárdan az ő kezében van. Ha erről megfeledkezünk, akkor mi, lelkipásztorok és világi hívők emberi eszközöket és megoldásmódokat fogunk keresni, hogy megvédjük magunkat a világtól, bezárkózva kényelmes és békés vallási oázisainkba; vagy éppen ellenkezőleg, alkalmazkodunk a világiasság váltakozó széljárásaihoz, akkor pedig kereszténységünk elveszíti erejét, és megszűnünk a föld sója lenni.

 

A háború után volt remény! Volt kapucinus közösség, Magyarországon 100 testvér. Összetartottak. Segítették egymást. Megindult az ország újjáépítése. A kezdeti felívelő életszakasz rövid ideig tartott. A kommunista diktatúra hamar véget vetett neki. Közvetlenül az 1956-os  Forradalom  és Szabadságharc után nagy körmenetek voltak, az Alsó-Vizivárosi plébánián soha nem látott tömeg “tüntetett” a hite mellett, Többször, közel 50 ministráns “hömpölygött” a papjaik, Bertalan, Játszint atyák előtt. Az ünnepek megerősítették a hívőket abban, hogy volt és lesz feltámadás. Fidél testvér látta, hogy mire számíthat, mégis úgy készült, hogy közben szolgálta a testvéreit, egyházközösséget szervezett. Szakács volt, kántor és sekrestyés. A Krisztusi korban lévő sekrestyést fiatalok vették körül. Mindenki tudta, de titkolta, hogy ő felszentelt pap. Ez volt a mi titkunk!

 

Térjünk vissza Krisztushoz, aki a jövő, hogy ne essünk a világiasság váltakozó széljárásainak csapdájába! Ez lenne ugyanis a legrosszabb, ami az Egyházzal történhet: egy világias Egyház.

 

Ez két értelmezés – úgy is mondhatnám, hogy két kísértés –, amelytől Egyházként mindig óvakodnunk kell. Az első a jelenlegi történelem katasztrofális olvasata, amelyet azok kishitűsége táplál, akik azt ismételgetik, hogy minden elveszett, nincsenek már meg a múlt értékei, nem tudjuk, hová jutunk. És ott a másik veszély, saját korunk naiv olvasata, amely viszont az alkalmazkodás, a konformitás kényelmén alapul, és elhiteti velünk, hogy mégiscsak rendben van minden, csak a világ mostanra megváltozott, és megkülönböztetés nélkül alkalmazkodnunk kell hozzá. Ez helytelen! Íme, a katasztrofális kishitűséggel és a világias alkalmazkodó szellemmel szemben az evangélium új látást ad nekünk, megajándékoz a megkülönböztetés kegyelmével, hogy egyszerre befogadó magatartással és a prófécia lelkével lépjünk be korunkba. Vagyis a próféciára nyitott befogadással. Nem szeretem a „prófétai” jelzőt használni, túl sokszor használjuk. A főnevet használjuk: prófécia. A főnevek válságát éljük át, és oly gyakran nyúlunk a melléknevekhez. Nem! Prófécia. Befogadó magatartással, nyitott lélekkel, és próféciával a szívünkben!

 

Fidél atya egész élete az Isten jelenlétét igazolja a való világban!  Az első jel, amikor 1941-ben Nagyváradon hittanórán kezébe kapta Röss Bertalan kapucinus atyától Avianói Márk életét bemutató könyvét. Bertalan atya felismerte Pacsay János tanuló tehetségét, elhivatottságát, aki később a kapucinus atyaként, valamint a budai rendház plébánosként segíti - időközben Fidél atyaként  - mindennapi életét. Munkát ad, kezdeményezi, majd támogatja doktori disszertációjának az elkészítésében. 1964-ben munkatársa lett, káplánként. Az Isteni jelenlét volt Avianói Márk az olasz kapucinus hite és magatartása példakénti elfogadtatásában, a boldoggá avatási folyamatban való közreműködésben.

 

Próféciával végzett befogadásra kaptunk meghívást.

Próféciával végzett befogadás: azt jelenti, hogy megtanuljuk felismerni Isten jelenlétének jeleit a való világban, még ott is, ahol nem jelenik meg kifejezetten a keresztény szellem jegyében, vagy ahol kihívás vagy kérdés formájában érkezik. Ugyanakkor mindent az evangélium fényében kell értelmeznünk, anélkül, hogy elvilágiasodnánk – erre vigyázzatok! –, a keresztény prófécia hirdetőiként és tanúiként.

 

Ennek kapcsán szeretnék röviden utalni egy gyönyörű képre, amelyet Jézus használt: a fügefa képére (vö. Mk 13,28–29), amely a jeruzsálemi templommal összefüggésben jelenik meg. Azokat, akik annak gyönyörű köveit csodálták, és így egyfajta világias konformizmusban éltek, biztonságukat a szent térbe és annak ünnepélyes pompájába helyezve, Jézus arra figyelmeztette, hogy itt a földön semmit sem szabad abszolútnak tekinteni, mert minden bizonytalan, és kő kövön nem marad – a zsolozsmában ezekben a napokban a Jelenések könyvét olvassuk, mely elénk tárja, hogy kő kövön nem marad –, ugyanakkor az Úr nem akar csüggedést okozni, sem félelmet kelteni, ezért hozzáteszi: amikor minden elmúlik, amikor az emberi templomok összeomlanak, amikor szörnyű dolgok történnek és heves üldözések támadnak, akkor „majd meglátják az Emberfiát, amint eljön a felhőkön nagy hatalommal és dicsőséggel” (vö. Mk 13,26). És itt hív meg bennünket arra, hogy a fügefát szemléljük:

 

„Vegyetek példát a fügefáról. Amikor hajtása már zsendül és levelet hajt, tudjátok, hogy közel van a nyár. Így ti is, mihelyt látjátok, hogy ezek mind bekövetkeznek, tudjátok meg, hogy közel van, már az ajtóban” (Mk 13,28–29). Arra kapunk tehát meghívást, hogy gyümölcsöt termő növényként használjuk fel a nekünk adott időt, annak változásaival és kihívásaival együtt, mert mindezeken keresztül – mondja az evangélium – az Úr közeledik. És addig is arra vagyunk hivatva, hogy megbecsüljük ezt az időt, hogy olvassuk az evangéliumot és elvessük a magvait, hogy lemetsszük a gonoszság száraz ágait, hogy gyümölcsöt teremjünk.

 

Fidél atyának a lelkipásztori munkáján túl két célkitűzése volt:

1. A  magyar kapucinus rend újjászervezése, a szerzetesi élet és a hit népszerűsítése, Avianói Márk és Szent Pió atya életének bemutatásával.

2. A lengyel - magyar kapucinus főiskolai képzés létrehozása.

Az első cél megvalósult, a másodiki azonban nem. Annak ellenére nem, hogy a pápa,lengyel származású volt, s Fidél atya nagyon sokat munkálkodott a célja elérése érdekében. Utazott, tárgyalt és imádkozott!

 

Az Isteni jelenlétről tanúskodik a kézben tartott könyv története is, tanúságtétel az égi jelről, az Isten jelenlétéről. A szerkesztő 2022 -es év nagypéntek délutánján a Kapucinus Templom környékén járt.  Betért a templomba,  éppen Keresztút volt. A befejezése után előrement az oltárhoz, a régi imádkozásai színhelyére. Nézelődött, majd imádkozott. A hívek lassan hazafelé mentek.  Az oltár előtt állt, amikor  Marco Faccioli kapucinus atya jött a sekrestye felől. Megszólította. Az atya nagyon kedves volt, mintha  már 1958-ban is vele lett volna! Marco atyának Fidél atya tanítványaként mutatkozott be, aki elmondta, hogy Fidél atyát nem ismerte, mert halála után jött Magyarországra. A szószék hiányzott, ahonnan Fidél atya prédikált. Vajon hol van? Még a múltban lebontották, válaszolta. Ezután megkérdezte, ön hova jár templomba? (Nem látta még itt a bottal járó öregembert.) A válasz, “véletlenül jöttem”.  Az atya mosolyogva mondta: “nincsenek véletlenek”! Másnap a szerkesztő, biztos, ami  biztos megkereste az atyát a neten. Látta, hogy ő a templomigazgató. Írt a templom e-mail címére. Hátha nem kapja meg! Húsvét vasárnap reggel megtalálta Marco atyát a Facebookon, ismerősnek jelölte és láss csodát, néhány másodperc után az atya igazolta, “ismerős”. Nagyon boldog volt, ebben az örömteli állapotában kapta az égi jelt, hogy Fidél atyjáról emlékkönyvet szeretne készíteni. Volt előzménye, már hármat készített a professzorairól. Tudta mit kell tenni, volt tapasztalata. Kegyelmi állapotában azonnal írt Marco atyának, hogy segítsen. 

Megígérte. Megindultak a könyv munkálatai, a segítők és az emlékezők felkutatása.

 

Vigyázzatok az elvilágiasodás folyamatára! A világiasságba süllyedés talán a legrosszabb, ami egy keresztény közösséggel történhet! Azt látjuk, hogy még ebben az országban is, ahol a hit hagyománya szilárdan gyökeret vert, tanúi vagyunk az elvilágiasodásnak és az azt kísérő jelenségek terjedésének, mely veszélyezteti a család egységét és szépségét, kiteszi a fiatalokat az anyagias és hedonista életideál kockázatának és polarizálja az új kérdésekről és kihívásokról szóló vitát. Így megjelenik az a kísértés, hogy megmerevedjünk, bezárkózzunk és „harcos” hozzáállást vegyünk fel. Pedig ez a valóság lehetőségeket is hordozhat számunkra, keresztények számára, mert hitre és bizonyos témák elmélyítésére ösztönöz, és arra hív, hogy feltegyük magunknak a kérdést: ezek a kihívások miként léphetnek párbeszédbe az evangéliummal, hogy új utak, eszközök és nyelvezet keresésére indítsanak? Ebben az értelemben jelentette ki XVI. Benedek, hogy a szekularizáció különböző korszakai az Egyház segítségére voltak, mert „lényegesen hozzájárultak belső megtisztulásához és reformjához. A szekularizációk valójában […] minden alkalommal az Egyház mély megszabadulását jelentették a világiasság formáitól” (Találkozó az Egyházban és a társadalomban elkötelezett katolikusokkal, Freiburg im Breisgau, 2011. szeptember 25.). Ha bármiféle szekularizációval találkozunk, az valójában kihívás és felhívás arra, hogy megtisztítsuk az Egyházat mindenféle világiasságtól. Térjünk vissza ehhez a szóhoz, mely a legrosszabb: a világiasságba süllyedés a legrosszabb, ami történhet velünk! Ez egy békés, megnyugtató pogányság, olyan pogányság, amely nem veszi el a békédet. Miért? Mert jó? Nem! Hanem mert érzéketlenné tesz, elaltat!

 

Fidél atya nem volt kishitű, s nem jelentkezett nála az elvilágiasodás egyetlen jele sem! Szerzetesi alkat volt. Szegénységet fogadott, s egyáltalán nem okozott neki nehézséget a fogadalmát betartani.1950-től kapucinus atya, titokban felszentelték. Hitében bátor ember, 14 évig illegalitásban. Fizikai munkásként dolgozott. Közben bejárt a budai kapucinusokhoz, a rendtársainak segíteni. Az Árpád-házi Szent Erzsébet kapucinus templomhoz nagyon közel, 2 percre, albérletben lakott, csak aludni járt haza. Állandó készenlétben állt, ha idősebb rendtársainak szüksége volt a munkájára.

 

A mai élethelyzetekkel folytatott párbeszédre irányuló elköteleződés azt kívánja a keresztény közösségtől, hogy jelen legyen és tanúságot tegyen, hogy képes legyen félelem és megcsontosodás nélkül meghallgatni a kérdéseket és meglátni a kihívásokat. Ez a jelen helyzetben nem könnyű, mert belső nehézségekből sincs hiány. Különösen a papok túlterheltségét szeretném kiemelni. Egyrészt a plébániai és lelkipásztori élet követelményei sokrétűek, másrészt a hivatások száma csökken, és a papok kevesen vannak, sokan közülük előrehaladott korúak és a fáradtság jelei mutatkoznak rajtuk. Ez sok európai ország közös valósága, amellyel kapcsolatban fontos, hogy mindenki – lelkipásztorok és világi hívők egyaránt – érezze a közös felelősséget: mindenekelőtt az imádságban, hiszen a válaszok az Úrtól és nem a világtól jönnek, a tabernákulumból, nem pedig az internetről. Aztán a hivatásokért végzett lelkipásztori munka szenvedélyében, keresve annak a módját, hogy a sajátos megszentelődés útján is lelkesen felkínáljuk a fiataloknak Jézus követésének a varázsát.

 

Szükség van azokra, akik meghallgatják a fiatalokat és segítik őket, hogy jól tudjanak perlekedni az Úrral! És általánosabban: szükség van arra, hogy egyházi reflexiót kezdeményezzünk – szinodális, együttesen végzett reflexiót – a lelkipásztori élet megújítására, nem megelégedve a múlt ismétlésével, nem félve a plébánia átszervezésétől, hanem prioritásként kezelve az evangelizációt és aktív együttműködést kezdeményezve a lelkipásztorok, a katekéták, a lelkipásztori munkatársak és a tanárok között. Ti már ezen az úton jártok: kérem, ne álljatok meg! Keressétek a lehetséges módokat, hogy örömmel tudjatok együttműködni az evangélium ügyében és együtt mozdítsátok elő, ki-ki a maga karizmájával a lelkipásztori munkát mint örömhírhirdetést, kérügmatikus örömhírhirdetést, vagyis amely megszólítja az emberek lelkiismeretét.

 

Több “Fidéli közösség”  volt - hittanosok, énekkar, ministránsok -, amelyeknek példát adtak a magyar sorstársak, a hívő emberek. Fidél atya tisztelte a külvilágtól elzárt Mindszentyben a  püspököt, a meghurcolt bíborost, a paptársait, akiket kínoztak, akik közül vértanúk lettek. Őt sem hagyták békén. Kémkedéssel vádolták. Rendszeresen kellett jelentkeznia a rendőrségen kihallgatásra.

Soha nem adta fel. A híveivel maradt, nem hagyta cserben őket.Tehette volna, hogy távozik, hiszen  tizenegy nyelven beszélt, még sem tette.  Nem hagyta el a magyar híveket, “nekünk Krisztus a jövőnk” szellemében élt. Megtartotta, a hitét, s a hazáját. Ő, a jó pásztor, az igaz lelkipásztor példája! A “Fidéli befogadás és prófécia” útján váltunk hívő kereszténnyé, e könyv írásai mindezekről tanúskodnak.

 

Fidél atya nemcsak a párbeszédben volt erős, hanem a közösségépítésben is, amit előmozdítottak a prédikációi, a hittanórák, a sok-sok kirándulás, később a zarándokutak. Építette, működtette “kisköreit”, közben hittant “mesélt”, kirándulással itthon- Makkosmária, Máriabesnyő, Prédikálószék úticéllal, később külföldre - Róma, Jeruzsálem, Krakkó, Erdély bejárásával. Hatásaként sokunkban életre szóló barátságok szövődtek. Mindig számíthattunk rá, nem kellett bejelentkezni, hogy fogadjon. Úgy viselkedett,, mintha boldog időben élnénk, s mindaz, ami zavaró, bomlasztó, csak tegnap történt volna.

 

Itt megállok egy kicsit, hogy kiemeljem a katekéták gyönyörű munkáját, ezt az antiquum ministeriumot. Vannak olyan helyek a világon – gondoljunk például Afrikára –, ahol az evangelizációt katekéták végzik. A katekéták az Egyház oszlopai! Köszönjük, amit tesztek! Köszönetet mondok a diakónusoknak és a katekétáknak is, akiknek döntő szerepük van a hit átadásában a fiatalabb nemzedékeknek, és mindazoknak, tanároknak és nevelőknek, akik nagylelkűen munkálkodnak az oktatás területén: köszönöm, nagyon szépen köszönöm!

 

Az ötvenes években, amikor Fidél a külvilágnak csak szakács volt,  hétfő délelőtt néhányan vele mentünk az úttörő vasúttal, az Angyalok királynéja kegytemplomba. Az úton nagy beszélgetések voltak, ki mit tevékenykedett a hétvégén a családban. Megérkeztünk reggel 9 órára. Zárt templomajtók fogadtak. Első alkalommal nagy meglepetésünkre elővette a kulcsokat. Beöltöztünk, ő miseruhát, mi ministránsat.Titokban voltunk ott, mert a “jóakarók” feljelenthettek volna. Bajunk lehetett volna a kirándulásból. Csodálatos érzés vett hatalmában minket, az erdő közepén, a csendjében, csak mi, Fidéllel együtt Krisztussal. Soha nem felejtjük el. Köszönjük. Az éppen esedékes ünnep, évforduló kapcsán rövid prédikáció, ima, csak nekünk. Hazafelé áldott lélekkel, már busszal haza Budakesziről, elmélyülve a gondolatainkban. A tanítás délután volt. 14 órára mentünk iskolába. A kirándulás misével havonta ismétlődött, még egy jó ideig. Fidél atya a zàrt templomi miséivel és imáival nagy lelkierőt adott a tanulmányainkhoz. Az eredményeink javultak, amelyről az évvégi jeles, sőt kitűnő bizonyítványok tanúskodtak.

 

Ha nagy ritkán püspök látogatta meg a parókiát, mindig vasárnap misézett, természtesen ez volt a nagymise. Egész héten tanultuk, hogy minden  a liturgia szerint történjen. Fidél betanított minket, kinek mi lesz a feladata. Közben mesélt, mi az ünnep története. A betanulás este, zárt templomban az oltár előtt történt, nagy tisztelettel és csendben “gyakorlatoztunk”. Volt, aki a füstölőt kezelte. Nem volt mindegy a parázs “helyzete”. Ebben több volt a gyakorlat.  Még püspöksüveg fejre illesztése is volt. Ministráns társunk volt a “próba püspök”. Izgultunk, hogy kell majd meghatározott időpontban feladni, levenni a püspök fejéről a süveget. Fidél atya biztatott minket. Minden jól ment a vasárnapi nagymisén. Nagyon büszkék voltunk, örültünk.

 

Az ötvenes évek végén szegénységben éltünk, az utakon alig volt forgalom, különbuszra gondolni sem lehetett.  Emlékezetes volt, egyszer egész napos kirándulásra mentünk a Máriabesnyői Bazilikába. A gödöllői hévvel utaztunk, két focicsapatra való fiú. Megérkezésünk után körbenéztünk, sivárság és szegénység, nem a Duna és Buda. A templom történetét Fidél atya elmesélte, az altemplomba is levitt minket, sőt a kriptába is. A türelmetlenebbeket nyugtatta, lesz a gödöllői erdőben focimeccs. Piknik módon ebédeltünk és mérkőzés is volt.  Természetesen mi győztünk. Nem csak a pályán, hanem a gondolatainkban is, egy hétre feltöltődve a “Fidéli hittanóra” történeteivel.

 

1964-ben minden megváltozott, Fidél atya káplán lett, már a kapucinus templomban voltak a hittanórák. Nem a kis kápolnában, mert az kicsinek bizonyult, hanem a templomban, amely rendszerint megtelt fiatalokkal. Rövid idő alatt 52 kiváló hangú gyermekből kórust szervezett. Zengett az ének  a misén, Kató néni, a kántor és a hívek igen nagy örömére. Volt szereplés is. A prédikációira nemcsak az egyházközségből jöttek, hanem az elköltözött hívek is visszajártak,  nagy örömmel és figyelemmel hallgatták a miséit. Fidél káplán atyát gyakran felkeresték a hívők, akik beszámoltak életükről, bajaikról, sikereikről. Nem sokáig tartott ez a pezsgő hitélet, mert Fidél atyát elhelyezték vidékre káplannak. Később Zalaapátiban lett plébános. Itt is boldog évei voltak, egy egész községet, sőt a környékbelieket is  bűvkörében tartotta, ami szinte az élet minden területén megmutatkozott. Ezekről a  boldog évekről a könyvben, többen tanúságot tettek. Ő volt - ma is az - "A Plébános úr”, ami azután megismétlődött a Nagykanizsai, a Tapolcai és a Keszthelyi plébániákon. A boldog időkre paptársai és polgármesterek tesznek tanúságot nagy tisztelettel és szeretettel.

 

1988-ban eljött Fidél kapucinus atya nagy napja, a küldetése, amikor megkezdte a Magyar Kapucinus Rend újjászervezését. Eltelt 38 év az életéből. Mindig készült erre az időre és bizakodott, hogy egyszer majd eljön. Ekkor 62 éves volt, amikor ő is újjászületett. Már nem vezetett autót, öccse Norbert vitte a tárgyalásokra. Hol Rómában, hol Krakkóban, hol német városokban, püspök rangban lévő  atyákkal  tárgyalt azanyanyelvükön. Itthon a novíciusokat tanította, főzött rájuk, s közben újjáépítette a Máriabesnyői rendházat fizikai és szellemi értelemben. Hol a szomszédos faluba ment noviciusaival hirdetni az evangéliumot, hol hittan órát tartott. Szívügye volt a noviciusképzés, amit közel 40 évig nem tehetett. Kinyíltak a kapuk, mindenkivel szövetkezve, minden erejét összeszedve be akarta hozni az elmaradt éveket, megteremteni a magyar kapucinus életet. Ráment az egészsége, de még akkor sem adta fel. Azt tanácsolták neki, hogy mondjon le. Nem tette. Inkább fokozta a munkatempóját,  interjúkat adott a sajtónak, megfogalmazta a szerzetesi végrendeletét. Plébános maradt betegen is. Jöttek a hívek, az utolsó napjaiban a betegágyánál gyóntatott. Ott volt mellette a család, a kicsi és a nagy. Imádkoztak. 77. életévében, szent-közeli állapotban adta vissza lelkét a Teremtőjének.

 

Engedjétek meg, hogy elmondjam: a lelkipásztori munka akkor lesz gyümölcsöző, ha képesek vagyunk megélni azt a szeretetet, amelyet az Úr parancsolt nekünk, és amely az ő Lelkének ajándéka.

 

Ha távolságtartónak vagy megosztottnak mutatkozunk, ha megcsontosodunk álláspontjainkban és csoportosulásainkban, akkor nem fogunk gyümölcsöt teremni.

 

Önmagunkra gondolunk, saját elgondolásainkra, saját teológiánkra gondolunk. Szomorú, ha megosztottak vagyunk, mert ahelyett, hogy egy csapatként játszanánk, az ellenség játékát segítjük: a sátán bomlaszt, a sátán művésze a bomlasztásnak, ez a specialitása! Mi pedig egymástól eltávolodott püspököket, a püspökükkel feszültségben élő papokat látunk, viszály van az idősebb és a fiatalabb papok, az egyházmegyések és a szerzetesek, a papok és a világi hívők, a latinok és a görögök között; pártokra szakadunk az Egyház életét érintő kérdésekben, de politikai és társadalmi téren is, mereven képviselve ideológiai álláspontunkat. Ne engedjétek be az ideológiákat! A hitéletet, a hívő magatartásmódot nem lehet ideológiára redukálni: ez a sátántól való! Nem, kérem: az első lelkipásztori cselekedet az egymás közti közösségről való tanúságtétel, mert Isten maga közösség, és ott van jelen, ahol testvéri szeretet uralkodik. Győzzük le az emberi megosztottságot, hogy együtt dolgozzunk az Úr szőlőjében! Merüljünk el az evangélium szellemében, verjünk gyökeret az imádságban, különösen a szentségimádásban és Isten igéjének hallgatásában, törekedjünk az élethosszig tartó tanulásra, ápoljuk a testvériséget, a közelséget és az egymásra való odafigyelést. Nagy kincs birtokába jutottunk, ne pazaroljuk el az evangéliumhoz képest másodlagos értékeket hajszolva!

 

Fidél atya egész életével példát mutatott, aki nemcsak a templomban volt kapucinus atya, mindenhol szerzetes volt. A gyárban, ahol fizikai munkásként dolgozott. Az ebédlőben minden étkezésnél imádkozott. A kollégái szerették, tisztelték. Gondolták, milyen jó nevelést kapott. Feltűnt azonban, hogy nem magyarul imádkozott. Nem tudták, hogy milyen nyelven. Az imádkozó munkásnak, az ima emberének híre ment a gyárban. Volt azonban valaki, a nagy főnök,  aki tudta, hogy ott az ima nyelve a héber volt! Az oka Fidél tanulmányaiban található meg. Szeretett volna a teológián héber nyelvet tanítani. S, hogy ne jöjjön ki a fizikai munka mellett a gyakorlatból, ezen a nyelven imádkozott. A főnök ennek tudatában szólt Pacsaynak, “János öltözködjön fel rendesen, mert szeretnék siducholni (házasságot közvetíteni) egy gazdag zsidó családban!” “Ez lehetetlen, mert pap vagyok!” - Volt a válasz.  Fidél atya a hitét bátran megvallotta.  Ennek a leleplező félreértésnek az 50-es években, a kommunista diktatúrában, rossz vége is lehetett volna.

 

Fidél atyának nemcsak az ima volt  mindennapi gyakorlata. Volt más is. Történt nyaranta, hogy a vakációt Norbert  öccsénél töltötte, s természetesen mindennapi misézett. Az kisgyermek unokaöccsök egymás közt tanakodtak. “Vajon miért misézik mindennap Fidél?” Az egyik válasza, “ hogy ne jöjjön ki a gyakorlatból!” A szobájában az ïróasztala fiókjában egy Szent Kondrát ereklye volt, a hagyatékból találták rá, mert az oltárnál kötelező az ereklye jelenléte. Ha nem tudott  kimenni a templomba az oltárhoz, ez ne legyen akadálya a “mindennapi gyakorlatnak,”

 

Itt hadd figyelmeztesselek benneteket: óvakodjatok a pletykálástól, a püspökök közötti, a papok közötti, a szerzetesnők közötti, a világi hívők közötti fecsegéstől…

A pletyka rombol. Olyan szép dolognak tűnik a fecsegés, édes, mint a cukorka, jó dolog másokról fecsegni. Az ember gyakran beleesik. Vigyázzatok, mert ez a rombolás útja

Ha egy felszentelt személynek, egy megszentelt személynek vagy egy világi hívőnek, aki komolyan veszi hivatását, sikerül, hogy sose szóljon meg másokat, az egy szent! Ezen az úton menjetek: ne mondjatok rosszat másokról! „Ó, Atyám, ez nehéz, mert néha az ember elcsúszik: itt ezt mondom, ott amazt…” A megszólás ellen van egy jó orvosság: például az ima; de van egy másik jó orvosság is: megharapni a nyelvünket. Tudtátok ezt? Harapjátok meg a nyelveteket, és ne pletykáljatok! Rendben?

 

És még egy dolgot szeretnék mondani a lelkipásztoroknak: az Atya arcát mutassátok meg Isten szent népének, és alakítsátok ki a családias lelkületet – ne legyünk merevek, hanem irgalmas és könyörületes tekintettel és megközelítésekkel éljünk. Ezzel kapcsolatban szeretnék hangsúlyozni egy dolgot: mi Istennek a stílusa? Isten első stílusa a közelség. Ő maga mondta ezt a Második Törvénykönyvben: „Mondd, melyik néphez vannak olyan közel az istenei, mint én tehozzád?” Isten magatartására a közelség, az együttérzéssel és a gyengédség jellemző. Közelség, együttérzés és gyengédség: ez Istennek a stílusa. Ezt a stílust kövessük! Vajon én közel állok-e az emberekhez, segítem-e az embereket, együttérző vagyok-e, vagy mindenkit elítélek? Gyengéd és kedves vagyok-e? Tehát semmi merevség, hanem közelség, együttérzés és gyengédség! Ezzel kapcsolatban megragadtak József atya szavai, aki felidézte testvére, Brenner János boldoggá avatását és szolgálatát, egy olyan papét, akit mindössze huszonhat éves korában barbár módon meggyilkoltak. Ennek a népnek hány meg hány vértanúja és hitvallója élt a múlt század totalitárius diktatúrái alatt! Sokat szenvedtetek!

Boldog János annyi szenvedést élt át, hogy könnyen megtehette volna, hogy haragot tart, bezárkózik, merevvé válik. Ehelyett jó pásztor volt. Erre van mindannyiunknak, különösen a papoknak szükségünk:

irgalmas tekintetre, együttérző szívre, mely mindig megbocsát, újra és újra megbocsát, amely segít az újrakezdésben, befogad és nem ítélkezik, nem zavar el, bátorít és nem kritizál, szolgál és nem pletykál.

 

Fidél atyától távol állt a pletykálkodás. Ő nem volt pletykás, róla azonban igaztalan “híreket” terjesztettek.  Valakinek segített gépkocsi ügyében. Abban az időben éveket kellett autóra várni. Egy trabantra, akár 5 évet is. Az egyetemen a doktori elkészítésének okán  kapcsolatba került egy irodavezetővel, aki elpanaszolta Fidél atyának, hogy nem jött meg, vámraktáron van a várva várt kocsi. Fidél segített, az egyik rokona elintézte, hogy megkapja. “Hálából”  elterjesztették, hogy ő besúgó, mert ezt elintézni, csak besúgó tudja. A logika működött. Ennek hatására a professzora megüzente, hogy a doktori vizsgàra ne jelentkezzen, mert megbuktatja. Fidél atyából így nem lett doktor! Mások, azt híresztelték, hogy “béke pap”! Mások meg azt, hogy azért jár sokat Lengyelországba, mert viszi azoknak a papoknak a neveit, akik Lengyelországban püspökök lehetnek. Hazugságok voltak. Nem tudott ezekkel mit kezdeni. Az ő  kapcsolatai mindig a bizalomra épültek. Ismerte és tisztelte az embereket. Szívesen mentek  vele beszélgetni, az idősebbek gyónni.  Volt, hogy sor állt a gyóntatószéke előtt. Tudták a hívek, hogy amit mondtak  a gyóntatószékben, és azon kívül is, az köztük marad. Márcsak, azért is, mert a pletyka a bizalom aláásója. Bizalom nélkül nincs párbeszéd, anélkül nincs hiteles prófécia és szeretet sem.

 

Fidél atya a párbeszédre épülő bizalomra építette azokat kulcsemberekből álló közösségeit, akik egyben az egyházközösség tartó pillérei is voltak.  Soha nem kinyilatkoztatott, mindig kiváncsi volt a másik ember véleményére is. Nem volt olyan fáradt, hogy egyoldalú legyen a beszélgetése. Nem “égett ki”, ahogy gyakran manapság. Házhoz is ment látogatóba, ha hívták, a főministránsaihoz szívesen, azért is, hogy “beépüljön” a családokba. A legtehetségesebbeknek az iskoláztatásába is beszállt. Tárgyalt az egyházi iskola igazgatójával a felvételükről. Nem volt ritka, hogy a latin lecke megírásában is segített. Sokakkal a szabadidő hasznos eltöltésében is részt vett. Ha későre járt, vacsorára is meghívta tanítványait, főként a rászoruló fiatalokat. Közösségi ember volt, hatan voltak testvérek, gyermekkorában megtanulta ennek a módszereit. A vendéglátást, a főzést Horváth Ilona keresztanyjától tanultat. Gyakran volt vendéglátó, ritkábban vendég. Mindkettőben tudta a mértéket. Hirdette az Atyával való találozás, az imádkozás fontosságát. Alkalmazkodott a vendégek kulturális színvonalához, mindig volt a történeteinek nevelő célja és hatása. Ha koldus csengetett a plébánián, munkát és pénzt adott. Volt, hogy visszaéltek az elesett emberekkel való gondoskodásával. Előfordult, hogy a bíróságra tanúként idézték be, mert hálózatban történt a koldulás. Ment, mert szabálytisztelő állampolgár volt. Fidél atya részt vett a hívek mindennapjaiban, nem volt munkaköri leírása. Segített, együtt tanult azokkal, akik igényelték. Volt, hogy már a fiatalok iskola után felkeresték! Megkérdezte, ebédeltél, ha nem, kapott valamit a konyháról, mert, hogy szakács is volt. Prédikációit didaktikusan felépítette, napjaink történetei domináltak. Egyediek, mégis általános ėrvényűek voltak. Humort is megengedett magának. Ha valami nem szokványos volt, ismételte: “hát igy legyek én vallásos!” Aki neki szívességet tett, mindig  viszonozta. Vitte a kis ajándékcsomagját. Az egyszerű embereket nem lenézte, sokkal inkább felemelte. Az alázata a bizalom tágra nyílt kapúja volt.

 

Ez a magatartás felkészít bennünket a befogadásra, olyan befogadásra, amely prófécia. Felkészít az Úr vigasztalását közvetíteni a világban tapasztalható fájdalom és szegénység valóságában, közel lenni az üldözött keresztényekhez, a befogadást kereső menekültekhez, a más etnikumú emberekhez, és bárkihez, aki rászorul. A szentség nagyszerű példáival bírtok ebben a tekintetben, mint például Szent Mártonéval. Az ő gesztusa, amellyel megosztotta köpenyét a szegénnyel, sokkal több, mint a szeretet cselekedete: egy olyan Egyház képe, amely felé törekednünk kell, amit a Magyar Egyház Európa szívében próféciaként hordozhat: az irgalmasság és közelség felmutatása. De szeretnék megemlékezni Szent Istvánról is, akinek ereklyéje itt van mellettem: ő, aki először bízta Isten anyjára a nemzetet, aki elszánt evangéliumhirdető térítő volt, kolostorok és apátságok alapítója, képes volt arra is, hogy mindenkit meghallgasson és mindenkivel párbeszédet folytasson, tudott gondoskodni a szegényekről: csökkentette adójukat, és álruhában osztott alamizsnát, hogy ne ismerjék fel.

Ilyen Egyházról kell álmodnunk: olyan Egyházról, amely képes meghallgatni, párbeszédet folytatni, a gyengébbekre odafigyelni; olyan Egyházról, amely befogadó mindenki irányába; olyan Egyházról, amelynek van bátorsága mindenkihez elvinni az evangélium próféciáját.

 

Kedves testvéreim, Krisztus a jövőnk, mert ő irányítja a történelmet, ő a történelem ura. Erről szilárdan meg voltak győződve hitvallóitok: megannyi püspök, pap, szerzetes és szerzetesnő, akik az ateista üldözés alatt vértanúhalált haltak; ők tanúsítják a magyarság sziklaszilárd hitét. Ez nem túlzás, meggyőződésem, hogy sziklaszilárd hitetek van, és hálát adunk Istennek érte. Szeretnék megemlékezni Mindszenty bíboros úrról, aki hitt az ima erejében, olyannyira, hogy szinte szállóigeként idézik szavait: „Ha van egymillió imádkozó magyar, nem félek a holnaptól!”

 

Fidél atya Isten adta képessége volt empatikussága,  nyitottsága, az emberek megértése a nehézségeikben, bánatának, fájdalmának  befogadása, segítés az  útkeresésükben.  Mindig igyekezett megtalálni az embereknél azt a gondolati pontot, ahonnan el tudott indulni, megvárva, hogy kialakuljon a szükséges bizalmi viszony, amelyre  épült  igehirdetése! Hiteles ember volt. Szeretetet adott és kapott. Ez volt hivatása gyakorlásának titka, a szeretetsugárzás!. A megmunkált föld mindig várja a magot, amely majd bő termést hoz, a hívő keresztény életet.

 

Néhány éve Fidél atya és az unokaöccse - elismert színész Vecsei H. Miklós - között generációkon átívelő lelkihíd létesült. Miklós 21. századi küldetése, célja:  “összehozni az embereket!” 20 év múlva nem lenne jó egy “szétesett” országban élni! A mélyen katolikus fiatalember még csak 26 éves, amikor így nyilatkozott, ezzel átvette a hit, a nemzet összetartozásának zászlaját unokabátyjától!  A megfogalmazott küldetésével teljesíti Fidél atya “végrendeletét”, aki utolsó nyilatkozatában 2003-ban a néphez közeli kapucinusként, emberhalászként a világ beteg társadalmainak gyógyítására így fogalmazta meg életüzenetét:

 

“Buda régen egy nagy család volt, szoros kis közösség, ahol az emberek is­merték egymást, beszélgettek, találkoztak. Akkoriban a kapuci­nus rend összenőtt a néppel. Ma már nincs meg ez a kölcsönös, egymás iránti bizalom az emberekben.” Fidél atya folytatta terve megfogalmazását, amelyben: “….vissza akarta hozni a régi idők hangulatát. Ennek érdekében minden hónap első szombatján klubdélutánt szervez a plébánián”.

A fenti tervét Fidél atya nem tudta megvalósítani, 2003. Október 20.-án visszaadta lelkét a Teremtőjének.

 

 

Legyetek befogadóak, legyetek tanúi az evangélium ígéretének, de mindenekelőtt legyetek az imádság emberei, mert a történelem és a jövő ettől függ. Megköszönöm hiteteket és hűségeteket, mindazt a jót, amik vagytok, és amit tesztek. És nem tudom elfelejteni az Angolkisasszonyok közösségébe tartozó magyar nővérek bátor és türelmes tanúságát, akikkel Argentínában találkoztam, miután a vallásüldözés idején elhagyták Magyarországot. Tanúságtevő, csodálatos nők voltak! Tanúságtételükkel annyi jót tettek velem. Imádkozom értetek, hogy a hit nagyszerű tanúinak példáját követve sose győzzön le benneteket a középszerűségbe süllyesztő belső fáradtság, és örömmel haladjatok előre. És kérlek benneteket, hogy továbbra is imádkozzatok értem.

 

A közreadott könyvben az emlékezők felidézik a múltat, amelyben egymásra is emlékeznek, névszerint felsorolva a szereplőket, felidézve azokat a szép napokat, amit hitben, játszva, észrevétlenül éltek meg, akkor nem tudták, hogy kegyelmi állapotban vannak . Ilyen volt a “fidéli szeretetközösség:” - bizalom - befogadás - közösség - együttlét - hitben gyarapodás - szolgálat  - ez volt az a hitbeli építkezés sorrendje. Élethossziglan tartó tanulási folyamat, ennek a  “leckének ” a megoldása, ez a mi feladatunk, s nem is kevés. Fidél atya fent, a mennyországból látja, mire mentünk vele, általa. A kapucinus szerzetes a népében van, nyitott az élet problémáinak megoldásában, ezt tanultuk tőle.

 

Alsóvizivárosi Árpád-házi Szent Erzsébet plébánia

 - a magyar kapucinusok 

(Vadászné Hausenblasz Katalin)

 

Nehéz leírni az emlékeket, különösen akkor, ha ezek nagyon szépek, meghittek és vidámak. Súlyos korban voltunk fiatalok, az ötvenes-hatvanas években. Nekünk, gyerekeknek mégis mesésen vidám volt. Éreztük, néha tudtuk is, hogy nagy bajok vannak, én különösen, hiszen én voltam a legidősebb hat testvérem közül. Egyszer-egyszer rossz, sötét álmaink voltak, de fantáziánk egyre nőtt a sok valóságos, és az általunk kiszínezett történet hallgatásakor. Meleg, bölcsőszerű szeretet vett körül bennünket. Ez az áradó szeretet nemcsak szüleink, nagyszüleink, rokonaink ölelő szeretete volt, hanem az egész Alsóvíziváros kicsiny „falujáé” is. Összetartottak a családok, bíztak egymásban, és segítettek is, ha szükség volt rá. Meggyőződésem, hogy ez az idilli kép a kapucinus atyák nélkül nem jöhetett volna létre. Már a II. világháború idején megmutatták híveiknek, milyen az önzetlen szeretet. Bátran látogatták akár a bombázások idején, a pincékben is a családokat. Miséztek, ha kellett, temettek. Lelki segítséget nyújtottak minden rászorulónak. A háború után összetartották a családokat. Látogatták őket, közös programokat szerveztek. (A szervezés szó nem megfelelő, mert annyira természetesen jöttek létre ezek a találkozások, hogy véletlenszerűnek tűntek.) Minden hívő, és sokszor nem is hívő családot számon tartottak. Nekünk, gyerekeknek mindig boldogság volt, ha otthonunkba látogattak.

A rendek feloszlatása után sok kapucinus atya szinte az utcára került, de a környék lakói befogadták őket. Az idős atyák felváltva, különféle családoknál ebédeltek, melegedtek napközben, és zárt templomban, titokban miséztek naponta. Zárt templomban miséztek a fiatal atyák is, de ők polgári foglakozásokat kerestek maguknak a megélhetésükhöz. Két atyát bebörtönöztek. Mindketten provokáció áldozatai lettek. A kapucinusok közül hárman maradhattak a templom szolgálatában. Visszagondolva erre az időre, micsoda bizonytalanság, félelem uralkodhatott volna köztük! Elvesztették rendtársaikat, kolostorukat, és gyakorlatilag mindenüket. Én mégsem találkoztam egy szomorú, lelkileg megtört atyával sem, se az itt maradtak, se a kiűzöttek között. Emlékképek rohannak meg valahányszor rájuk gondolok – márpedig sokat gondolok rájuk. Kamill atya és Amadeus atya derűs mosolya, amikor rakoncátlan öcséim fejét simogatják huncut viselkedésük után. Ervin atya mélységes alázata, ahogy a hívek között, a templomban térdel – míg börtönbe nem került. Anasztáz atya, aki a börtönben való megpróbáltatások után gyors és hadaró beszédű lett, és néha érthetetlen. (Róla a vízivárosi asszonyok süteményt neveztek el.) József atya, aki villanyszerelőként, egyenes derékkal, felemelt fejjel jön a zárt templom felé misézni. Károly atya, csendes mosolyával, aki egy darabig sekrestyénként munkálkodott a templomban. Időnként a vidéki plébániákról fellátogattak az odakerült atyák. Bizony ezek ünnepek voltak. Sokkal többen voltak az elűzöttek, sajnos az ő további sorsuk ismeretlen számomra.

Három atya maradhatott a kolostor elkerített, lefalazott részében. Bertalan atya, Jácint atya, Béla atya, és később a tűzoltóságtól leszerelt Fidél atya – sekrestyésként.

A kolostor nagyobb részébe katonákat szállásoltak be, vezetőjük Maléter Pál volt.

Bertalan atya lett a plébános. 

Mi otthon Berci bácsinak neveztük, de azt hiszem mindenki így hívta. Sokat látogatott hozzánk. Derűs, vidám estéket töltöttünk vele. Beavatott minket gyerekkori életébe, megtanította, hogyan kell folyadékkal teli, vagy kevésbé teli poharakkal zenélni. Rövid dalokat el is tudtunk játszani. Mesélt a háború előtti filmforgatásáról, és Jácint atyával együtt szép és tréfás köszöntőket énekeltek minden családi ünnepen, amit persze megtanultunk, és továbbörökítettünk családjainkban. Emlékszem, egyszer, a szobájában járva (akkor nem volt klauzúra), könyvei között felfedeztem Marx és Engels műveit. Csodálkozva néztem rá: 

„Ha nem tudom, hogy mit tagadok, hogyan tagadhatnám?”

- mondta csodálkozásom láttán. Csak később olvastam el Aviánói Márkról szóló művét. Hatalmas történelmi felkészültségét, könnyen olvasható stílusát megismerve, egy új Bertalan atya képe is a szívembe költözött. Előtte ő a könnyedség, vidámság megtestesítője volt. Szentbeszédei is mindenki számára követhetőek, tömörek voltak. Anyai nagyapám és nagymamám nagyon jó barátja volt. Kiváló kapcsolatteremtő képességének köszönhető, hogy a katonák ott tartózkodása nem okozott nagyobb zavart az egyházközség életében. Számunkra legalábbis nem volt észrevehető. Béla atya. Ő volt a tudós. Mélységes tisztelettel közelítettünk hozzá, és beszéltünk vele. Ő a békesség, a tudás megtestesítője emlékeimben.

Jácint atya. Édesapám barátja, „elvtárs”-a volt. Így szólították egymást nagy megütközésemre. Kis koromban nem gondoltam még végig a szavak igazi jelentését. Az elvtárs szó számomra valami idegesítőt, rosszat jelentett. Kinevettek – elmagyarázták. Jácint atyával is sok időt töltöttünk. Ha visszagondolok, nagy segítsége volt szüleimnek kamaszodásunk idején. Hozzá fordultunk valós-ál lelki problémáinkkal. Türelmes, megértő, soha meg nem botránkozó magyarázatai, amik nem voltak kioktatóak, átsegítettek minden nehézségen, szomorúságon. Pedig elég „forradalmi” gondolataim voltak, mint minden fiatalnak. Tőle tanultam: a kételkedés segíthet a bizonyosság megszerzésében. Ő a lelkünket simogatta, csitította. Hihetetlen mennyit tanultunk tőle is. Komolyságot, bölcs derűt, a zene és irodalom szeretetét, ugyanakkor harsány jókedvet. Nagyon szerettük, ha gszívből nevetett, és ez szerencsére gyakran fordult elő. Lelki életem megalapozója, megerősítője volt ő. Fidél atya, a „sekrestyés”.Nagy tudású, sokrétű tehetségű atya volt. Ő tartotta össze a fiatalokat, szervezte a templom kórusát, kirándulni vitt minket. Családszeretete lenyűgöző volt. Az élet sokféleségét tárta elénk. Segítette latin tanulásomat. Mélyen belém égett, mennyire gonosz dolog a pletykálkodás. Mai napig, ha bárkiről rosszat mondanék, hallom a hangját:

 „a pletykás asszonyok a pokolra kerülnek.”

Elmondhatatlan, mennyi értékes, egész életre szóló ismeretet kaptunk a kapucinus atyáktól. Sokkal többet voltunk a templomban, mint más környékbeli családok gyerekei, hiszen édesanyám ötven éven keresztül volt a templom orgonistája, így olyan szertartásokat, szokásokat is megismertünk, akaratlanul megtanultunk, amiket esetleg mások nem, vagy könyvekből tanulnak meg. Hitünk, vallásunk megalapozói a kapucinus atyák voltak. Ez a hit egyszerű, tiszta, derűs, szelíd és bölcs. Köszönöm!

Hausenblasz Hantos Andrea: “De sok gyerek, s milyen fiatal a papa!”

 

Fél év telt el, hogy ma, Fidél atya névnapján döbbentem rá, hogy nem tudok emlékezést írni, talán csak “szösszeneteket”. A múlt évezred idején ismertük meg a szeretett kapucinus atyákat, testvéreket: Berci bácsi, a plébános, Jácint atya, páter Béla, Fidél testvér és a többiek. Egy gyermek jól emlékszik Kamill atyára, aki melegedni jött hozzánk. Anasztáz, Károly, Ivó, Liberát, Félix, Arnold stb. feljártak hozzánk, családlátogatás, köszöntés okán. Mi nem féltünk az 1950-es években, hiszen rólunk úgyis mindenki tudta, Anyu-Katóci 50 évig kántorizált. Jött  egy néni, hogy ne járjunk hittanra. Mi udvariasan, jól nevelten meghallgattuk, persze hittanra tovább jártunk, a beszélgetés semmilyen törést életünkben nem okozott. Szép gyeremekkorunk volt a Jóisten, a muzsika, a család és a templom közelsége. Kötödtünk hozzájuk egész életünkben. Csak javasolni tudom, hogy érdelmes a templom közelében élni (a Halász utcában laktunk 1930-tól). A vidámság is a házhoz jött. Minket, a hat testvért Jácint atya keresztelt. Engem nem otthon, hanem a kútnál, ami akkor a templom bejáratánál volt, mármint a templomban, 1948. április 18-án. Később “véletlenül”, ez Andrea nap lett,  addig nem is volt. Egyébként én Berci bácsi kedvence voltam, amit egy szentkép hátlapjára rá is íródott. Fidél testvér nem misézett nyilvánosan, mert titokban szentelték fel. Mindenhez értett, orgonát, főzött, kúrust vezetett és összefogta a ministránsokat, a fiúkat, a jó és rossz tanulókat, egyaránt. Kértem, hogy én is ministrálthassak, de mondta nem lehet. Akkor így volt. A fiatalságra nagy hatással volt. Fidél testvért érdekelte sok minden: a pszichológia a grafológia, a nyelvészet, pl. latin, görög és héber. Lengyelül is jól beszélt. Más: A Jeremiás siralmast Nagypénteken az 1950-es és a 1960-as években csak délelőtt, zárt templomban énekelhette el 3 atya. Persze gyönyörűen! Anyu becsempészett minket, hogy hallhassuk (lógtam a suliból)!  1956-ig budai kolostori épülete kémelhárító, hírszerző központ volt. Maléter1 elvtárs odalátogatott néha, így 1956 októberben is, a kapucinusoknak mondta:

 

“Na, atyák, itt napok múlva furcsa dolgok fognak történni!”

Sokat jártunk kirándulni, pl. Máriabesnyőre. A  HÉV-en utaztunk. Nem szólíthattuk  atyának. Egyszer, odajött egy “gyanús néni” és azt mondta:

 

“De sok gyerek, s milyen fiatal a papa!”

Eltelt 60 év. Ma szálloda, neve: “MÓSZKVATÉR”!  Függőlegesen írva. 1990 után azután jöhettek az egyházközösségi kirándulások, elég gyakran. Útlevelet is kaptunk, külön busszal mentünk, pl. Róma, Prága, Szentföld, Lourdes stb. Fidél atya végre csuhában. Elemében volt. Sziporkázott, nagy tudással, szellemes vezetéssel, elől ment egyenletes tempóban, soha nem nézed hátra felé (életében sem!), s ez így volt jó! Egy jótékonysági koncert szerveztünk a díszteremben, hogy a Ponty utcai tetőre vissza rakjanak egy kőkeresztet, a dátum: 1995. december 30.  Köztudottan nagy terve volt, szerette volna a kolostor épületet 1990 után (egy kelet-közép európai szeminárium, papnevelde) intézménnyé tenni. Gyakran eszünkbe jut Fidél atya, már csak azért is, mert rendszeresen járunk a Batthyány téren a máltaiak épülete előtt. 1950-ig az Erzsébet apácák kórháza volt, itt születtünk, Kati testvérem és én!

Sándor Bertalan Brúnó: Virul az igaz, mint a pálma….

Mi is az ember élete? Egy árnyék. De miféle árnyék? Megingathatatlan, mint egy épületé? Vagy olyan, mint egy örökzöld fáé? Nem, az ember élete egy szárnyaló madáréhoz hasonlatos; még észre sem vesszük, s már tovatűnt. (Talmud)

Virul az igaz, mint a pálma…

1988. november 7-én, titokban léptem be a kapucinus rendbe. Akasztón az egyik novícius-társam (Virágh József János) volt ott akkor a plébános (1983 -1990). A hivatalban lévő provinciális, Huszár Dezső Vikríciusz végezte a beöltöztetést. Azt ezt követő (államilag szintén illegális) szerzetesi képzésükbe kapcsolódott be Pacsay János Fidél atya, akivel havi rendszerességgel találkoztunk. Mindannyiunkat lenyűgözött tárgyi tudásával és magával ragadó beszéd-módjával. Lelkesítő volt a rendi közösség iránti elkötelezettsége és hűsége.

1989. április 30-án leváltották az Állami Egyházügyi Hivatal (ÁEH) éléről Miklós Imrét és az Elnöki Tanács pedig jogutód nélkül megszüntette az intézményt. Hatályon kívül helyezték a korábbi szerzetesrendek működését tiltó rendelkezést, így az első szerzetesi fogadalmunkat már a máriabesnyői kegytemplomban, nyilvános körülmények között, szerzetesi ruhában tehettük le. A beöltözéshez még csak egy darab habitus állt a rendelkezésünkre, így egyikünk levette, a másikunk magára öltötte ugyanazt. (Mint a vicc szerinti tiszta-ruha csere a Vörös Hadseregben: Iván)

A besnyői noviciátus alatt már hivatalosan is Fidél atya volt az újoncmester. A képzés eléggé rendhagyó módon történt, fele időben sittet hordtunk, újjáépítettük a lelakott állapotban visszakapott kolostort. A Magiszter atya egyszer a kőművesekkel tárgyalt, fél óra múlva az ebédet főzte, majd elmélkedést tartott hihetetlen rugalmassággal és minden apró részletre ügyelve közben. A temetési szertartást annak apropóján tanultuk meg, hogy a szomszédos rendházban késő ősszel meghalt egyik Salvator nővér és mi alkottuk a kórust. A gyászmisét követően az ebédlőben meleg étellel és pogácsával fogadtuk a távolról érkezett közösséget.

Sok emlékem van ebből az időből, elsősorban a biblikus tárgyak és kortörténet iránti érdeklődést ültette el bennem. A 2020-ban, Az ötödik Evangélium címmel megjelent szentföldi zarándok útikönyvemet ezért az ő emlékének ajánlottam. Jó zsidó vicceket mesélt. Az egyik szerint a rabbinövendékek azzal a kérdéssel fordulnak bölcs mesterükhöz, hogy „mi lesz, ha eljön a Messiás?”. Az öreg így válaszol: „Fiaim, túléltük Hitlert... túléltük Sztálint... valahogy túléljük majd azt a Messiást is...”

A prédikációi a szentföldi események helyszínére vittek lélekben, az evangéliumi történeteket a zsidó kultúra és történelem bemutatásával keltette életre számunkra. Ízig-vérig szentírás-tudós volt, a nyelvet állandó fordulatokkal, szinte észrevétlenül ismertette meg velünk. Még az étkezések közben folyó beszélgetésbe is beleszőtt egy-egy tanulságos történetet, érdekességet. Jó keleti tanítók módjára annyiszor, hogy mindenki kívülről tudta. Most is megvannak ezek a kedves kincsek. Sokszor használta a humort, mint színesítő. 

Amit az Egyházzal kapcsolatban a lelkünkre kötött, az a józan engedelmesség gyakorlata. Nem vak és kritikátlan behódolást akart; maga is emlegette, ha valamivel nagyon nem tudott azonosulni, a jus murmurandi-t (a morgolódás jogát). Az evangélium hirdetése során nagy nyitottságot mutatott a formális közösségen kívüliek felé. Ma is prófétai az a vágya, hogy a nem hívők számára is kínáljuk fel a templomainkat, mint az elköteleződés ünnepi helyszínét, és adjunk áldást minden elvárás nélkül, ha nem tudnak vagy akarnak még dönteni Jézus és a szentségi házasság mellett.

Szomorúan emlegette, hogy a hittanosai szívéből szinte kilopja a sátán a tisztítótűz tanítását. Nagyon fontosnak tartotta, hogy imádkozzunk a szenvedő egyház tagjaiért. Úgy beszélt róluk, mint akik kórházban vannak és rászorulnak a mi segítségünkre.

Amikor nagyon elfáradt, vagy csalódott egy-egy jelenség miatt, előszeretettel mondogatta: 

„…és akkor így legyen az ember vallásos!”. 

Nem kedvelte a túlkapásokat sem a múltba való elvtelen kapaszkodás, sem az átgondolatlan újítások irányában sem.

Szigorú és emberséges tudott lenni, valahogyan a kettő egyidőben. Azt is tőle hallottam, hogy amikor a gettó fala a kolostorunkkal volt szomszédos, marhagulyást engedtek le az éhező zsidók számára a falon. Vagy hogy csak azokat keresztelték meg, akik valóban át akartak térni, a többiek számára megkülönböztető (de nem feltűnő) lila tintával írták meg a hamis keresztleveleket, a későbbi tisztánlátás érdekében. Sokszor erő feletti küldetést látott el. A Máriabesnyői ház és templom felújítását és a novíciusképzést egyszerre végezte magas színvonalon.

Egyik karácsonyi éjféli misén (talán 1989-ben) arról beszélt, hogy mekkora szorgalommal, időt és energiát nem sajnálva törekszünk széppé tenni az ünnepet, ami a másik pillanatban már szinte "kicsúszik" a kezeink közül. Az üzenete az volt, hogy Isten ilyen örömre és teljességre hívott meg minket, amit nem fogunk soha elveszíteni.

Valamelyik környékbeli falu búcsú ünnepére hívták szónoknak, ilyenkor mindig két testvérrel ment, mert a ferences lelkiségnek a testvériség (fraternitas) az alapja. Szent Ágostontól idézte, hogy az üdvösség állapotában majd „látunk és vakációzunk”, azaz olyan kötetlen és vidám lesz az életünk, mint az annyira vágyott nyári szünetben.

Ibi vacabimus et videbimus, videbimus et amabimus, amabimus et laudabimus… 

azaz: Ott időzünk és látunk majd, látunk és szeretünk, szeretünk és dicsőítünk. Íme, mi lesz végül vég nélkül. Mert mi más a mi végcélunk, ha nem eljutni az országba, melynek nincs vége? (De Civitate Dei 22,30,5)

A szentmisére minden esetben méltósággal, a legnagyobb gondossággal készült, és az oltár körül is ezt a tiszteletet sugallta a környezetének. Szerette emlegetni Szent Ferencet, aki söprűt ragadva kitakarította az elhanyagolt templomokat. Több nagyheti szertartásnál voltam a segítője. Arra is volt figyelme, hogy a húsvéti gyertya a tartóban egyenesen álljon. A prédikációi és a liturgiamagyarázatai mindig élőek voltak, segítettek jelen lenni a hagyomány világában.

Reich L. Ciprian: A példád maradjon velünk!

 

Kapucinus testvérek!  

2003 október 20-án szólította magához Fidél atyát az őt megteremtő Atyaisten, hogy abban az örökjutalomban  részesítse, akik életükben a Fiát, Jézus Krisztust

el nem múlóan szerették és szolgálták.

Pacsay Fidél kapucinus atya  ikonikus alakjára 19 évvel halála után is jószívvel gondolnak rá vissza Budapesten  a Vizivárosi katolikus hívek: ő volt a FIDÉL atya.

Ferences kapucinus hivatásomat az isteni hívás után neki köszönhetem.1993 októberében egy római Nemzeti Zarándoklaton vettem részt viszonozva Szent II. János Pál pápa 1991-ben magyarországi látogatását. Akkor mint falusi plébános zarándok, arra a buszra kerültem, amelynek Fidél atya volt a lelki vezetője. Először találkoztam élő valódi kapucinus szerzetessel. Megnyerő volt határozottsága, de ugyanakkor szelidsége, átsugárzott rajta a bölcsesség és az alázat. Az akkor induló szerzetes rendek hosszú évek üldöztetési és a puhadiktatúra után lassanként magához térő Magyar Katolikus Egyházban új színfolt volt a Magyaroszágon immáron  800 éve jelenlévő ferencesek (OFM)  Assisi Szent Ferenc rendjének ága mellett az 1528 július 3-án VII. Kelemen pápa Religionis Zelus Bullájáva életrehívott Kapucinus rend (OFM CAP) betagozódása  a Magyar Egyház életébe.

Fidél atya, aki már Nagyváradon  meghallotta Isten hívó szavát az  ateista kommunista üldöztetés bátran vállalva hivatással járó üldöztetést, követte az isteni hívószót, amely őt a Kapucinus Rendbe hívta. A szétszóratás éveiben a Veszprémi Egyházmegyében szolgált, de titokban látogatta kapucinus testvéreit. A papi hivatások gondozása mindig a szívügye volt. Szeretettel vette védelmébe azokat a kispapokat, akiket az akkori kommunista hatalom nem engedett felszentelni.

Akkor, amikor mások 60 éves korukban megérdemelt nyugdíjas éveiket tervezgetik, Fidél atya 1988-ban,  62 évesen, akkor kezdte a magyaroszági Kapucinus “replantatio” –ját, hogy a rend újból gyökeret verjen Magyaroszágon. Volt novíciusmester, házfőnök, definitor provinciális,(tartományfőnök tanácsadó). Tanította az újonnan belépőket, amikor a szükség úgy kívánta a testvérekért még a konyhában is tevékenykedett. Szerette hivatását a Kapucinus Rendben. Sokat tett az Erdélyből érkező Magyarországon tanuló szeminaristákért, a papokért, szeretettel fogadta őket mint vendéget a Rendházban.  Sok pap, és hívő gyóntatója, lelki vezetője volt. A rászorulókat, ahogy tudta anyagiakban is támogatta, ebből kifolyólag sokan visszaéltek jóságával. Teológiában az Egyházjogban való jártassága az Esztergomi főegyházmegye szolgáltára hívta. Házassági perekben volt kötelékvédő. Ugyanakkor mindig megmaradt az egyszerű Fidél atyának, aki Egyházát kapucinus hivatását szenvedélyesen szerette. Látva a hivatásokra leselkedő veszélyeket bátran  figyelmeztette az akkori elöljárókat, nevelőket, emiatt sokszor a meg nem értés légköre vette körül. Ő csendben alázatosan mindezeket elfogadta, bárcsak hallgattak volna tanácsaira. Amikor az egészségi állapota megrendült megható volt látni az erőfeszítést, ahogy a Szentmise áldozatot bemutatta az Oltárba kapaszkodva, mintha azt mondta volna, Uram te vagy az én mentsváram, tehozzád menekülök.

Hálát adok az Istennek, hogy ismerhettem, meghallgatta gyónásaimat, feloldozta azokat, s mindig szeretettel fogadott. Amit nekem átadott hűségben, engedelmességben mindhalálig Krisztus és az Ő Egyháza mellett maradni. Rendünkben, Egyházunkban nagyon hiányoznak Fidél atyához hasonló személyek. Kedves Fidél atya járj közben értünk Istennél! Köszönöm, hogy ismerhettelek!

Pacsai Norbert: Miért kapucinus?

 

Földi életünk legnagyobb ajándékai között tartjuk számon azokat az estéket, amikor Bátyónkkal éjszakába nyúlóan sörözgettünk-fröccsözgettünk anekdotázva lilaakácos teraszunkon. Most tűnik fel, hogy Testvérünket milyen gyakran faggattuk arról: miért lett éppen Kapucinus? Az érdemi válasz közismert, annak részletes kifejtése meg is haladja szellemi lehetőségeimet. Az viszont egy érdekes történet, hogy Jancsika (1933-ban?) hogyan szerezte meg első alapismereteit a Kapucinusokról.

Pacsay Nagyapánk nővére – Pacsay Mária – Isten rendelte sorsának köszönhető, hogy családunk – minket is magába foglaló ágának – története Nagyváradhoz kötődik. Őt Schlauch Lőrinc püspök vitte magával 1888-ban Sümegről Váradi élelmezésvezetőnek, első számú szakácsnőjének. A szép zalamihályfai lányra hamarosan szemet vetett az egyik vármegyei altiszt, a bihardiószegi Pribék János, és 1900-ban feleségül is vette. Pribék János egy kiváló ember volt, hamarosan az egész család a szívébe fogadta. Zömök termete miatt ő lett később a „Buczkó Nagypapa”, és ennek következtében felesége a „Buczkó Nagymama”. Azon kívül, hogy gyermekük soha nem született, egy még nagyobb probléma feszült Pribék János személye körül: református volt! Nem is akármilyen!

Házukhoz hozzátoldott egy kis faházat. Esténként, koratavasztól késő őszig ott bonyolította a lenyugvás előtti mosakodást, és a környék tudomására hozandó fennhangon végzett imádkozást. Szívemet Hozzád emelem-el vezette be „kálvinos” baritonjával személyes liturgiáját, majd Ígét olvasott, és az Úri imádság-ot (Miatyánkot) elmondva vonult be a házba éjszakai nyugalomra.

Pribékék gyermektelenek lévén, a Pacsay-unokák állandó vendégei voltak a Buczkó-háznak. Ez azért is volt lehetséges, mert az 1920-ban bekövetkező román impérium váltás nemteleneszközeivel alig hagyott mozgásteret a Bihari Püspökségnek. A leépítéseket még gróf Széchényi Miklós végezte el, aki 1923. december 1-sejéig szolgált, és utána már püspököt sem neveztek ki a Főegyházmegye élére. Bjelik Imre (1923-1927), majd Mayer Antal (1927-1930) csak püspöki helynökökként működhettek. Pribék Jánosné konyhavezetői státusza 1923-ban megszűnt, férje pedig még vármegyei altiszti beosztását 1920-ban elveszítette, mert nem esküdött fel a román király iránti hűségre. Megtakarított vagyonkájukból éltek, meg Buczkó Nagypapának Bihardiószegen volt egy néhány holdas öröksége, és azt adták bérbe.Nyugdíjuk nem volt, mert a románok nem ismerték el a Magyar Királyságban leszolgált éveket. Egyetlen dologban viszont nagyon gazdagok lettek: szabadidejük rengeteg volt. A Pacsay-unokák kényeztetésére fordították minden idejüket, és a lelkükből áradó korlátlan szeretetet is. Különösen Jancsika volt a nagy kedvenc, aki sokszor hetekre átköltözött a Buczkó-házba, élvezve a legnagyobb unokának kijáró privilégiumokat.

Buczkó Nagymamának az életét igen megkeserítette, hogy kiszámíthatatlan időpontokban eperohamoktól szenvedett. Napokig a besötétített szobában hangosan jajgatva viselte a görcsökkel járó kínokat. Segítséget csak az égiektől remélhetett, ezért ilyenkor hívatta kedvesgyóntatóját és lelki vezetőjét, P. Veremund kapucinus házfőnököt, hogy gyóntassa meg, ésvehesse magához az „Angyalok Kenyerét”.

Bátyó emlékei szerint kis elemista volt még, talán elsős vakációzó, amikor ott tartózkodása idején egy délelőtt Buczkó Nagymamához ismételten hívni kellett P. Veremundot. A szobában meggyújtották a szentelt gyertyákat az asztali talpas Feszület két oldalán, majd Buczkó Nagypapával kiültek az udvarra. A ház bejáratával szemben, a nagy diófa alatt volt egy elfektetett rönk, amelyen elhelyezkedve az Öreg térdei közé fogta kis Kedvencét, és imádságos csendben várták a Kapucinus Barátot.

P. Veremund hamarosan megérkezett, és a ministránsát – egy kapucinus laikus testvért – hátra hagyva némán bevonult a házba, jól ismerve a terepet. És akkor Buczkó Nagypapában dolgozni kezdett az „igaz kálvinista”: 

Jól nézd meg! – dörmögte Jancsikájának a fülébe. Ezek nem dolgoznak. Népnyúzó henye álszenteskedők. Faragott bálványokat csinálnak, és azokat imádják az Úr helyett. Még Istentiszteletük sincs, csak helyette valami Hókuszpókusz. Ezt egy életre jegyezd meg! 

P. Veremund és egyszemélyes asszisztenciája távozásával véget ért a Kapucinus Szerzetesrendről szóló alapismereteket tömör keretbe foglaló oktatás.Ha az imádott, és minden szeretetet megérdemlő Buczkó Nagypapa tudta volna, hogy a térdei között szorongatott kis tanítványa bő félévszázad múlva kapucinus magiszter lesz Máriabesnyőn, majd Ő lesz Budán a Házfőnök és a Rend Vikáriusa, sőt a munkásságát az egykori – immár Szent II. János Pál – pápa személyi titkára is elismerőleg tartja számon, belátta volna, hogy jó szándékú nevelő munkájából leginkább a Szentlélek meggyőző ereje hiányzott.

Sok barátunk, ismerősünk és a családunkba bekerülő új tagok gyakran értetlenül állnak azon tapasztalatuk előtt, hogy az egyik sógoruk „Pacsay”, a másik meg „Pacsai”.

      Annak idején 16 évesen kaptuk a Személyigazolványt. A kérelemhez az űrlap adatait hitelesítendő állami születési anyakönyvi-kivonat kellett. Nekem nem volt csak egyházilag dokumentált Keresztlevelem, amelyben „Pacsay” vagyok, mint minden felmenőm. Mivel egyházi iratot a magyar közigazgatás nem fogadott el, ezért azt ajánlották, hogy utazzam ki Nagyváradra, váltsak ki hivatalos születési anyakönyvi-kivonatot, majd azt közjegyzővel fordíttassam le magyarra, és akkor nem lesz akadálya, hogy Személyigazolványt kapjak.

      Ez 1960-ban történt, és akkor útlevelet kapni Romániába önmagában hatalmas procedúra volt, hiszen hogy születhetett magyar ember „ősi román földön”. A rokonok nagy-nagy szeretettel fogadtak, és Karoly nagybátyám mindenben segített. Mint később kiderült, szükség is volt erre, mert a hivatalban csak románul álltak szóba az ügyféllel. A román hivatalnok látva az egyházi Keresztlevelemet és az 1944-es anyakönyvi bejegyzés egyezőségét, közölte, hogy „y” betű csak a matematikában van, a román abc-ben nincs. Ha „román földön” születtem, akkor Pacsaynak nem hívhatnak. Hát akkor hogy? Nagybátyám több ajánlat megfontolása után a Pacsai-változatot ajánlotta, hiszen a főváros is Bucuresti, és nem Bucuresty. Így a szolnoki közjegyzőnél már Pacsai néven jelentkeztem. Külön hálás voltam a magyar hivatalnoknak, hogy a szülővárost – Oradea-t – legalább Nagyváradra fordította. Személyigazolványommal Fidél bátyámhoz siettem, elpanaszolni, hogy Édesapánk nevétől megfosztottak. Ő világosított fel, hogy a Partiumban az elszakítás után született családtagjaink az egyházi Matrikulában „Pacsay”-ak, míg a polgári iratokban „Pacsai”-k. Mivel ő is Trianon után született, hasonló helyzetben van a többi testvérünkhöz hasonlóan. Menjek el Zalamihályfára, járjam be a temetőt, és csak Pacsayakat találok, mert ott soha nem volt román közigazgatás. Egyházi iratokban legyek tehát Pacsay, a polgári életben pedig Pacsai. A logikus magyarázat után mégis bántott a dolog, hogy őseim nevét akaratom ellenére megcsonkították. A lelki teher viszont csak addig tartott, amíg történelem órán kiderült, hogy II. Rákóczi Ferenc „i”-vel írta a nevét. Boldogságom határtalan volt. Ha a Nagyságos Vezérlőfejedelemnek jó volt az „i”, akkor nekem pláne jó! Azóta büszkén használom a Pacsai nevet, még egyházi okmányokon is.

Pintér Géza: A visszaadott kölcsön az újrainduló bencés gimnáziumnak

 

Olyan szerencsésnek mondhatom magam, hogy az életemnek két időszakában is kapcsolatban lehettem vele. Az első „A boldog Apáti évek”, a másik, 1994-ben újrainduló bencés gimnázium. Vallásos emberként mindig azt mondjuk, hogy nem a pap miatt kell a templomba járni. Felnőtt fejjel (több mint 30 év tanítással a hátam mögött) viszont biztosan állítom, hogy egy gyermek számára meghatározó annak a felnőttnek a személyisége, akivel kapcsolatban van. Talán ennek bizonyítására mondok el egy esetet, amely elég gyakran megtörtént (legfőképp a mi hibánkból). Templomi hittanóra a 70-es évek közepén. A korosztályomnak péntek délután 5 órakor szokott kezdődni a templomban a hittan. Sokszor előfordult, főként, ha jó idő volt, hogy 5 órakor csak a lányok jelentek meg a templomban, mi fiúk (hittanosok és nem hittanosok) pedig kint fociztunk a szemközti, iskolai salakos focipályán. Fidél atya ilyenkor várt néhány percet, majd átsétált a pályára és legtöbbször e szavakkal fordult hozzánk. „Fiúk jó lenne, ha bejönnétek, mert a lányok csak rátok várnak.” Természetesen abbahagytuk a focit és indultunk a templomba. Voltak közöttünk, akiket szüleik nem írattak be hittanra, többen megkérdezték, hogy bejöhetnének-e ők is hittanra. A válasz a következő volt. „Természetesen, de előbb kérdezzétek meg a szüleiteket, hogy jöhettek-e.” Igy aztán a hittanosok száma fokozatosan bővült. A péntek délutáni menetrend jó idő esetén a következő volt: 3-tól 5-ig (jó néha negyed 6-ig) foci, majd hittan, utána mise, ahol ministráltunk. A mise után jött az a rész, amit otthon úgy mondtunk, ha megkérdezték, hogy miért értünk később haza, a plébános úr mesélt. Mai szóhasználattal ezeket az alkalmakat biblia órának neveznénk. Ilyenkor szó volt az Ó és Újszövetségről, szentek életéről, vagy egy zarándokútról volt diavetítéssel egybekötött beszámoló. Az ilyen alkalmaknak köszönhetően a ministránsok száma szép számmal megnövekedett. Volt, hogy meg kellett egyeznünk abban, hogy kik ministrálnak vasárnap a reggeli ill. kik a nagymisén, mert egyszerre nem fértünk volna el a szentélyben. A ministránsok közül rendszeresen mehettek vele néhányan (általában 3 fő, ennyien fértek még be a Trabantba) Veszprémbe papszentelésre, Gyenesdiásra ostyáért, vagy csak úgy kirándulni, megnézni egy templomot, várat. Mikor nyolcadikasok voltunk, úgy szeptember végén szólt Vincze Tibinek1 és nekem, hogy lenne-e kedvünk elkísérni őt Győrbe, mert megbeszélése lenne Bánhegyi Miksa atyával, aki Zalaapáti származású (akkor Ő volt a győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium igazgatója) és elég hosszú az út (Trabanttal 180 km tényleg az), jobban telik az idő, ha van kivel beszélgetni.Megérkeztünk Győrbe és bementünk a gimibe. Ő bement Miksa atyához az irodába, mi pedig leültünk az előtérben és odajött két bencés atya beszélgetni velünk. Talán fél óra telt el,mikor Fidél atya kijött az irodából és közölte, hogy mehetünk haza. Megebédeltünk valahol és egy kicsit nézelődtünk Győrben, majd elindultunk haza. Talán fél úton járhattunk, mikor közölte velünk, hogy most voltunk felvételi vizsgát tenni, és fel is vettek bennünket a Czuczor Gergely Bencés Gimnáziumba. Természetesen ennek mindketten nagyon örültünk és februárban már csak egy iskolát jelöltünk meg a hivatalos felvételikor. Eltelt a tanév, mi elmentünk Győrbe, Fidél atyát pedig elhelyezték Nagykanizsára majd később Keszthelyre. Az addigi mindennapos találkozások megszűntek, hisz távol kerültünk egymástól. Mikor szünetekre hazamentünk, már nem ő fogadott bennünket a templomban. Kicsit furcsa volt, de el kellett fogadnunk a tényt, hogy már nem Ő a plébános Zalaapátiban. Útnak indított bennünket és 40 év távlatából biztosan állíthatom, hogy ez az út helyes volt.

Természetesen többször felkerestük őt Nagykanizsán és Keszthelyen is. A keszthelyi időszakban, amikor már szó volt arról, hogy a szerzetesrendeket visszaállítják már a szokásos fekete papi reverendát a barna kapucinus csuhára cserélte. Miután az 50-es években feloszlatott szerzetesrendek újra alakulhattak, Ő Máriabesnyőre, Budapestre költözött a Kapucinus rendházba. Még távolabb került tőlünk fizikailag, de szerintem mindenki emlékezetében ott él a mai napig is, akinek volt szerencséje Őt személyesen is ismerni, akár gyerekként, akár felnőttként találkozott vele.

1992-ben megnősültem és feleségem révén Budapestre költöztem. Természetes volt számomra, hogy felkeresem Őt a Kapucinus rendházban, először csak egyedül, majd a feleségemmel együtt. Egy alkalommal, mikor mindketten mentünk, egyből felfedezte a feleségemen, hogy gyermeket vár és azonnal kérdezte, hogy ugye Ő keresztelheti majd meg a kicsit. Így megelőzött abban, amire kérni szerettük volna. Ezekután természetes volt, hogy mindhárom gyermekünket Ő keresztelte meg. Egy későbbi alkalommal, mikor nála jártam (talán december lehetett) megkérdezte, hogy nem mennék-e a rendház épületében működő 8 évfolyamos gimnáziumba fizikát tanítani, mert nincs tanáruk. Át is mentünk az iskolába és megbeszéltük az igazgatóval, hogy a második félévtől úgy kérem az órarendemet, hogy 2 nap át tudjak menni órát tartani.  Az első hetemről osztok meg egy történetet. Nyolcadik osztály, fizika óra, tananyag az elektromos áram hatásai.   Az egyik lány jelentkezik óra közben és mondja, hogy Fidél atya mesélt nekik egy történetet abból az időszakból, mikor a rend feloszlatása után tűzoltóként dolgozott és egy alkalommal áramütéses esethez hívták ki őket. Én röviden reagáltam, hogy ismerem a történet, mert nekem is mesélte annakidején. Megbeszéltük az áram hatásait és még annyit kérdeztek, hogy honnan ismerem Fidél atyát. Erre csak annyit válaszoltam, hogy 6 éves korom óta ismerem. Ezután az óra folytatódott tovább. Két nap múlva mentem újra órát tartani, ekkor már azzal fogadtak, hogy milyen képeket láttak rólam. Kicsit meglepődtem, de elmesélték, hogy hittan órán megkérdezték Fidél atyát, hogy honnan ismer engem.Fidél atya lement a szobájába, majd felvitt egy halom régi képet (néhányat mellékelek) és elmesélt mindent rólam,milyen becenéven szólított, milyen csínytevéseket követtem el gyerekkoromban, hogyan reagált a két nagyobb gyermekem a hideg keresztvízre a keresztelésükkor. Mindent tudtak rólam, és az általa használt becenevet használták a diákok is (néha a szülők is). Ilyenkor mit tehet az ember? Legyek mérges arra, akinek nagyon nagy szerepe volt abban,hogy meddig jutottam el az életemben. Megmenekültem egy halom kérdéstől, amit egy új tanárnak fel szoktak tenni a diákok.

Később teljes állásban is ebben az iskolában tanítottam matematikát és fizikát, így újból napi kapcsolatban kerülhettem Fidél atyával. Ekkor Ő már közel járt a 75. évéhez, de ugyanolyan lendülettel végezte a munkáját az iskolában, mint annak idején Zalaapátiban. Hittant tanított több osztályban is.  A kapucinus templomban rendszeresen Ő tartotta az iskola diákmiséit. Prédikációi ugyanúgy lekötötték a diákokat (pedig az én osztályomban is 40 eleven fiú volt) mint annak idején bennünket.  Minden alkalommal valami újat mondott, pedig jó néhány (szerintem több mint 400) prédikációját hallottam már.  Aktívan részt vett az iskola lelki életének szervezésében. Rendszeresen előadója volt a lelkigyakorlatoknak és nagyon sok előadó általa érkezett az iskolába. Zarándoklatokat szervezett Lengyelországba, ahol szerteágazó tudásával, műveltségével lenyűgözte a diákokat. Sokszor megkérdezték a diákok tőlem: Fidél atya honnan tud ennyi mindent? Akkor is ilyen volt mikor én gyerek voltam? Erre csak annyit tudtam válaszolni, hogy mindig is ilyen volt és én sem tudom, hogy ennyi mindent, hogy volt képes megjegyezni. Számomra ugyanolyan volt, mint gyerekkoromban, igaz kicsit már nehezebben mozgott és nagy szakálla lett, de ugyanaz a jóságos, hiteles ember volt, aki életével példát mutatott a vallásos és nem vallásos embereknek is. Nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy Fidél atya része volt az életemnek, remélem én sem okoztam csalódást neki.

Fliszár Károly: Az Esperes Úr vendégszeretete

Szeretettel és hálával gondolok Esperes Úrra, az egész családra, hogy befogadtak, mint tiszteletbeli családtagot. Az a másfél év (1976-78), amit Zalaapátiban töltöttem mély nyomot hagyott további életemre. Kedves volt a fogadtatás édesapja János bácsi és édesanyja Mária néni részéről, ez a továbbiakban is megmaradt. Az Esperes úr első figyelmessége: Fellakkozta saját kezűleg a káplán szobát. Az első utam Bókaházára szólt hittanórára és szentmisére. Az Esperes úr megvárt a vacsorával és a kupica pálinka is ki volt töltve. Esténként együtt néztük a tévét is, de igazán a beszélgetés volt a fontos. Arra emlékszem, hogy elmesélte a gyermekkorából a péntek esti zsebpénz esetét, ami a villany felkapcsolásáért, majd lekapcsolásából származott, mert a szomszéd család zsidó származású volt. Ebből adódott, hogy akkor hallottam először zsidó szokásokról is. Elmondta a nagyváradi indulást és a kapucinus rendbe jelentkezését. Nem akart „úri” rendbe jelentkezni, inkább a szerényebbet – a szegényebbet választotta és ez meg is látszott. Sokat tanultam Tőle az ószövetségi Bibliáról,  hiszen ez volt a kedvence, ezért ment volna ki Rómába, továbbtanulásra. Milyen az élet, szétzavarták a szerzeteseket… Ha jól emlékszem a móri Kolostorban is szolgált. Egy-két esetre emlékezett. Ha dörgött – villámlott a harangozó testvérnek fel kellett menni a harangozó szobába meghúzni a harangokat. Fölfelé menet csak azt ismételgette: 

“Uram, csak az igazakat…., akkor mi megmaradunk!”      

                                                                                                                

Máskor pedig egy testvér elkésett az ebédről elég pityókásan és térdenállva kellett bocsánatot kérni a házfőnöktől:

“Bocsánat, „behívtak engemet”

– sváb származású volt. A II. világháborúban bomba esett a budai Fő utcai templomra és beszakadt a teteje.  Amikor már beindult az élet, s már lottózni is lehetett Jácint  atyával történt. Köztudott volt, hogy Ő mindig ugyanazokkal a számokkal játszott. Péntek délután volt a húzás és telefonon lehetett érdeklődni. Mondták a számokat mindegyiknél nyögött egyet, mert mind az ötöt eltalálta. Majd belenyúlt a belső zsebébe és ott volt a szelvénynek az a része is, amit föl kellett volna adni. Keserűen mondta:

“Úgy látszik, az Isten nem lutriból akarja a templomot renováltatni, hanem a hívek áldozatából!”

– Pár nap alatt megőszült! 

Tanulságosak voltak ezek az esti beszélgetések. Több évi mellőzöttségét is elmondta, de úgy láttam, hogy inkább ne boncolgassuk, nagyon megkeseredve jött ki belőle. Amikor Zalaapátiba került az első útja a templomba vezetett, éppen takarítottak és nagy por szállt. Ez maradt meg benne, ezt érezte utána is. Nem mindegy az első benyomás. Szeretett Zalaapátiban szolgálni. A ministráns gárda kiváló volt. Mise után is ott maradtak és mindig „mesélt” – tanította őket. Szívesen hallgattam, később én is profitáltam belőle. Még sok mondanivalóm volna, de a lényeg, Istennek köszönöm, hogy egy jó családdal – hozott össze és a megmaradásomban is sokat jelentett. Sokat gondolok az ott töltött időre. Az is jelzi - ennyi idő után is visszajárok, a jóbarátságok megmaradnak, hogy a Jóisten áll(t) mögötte…Csak a lelkileg gazdag Atyától lehet gazdagodni, és én ezt megkaptam. Áldja meg a Gazdánk és fogadja be Országába!

Rencsik Imre: „A szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom”

Szerény és mégis emlékezetes visszatérés volt, amikor Pacsay János Fidél kapucinus atya, a budai rendház házfőnöke 2000. szeptember 24-én Nagyváradon ünnepelte meg felszentelésének ötvenedik évfordulóját. A szeptemberi borongós napon a hívek megtöltötték a váradi kapucinus templomot. Jöttek a régi ismerősök, lélekben a kapucinus atyákhoz kötődő hívek, valamint azok, akik Fidél atyát Budapestről kísérték szülővárosába. Ő pedig a rá jellemző egyszerűséggel és természetességgel szólt a hívekhez: 

„Isten útjai kifürkészhetetlenek és kiszámíthatatlanok. Idegen nép voltunk Európában, oly sok mindent megéltünk, mégis élünk és itt vagyunk. A szeretet igazi lényege az áldozat. Ezt nem érti az ember, de bennünk él és lüktet az isteni szeretet, a szeretet utáni vágy, mely megmagyarázhatatlanul hatalmas áldozatokra képesíti az embert. Ez volt őseink és ez kell

legyen a mi reményünk alapja is. Segítsük egymást imáinkkal! - buzdította és kérte az atya az egybegyűlteket. - Örülök, hogy aranymisémet itt tarthattam Nagyváradon, mert a szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom.”

Isten útjai valóban kifürkészhetetlenek, és gondoskodtak arról, hogy megismerkedjünk. Néhány évvel korábban teljesen véletlenül a budai rendház telefonszámát hívtam fel, amikor Budapesten való átutazásom alkalmával utitársaimnak szállást kerestem. Alighogy kimondtam, hogy Nagyváradról érkeztem, örömmel a hangjában szakított félbe: 

„Imrém, én is váradi vagyok! Gyere csak, várlak!”. 

Szavait pedig tettekre is váltotta, nemcsak egy éjszakára, hanem hosszú időre, újból és újból hajlékot nyújtva mindazoknak, akiket beajánlottam hozzá. Én akkoriban építgettem otthon a Posticum ifjúsági központot. A falakkal együtt épült és fejlődött ki az intézmény szellemisége is. Fidél atya nyitottságát tapasztalva éreztem, hogy a fiatal ház ugyanilyen közvetlen és barátságos kell legyen mindenkivel. A Posticum tőle tanulta a vendégszeretetet. Remélem, hogy ezt mindeddig méltóan képviseltük: a vendégházba belépő ismeretlenek révén, akik barátként távoztak onnan, de azáltal is, hogy hónapokra vagy évekre menedéket adunk azoknak, akinek szükségük van erre. A ház pedig minden alkalommal gazdagabb és szebb lett általuk: a teraszon verseket alkotó Zudor János nagyváradi költő vagy a rendezvényeken szerényen, de mindig bölcsen megszólaló Németh László filozófus, nyugalmazott plébános alakjai sejlenek fel előttem.

A Posticum kápolnájának bejáratánál, jobb kéz felől Fidél atya fényképe fogadja a betérőt és Fidél atya barna színű csuhája függ a falon. Ugyaninnen pedig egy lépcső vezet fel a tetőtérbe, az egykor lelkészi laknak tervezett szobába. Ma olyan fiatal emberek laknak itt, akik egy időre megálltak a Posticumba, vendégek, de egyben vendéglátók is. Úgy érzem, ebben a felkavart világban nem is olyan rossz ötlet egy kicsit otthont nyújtani nekik és általuk.

Amikor Fidél atya ezelőtt hatvan évvel elhagyta Váradot, Budapest fogadta be. Ott vendég volt, de lassan vendéglátóvá lett. Otthona volt az is, ez is. Így tanultuk tőle a vendégszeretetet.

Pacsai Norbert: A rögös út

FELMENŐI

Apai ágon a család ősi zalai eredetű (Türje, Kisberzseny, Zalamihályfa). Nagyapánk Nagyváradra kerülése és megtelepedése nagyon érdekes történet.

  Ő az első Pacsay János, és Zalamihályfán egy tízgyermekes családban nevelkedett. Édesapjuk, a földműves Dédapánk végtelenül szorgalmas és jóra törekvő ember volt, amit az is bizonyít, hogy minden gyermekét kitanítatta valamilyen szakmára. Nagyapánk közvetlen nővére – Mária – Sümegen tanulta a szakácsságot, és átlagon felüli tehetsége annyira feltűnő volt, hogy Kovács Zsigmond veszprémi püspök a kezdő szakácsnőt azonnal alkalmazta.

  Köztudomású, hogy a veszprémi püspök a nyarat rendre a nyári rezidenciáján – Sümegen – töltötte. 1888-ban a frissen kinevezett báró homburgi Hornig Károly püspök meghívására Sümegen vendégeskedett néhány hetet Schlauh Lőrinc nagyváradi püspök. Ezen idő alatt a szabadságolt vezető szakácsot Nagyapánk nővére helyettesítette. Az élelmezés minősége a vendég főpapot elvarázsolta, ízlésének olyan mértékben tetszett, hogy elkérte veszprémi püspöktársától Pacsay Máriát saját háztartásának a vezetésére. Az új alkalmazott zalai szakácsleány olyan mértékben megfelelt a rábízott nagyváradi püspöki élelmezés irányításának, hogy plébániai látogatásaira és a bérmálásokra is a püspök magával vitte, és amíg ő a hivatalos dolgokat intézte, addig a bevált szakácsnő főzött, mert Schlauh Lőrinc püspök úr (1893-tól bíboros) ahhoz a minőséghez ragaszkodott, még vendégségben is.

  Az új konyhavezető lelkében azonban olyan mértékű honvágy kezdett elhatalmasodni, hogy átsírta az éjszakákat, mert szívének nagyobbik fele Zalamihályfán, a népes család fészek- melegében maradt. Mivel elképzelhetetlen volt, hogy hazaköltözzön, ezért kitalálta, hogy a Dalmáciában katonáskodó öccsét – Nagyapánkat – Nagyváradra csalja. Szinte minden nap írt könyörgő levelet testvérének, hogy leszerelése után telepedjen át Váradra. A sok-sok esdeklő levél végül meghozta az eredményt, és Nagyapánk 1895-ben – immár civil úriszabóként – nővéréhez költözött, aki időközben férjhez ment a bihardiószegi Pribék János vármegyeházi altiszthez. Az immár Pribék Jánosné élelmezésvezetőt később Szmrecsányi Pál és gróf Széchényi Miklós nagyváradi püspökök is megtartották.

  A Millenium évében Schlauh Lőrinc püspök úr lelkének derűs oldalát is megmutatva, versenyt hirdetett a városban működő szabóságoknak, hogy ki tud úgy megvarrni fehér cérnával egy reverendát, hogy azt ne lehessen észrevenni. A titok a „rejtett öltés”-ben van, ami egészében kézi munka, nagy gyakorlatot igényel, és ezt a versenyt Nagyapánk 1896-ban megnyerte. A kiírt díjon felül még jogot kapott arra is, hogy a cégtáblájára felírathassa: „Úri és papiszabó”. A városban ismertsége olyan gyorsan terjedt, hogy a századfordulóra már négy segéddel dolgoztatott, és textilkereskedést is működtetett. Ilyen egzisztenciával már a nősülésre is gondolhatott.

  A XIX. század utolsó harmadában a bihari Furta község földbirtokosa egy Szászországból II. József császár idejében áttelepült család leszármazottja, Nack Henrich volt. A háromezer holdas birtokot még hét szélmalom bevétele is gazdagította. Nack Henrich első házasságából egy fiú született, aki szintén a Henrich nevet kapta a keresztségben. Két évtizednyi házasság után megözvegyülvén az ereje teljében lévő földbirtokos újra megnősült, és ebből a frigyből két kislány született: Angelika és Gizella. Édesapjuk váratlan halálával féltestvér bátyjuk lett a gyámjuk, aki húsz évvel volt idősebb náluk. Tízévesek sem voltak még a leánykák, amikor az akkori magyar dzsentrikre jellemző léha életét élő bátyjuk a teljes vagyont a Monte Carlo-i kaszinóban elrulettezte. A két kislány a nagyváradi árvaházba került, Henrich pedig Svájcban rejtőzött el hitelezői elől, majd évtizedes bujkálás után csatlakozott az emigrációban élő Vlagyimir Iljics Uljanov „világmegváltó” mozgalmához.

  Nagyapánk és Nack Gizella megismerkedésének a történetét nem tudom, csak azt, hogy 1900-ban házasságot kötöttek, és két gyermekük született: 1903-ban János (Édesapánk) és 1904-ben Mária. Édesapánk a nagyhírű Premontrei Gimnáziumban érettségizett 1921-ben, míg Nagynénénk az Orsolyita Nővérek Tanítóképzőjében képesítőzött 1922-ben.

  Édesapánk – a második Pacsay János – a szintén nagyhírű Nagyváradi Jogakadémia hallgatója szeretett volna lenni, de a trianoni diktátum következményeként az intézményt bezárták, ezért kitanulta Nagyapánk műhelyében a szabóságot, és majd csak 1931-ben doktorált jogból és államtudományból a szegedi Ferenc József Tudományegyetem Jogi Karán.

 

  Az anyai ág története sem hétköznapi. Nagyapánk 1870-ben még Jellasics József néven született Kolozsváron. Édesapja – gróf Jellasics Alexander – a kolozsvári posta főigazgatója, és – a családi legendárium szerint – a Pozsegából induló rossz emlékű horvát bán unokája volt. Nagyapánk, a kis arisztokrata-származék rendkívül nehezen viselte a név okozta terhet. Amikor az elemiben tanulták Petőfi versét, A vén zászlótartó-t, társai gyáva Jellasicsnak csúfolták. Tízévesen azzal a nagyon határozott követeléssel állt elő, hogy magyarosítsák a családnevet, és ne használják a grófi címet. A gyermek kitartó követelése végül meghallgatásra talált, amiben az is közrejátszott, hogy Dédanyánkban is hatalmas magyar szív dobogott. Így lett a család neve Horváth.

  Nagyapánk feltűnő műszaki érzékkel rendelkezett, ezért a becsvágyó apai szándék ellenére egy ma gépipari technikumnak megfelelő középiskolába iratkozott be azzal az elképzeléssel, hogy majd a Bécsben működő Polytechnikumban gépészmérnöki diplomát szerez. Utolsó éves technikumi tanuló volt 1888-ban, amikor a kultuszminiszter azt a döntést hozta, hogy Nagyapánk iskolája nem felel meg az érettségit adó középiskolák színvonalának, tehát nem jogosít egyetemi felvételre. Különbözeti vizsgák sorát kellett volna letenni az érettségihez, amit Horváth József nem vállalt, így álma nem valósulhatott meg.

  Szinte elképzelhetetlen, de dacból mozdonyvezetőnek jelentkezett! Pályázatát a Magyar Királyi Vasút elfogadta, és szolgálati helynek Brassót jelölte meg. Horváth Nagyapánk a szászok szorgalma által virágzó gyönyörű város polgára lett. Németül és horvátul anyanyelvi szinten beszélt, és hamarosan a Brassó-Budapest viszonylatban közlekedő gyorsvonat vezetője lett. Váltótársa Nagyváradon vette át a szerelvényt, és másnap ugyanitt vette vissza Nagyapánk. Ezért sok időt töltött Váradon, és nagyon megkedvelte a polgárosodás magas szintjén működő bihari székhelyet. Ennek a lelki-szellemi kapcsolatnak később családunk életében nagy jelentősége lesz.

  1894-ben Nagyapánkat behívták két éves katonai szolgálatra, amit fiumei matrózként töltött ki. Amikor 1896-ban leszerelt, és munkára jelentkezett, közölték vele, hogy a brassói fűtőház és mozdonykarbantartó részleg vezetésével bíznák meg. A megbízást boldogan elfogadta, mert végre álmainak megfelelő, és mérnöki tudást igénylő munkát végezhetett. Az új beosztás olyan jövedelemmel járt, hogy még abban az évben családalapításra is gondolhatott. Feleségül vette Nagymamánkat, a kézdivásárhelyi családból származó Kölcze Máriát, aki nagyon büszke volt arra, hogy Gábor Áron földije.

  Nagyapánk törekvő természetet örökölvén, hamarosan házat épített Brassóban. A Nagymamánk vezette otthonban nyolc gyermek született: Janka, István, József, Mária, Ilona, László, Károly és Anna. Idővel gondot jelentett a gyermekek taníttatása, mert magyar nyelvű katolikus iskola csak a város távoli részén volt. Ezért Nagyapánk a közelben vásárolt egy nagy telket, amelyre – saját költségén – egy kéttantermes iskolát építtetett. Elintézte, hogy a Katolikus Egyház biztosítson két néptanítói állást. A Horváth gyermekek ebből az osztatlan iskolából indultak, és valamennyien diplomás emberek lettek. Nagymamánk elképzelése az volt, hogy leányai tanítónők legyenek, ezért mindegyiket a négy polgári elvégzése után a Nagyszebenben működő, és bajor apácák vezette Katolikus Tanítóképzőbe járatta. A zavartalan családi nyugalomnak az 1918. januári gyulafehérvári román országgyűlés egyoldalú döntése vetett véget, amely Erdélyt Romániához csatolta. A döntéshez a szászok is csatlakoztak. Brassóban a magyar élet ellehetetlenült. A Horváth család tehát költözött.

  Nagyapánk vasutas lévén jól ismerte Erdély földrajzát, ezért tudta, hogy annak nyugati határkapuja a Király-hágónál van. Amennyiben ott lesz az új országhatár, akkor onnan nyugatra kell új otthont keresni. Még élénken éltek lelkében az ifjúkori jó tapasztalatok Nagyváradról, ezért családját a bihari székhelyre menekítette. A hatalmas csalódás, mely szerint a románok a Partiumot is megkapják, akkor érte, amikor már Váradon az új házat majdnem teljesen felépíttette, ráadásul megérkezett a kilencedik gyermek is, Magdolna. Nem volt ereje tovább költözni, ezért az emeletesre tervezett ház földszintjére tetőt ácsoltatott, és az új otthonba a Horváth család beköltözött. A Román Királyi Vasút Nagyapánkat itt is a fűtőház vezetésével bízta meg.

  Nagyváradról Nagyszebent megközelíteni nagyon körülményes volt, ezért Nagymamánk a leányait átíratta a nagyváradi Orsolyita Nővérek Tanítóképzőjébe. A negyedik gyermek – Mária, aki majd Édesanyánk lesz – a harmadik évfolyamon padtársnak Pacsay Máriát kapta. A két padtárs igazi barátnő is lett. Mindenhová együtt jártak, és rendszeresen megfordultak egymás otthonában is. Így ismerte meg Pacsay János Horváth Máriát.

 

 MEGSZÜLETIK A HARMADIK PACSAY JÁNOS

 

  Édesapánk a premontrei atyák hatására őszinte lélekkel papnak készült. Neki olyan volt a vasárnap, mint egy izraelitának a szombat. Az ebéd és az azt követő szieszta kivételével reggeltől estig a váradi templomokat látogatta. Ezeknek a miséken és litánián való részvételeknek pontos menetrendje volt. Ezt a család tiszteletben is tartotta.

  Ennek az elszántságnak vetett véget a Horváth Máriával való megismerkedés. Az ismeretségből hatalmas szerelem lett. Akkora, hogy 1926 farsangján összeházasodtak. Még annak az évnek a novemberében megszületett az első gyermek, aki fiú lévén a keresztségben a János nevet kapta. Őt követte még öt testvér: Mária, Ágoston, Monika, Kinga és Norbert.

A harmadik Pacsay János kapja majd a Fidél szerzetesi nevet, és viseli élete végéig, de ez az életút a XX. század történelmének zaklatottsága miatt rendkívül rögös.

 

AZ ELSŐSZÜLÖTT MEGVALÓSÍTJA ÉDESAPJA ÁLMÁT

 

  Fidél bátyánk mindig pap akart lenni. Ez a szándék úgy tartozott a lelkéhez, mint testéhez a bőre. Emberré eszmélése a Horváth-házban történt, mert Szüleink Monika hároméves koráig Nagyapánk házában laktak. A hét szobából kettőt rendezhettek be maguknak. A konyhában nőuralom volt, egyedül Jancsikának nem volt tiltott terület. Ennek a konyhának az egyik „angyala” – és egyben Jancsikának a büszke keresztanyja – az a Horváth Ilona volt, akinek az országos hírű Szakácskönyv-én a kezdő háziasszonyok több generációja nevelkedik. Bátyánk az ottani tapasztalatait később a budai kapucinusok konyhájában kamatoztatta.

  Elemi iskolába a Nagyvárad-Olaszi plébániaiskolába járt, ahonnan egyenesen vezetett az út a Szent László Gimnáziumba. Ez a középiskola nevének ellenére állami fenntartású iskola volt, és a második bécsi döntés után is az maradt.

  Gimnazistaként ismerte meg a Kapucinus Rendet. Két nagy hatású kapucinus működött akkor ott: P. Veremund és P. Bertalan. Utóbbi szónoklataival adott rangot templomuknak. Vasárnaponként tömegek hallgatták. Ő adta Bátyánk kezébe az Aviánói Márk élete c. remek életrajzi regényét. Az érzékeny lelkületű fiúra akkora hatással volt a könyv, hogy 1942-ben jelentkezett a kapucinus rendbe. Innentől kapucinus kispapként kék reverendában járt iskolába.

  P. Veremundnak az volt a kívánsága, hogy egyházi iskolában érettségizzen, ezért Édesapánk az utolsó évben kivette a Szent László Gimnáziumból, és a gyulai Római Katolikus Gimnáziumba íratta be magántanulónak. A vizsgákra is Édesapánk készítette fel. Végül 1945-ben Gyulán érettségizett le kitűnő eredménnyel. Azonnal jelentkezett a budai kapucinusoknál, akiknek saját főiskolájuk volt. Ekkor váltotta fel a kék reverendát a barna barátcsuhára, és a János nevet Fidélre. Még ebben az évben egyéves-, majd 1946-ban hároméves- és 1949-ben örökfogadalmat tett.

  A Kapucinus Teológiai Főiskola Budán igen rangos tanári karral rendelkezett, amelyből tudásával kiemelkedett P. Kamill és P. Béla. Olyan színvonalon tanította P. Béla a hébert, az arámot, a szírt és az ógörögöt, hogy Bátyánk vágya megvalósíthatónak látszott, miszerint hébernyelv-ószövetségi-szentírás szakos tanár lesz. A teológiát 1950-ben végezte el, de a tanulmányait a szakosodásra már nem kezdhette el, mert a kommunista-ateista diktatúra a szerzetesrendeket feloszlatta. A pappá szentelése is titokban történt. A börtönből nemrég szabadult Uzdóczy-Zadravecz István püspök 1950. július 9-én hajnali háromkor a máriabesnyői kegytemplom altemplomában végezte a szertartást. Egyházi szolgálat helyett tizenhárom év fizikai munka következett.

  Egy évig krampácsoló volt a vasútnál, mert máshová nem vették fel. Ekkor megürült a Fő utcai plébánián a kántori állás, amit képesítése lévén elfoglalhatott, de csak pár hónapig, mert behívták katonának. Mire leszerelt a kántori állást betöltötték. Másfél évig tűzoltóként dolgozott, de kénytelen volt az állását otthagyni, mert minden áron politikai tisztet akartak belőle csinálni, mert nem tudták, hogy pap. Ezt követően a Földtani Intézetnél volt két évig figuráns, de innen meg elküldték, mert megtudták, hogy pap. Ezután következett a Fővárosi Motor- és Gépipari Vállalat, ahol autószerelőként dolgozott 1956-ig.

  1956-ban a történelmi eseményeket értékelve, és abban a reményben, hogy ha egy demokratikus világ következik, a Kapucinus Rendet visszaállítják, minden nap összegyűltek a még élő atyák és laikus testvérek Budán, a Fő utcában.

  P. József provinciális, P. Kamill, P. Bertalan, P. Béla, P. Károly, P. Jácint, P. Fidél, Fr. Ivó és Fr. Lucius (a névsor nem teljes) alakították a derűlátó csapatot. A szabadságharc összeomlott, de felmerült az esély, hogy ebédelni összejárhatnának. Ekkora csapat étkeztetéséhez viszont már szakács kellett. Ekkor jött el az ideje, hogy a Horváth-ház konyhájában felszedett sok-sok ismeret a gyakorlatban is hasznosuljon, mert az illegalitásban működő Rend felfogadta P. Fidélt szakácsnak. Így lett az autószerelőből Fr. Liberát – korábbi megboldogult szakács – utóda Bátyánk. Korahajnali misézés, bevásárlás a Batthyányi téri Vásárcsarnokban, a bentlakók megreggeliztetése, ebédfőzés, felszolgálás, mosogatás és vacsorakészítés a bentlakóknak: kb. ez volt a napirend. Mindezt hűtőszekrény és háztartási gépek nélkül.  Segítséget annyit kapott, hogy a minőségi bort P. Bertalan zalaszabari rokonai biztosították. A gasztronómiai „bűvészkedés” négy évig tartott, mert az állásra bejelentkezett egy kedves nővér. (Sajnos az apácarendjére és a nevére nem emlékszem.) Fidél atya sekrestyés lett.

  P. Bertalanban felmerült az ötlet, hogy Fidél atya doktoráljon le ószövetségi szentírás-magyarázatból. Összeköttetései révén beajánlotta ifjú rendtársát a Központi Szemináriumba. Ott azt válaszolták, hogy írja meg a disszertációját, és akkor jelentkezzen egy-két szigorlat letétele után annak megvédésére. Ehhez a munkához viszont zavartalan környezetre volt szüksége, ezért 1961-ben leköltözött a dabronyi Plébániára, ahol a plébános régi ismerőse volt. A szállásért és az étkezésért kántorkodással fizetett, jelentős szabadidejében pedig a disszertációján dolgozott. A következő évben, hogy dabronyi tartózkodása ne legyen tehertétel, megpályázta és elnyerte a devecseri kántori állást. 1962-ben itt fejezte be dolgozatát, sőt még szerkesztett is egy magyar-szír szótárt és nyelvtant is.

  Elvégezvén a feladatot, év végén visszaköltözött Budára, ahol újra sekrestyés lett, és bejárt a Központi Szemináriumba konzultálni és vizsgázni. Pályafutása legnagyobb csalódása akkor érte, amikor az egyik professzora közölte vele, hogy minden eszközzel megakadályozza, hogy ledoktoráljon. Igazi vigasztalást az jelentett, hogy 1964-ben P. Bertalan elintézte, hogy kinevezzék mellé káplánnak. Eljött végre az a pillanat, hogy kárpótlásul pap lehetett. Akkor még nem tudhatta, hogy ezzel a hívatásának egy tövisekkel teleszórt szakasza kezdődik.

 

 ÖT ÉV VESSZŐFUTÁS

 

  Káplánként nagy lendülettel látott munkához. Rövidesen egy ötvenkét tagú gyermek énekkart szervezett, és nagyon sok gyermek járt hittanra is. A lengyel nagykövetség tanfolyamán nyelvvizsgát tett, és elég gyakran utazott Lengyelországba. A nyelvgyakorláson túl egy szervező munka résztvevője is volt. Azt tervezték, hogy a krakkói kapucinusok segítségével a szocialista országokból jelentkező novíciusoknak teológiai főiskolát alapítanak, természetesen titokban, de az újoncoknak így biztosítanak alapképzést. Fidél atya tanította volna a hébert, a latint és a szentírástant.

  Az Egyházügyi Hivatal nem nézte jó szemmel a budai kapucinusok körüli ifjúsági nyüzsgést, és a lengyelországi szervezkedésről is kaphattak információt, mert P. Bertalannak érkezett egy telefonüzenet, hogy: „Pacsay tegye le a kalapácsot!” Bátyánkkal pedig közölték, hogy ha a Veszprémi Egyházmegyében vállal szolgálatot, akkor pap maradhat. Szemtanúja voltam, mert Ildikó lányunk megkeresztelése utáni percekben történt: két civil nyomozó jött minden bejelentés nélkül, és elvitték a lengyel útlevelét. 1966 nyarán nyilván vállalta a költözést.

  Először Tüskevárra helyezték, de jóformán még ki sem csomagolt már ott volt a kinevezése a somogyi Látrányba. Aztán a három év alatt még négy helyre. A vesszőfutásnak Kisgörbőn lett vége 1969-ben. Közben szinte minden hónapban berendelték valamelyik rendőrkapitányságra kihallgatásra. Nagyon gazdag témakörben faggatták. Végül kiderült, hogy az volt a minden alapot nélkülöző gyanú ellene, hogy összekötő a Vatikán és a Lengyel Püspöki Kar között. Klempa Sándor veszprémi püspök úr, hatalmas összeköttetéseket és energiát mozgósítva elérte, hogy 1969-ben kinevezhette Fidél bátyánkat plébánosnak Zalaapátiba. Negyvenharmadik születésnapját már ott ünnepelhettük.

 

 FELÍVELŐ PÁLYÁN

 

  Zalaapáti egész családunknak egy Angyalkert lett. Bátyánk magához vette hányatott sorsú Szüleinket. Édesanyánk – a nyugdíjas tanítónő – lett a Plébánia házvezetőnője, Édesapánk – a két doktorátussal büszkélkedő nyugdíjas segédmunkás – pedig a sekrestyés-harangozó. A nagycsaládnak újra lett közös otthona az ősi zalai földön. Ha bármelyikünk azt mondta, hogy hazamegy, egyértelmű volt, hogy Zalaapátiba utazik.

  Zalaapáti régi bencés fészek volt. A Zalavári Bencés Apátság költözött át a mocsaras, ma Kis-Balatonnak nevezett területről a Zala partjából kiemelkedő domboldalra. A rájuk jellemző magas fokú műveltséget, és az akkor modernnek tekinthető gazdálkodási kultúrát hozták magukkal, és terjesztették. De a lelkek művelését is igen magas fokon végezték. Rendházuk ma fogyatékosok otthona.

  A Plébániához 1969-ben három filia tartozott: Bókaháza, Esztergályhorváti és Nagyhorváti. A terület nagysága miatt csak saját járművel lehetett a papi feladatokat ellátni. Az anyagi lehetőségből, még szülői segítséggel is „csak” egy Jawa motorkerékpárra, és a hozzá szükséges motoros bőröltözékre futotta. Gyakran látták a hívek, hogy csizmás papjuk a térdig érő hóban az alapjáraton működtetett motor mellett gyalogolva érkezik misézni, temetni, vagy hittan órát tartani. Semmi sem lehetett akadály, mert otthon a Plébánián Édesapánk felfűtött cserépkályhával, Édesanyánk pedig fia ízlése szerint fűszerezett forralt borral várta haza elsőszülött gyermekét.

Az emberek is nagyon hamar a szívükbe fogadták, rendkívüli tudását nagyra értékelték. Munkájának hatását bizonyítja, hogy már a rendszerváltás után, 2004-ben alapított „Zalaapáti Díszpolgára” címet legelőször – sajnos már csak posztumusz – Fidél bátyánknak ítélték.

  Működésének területéről egyre több gyermek iratkozott katolikus középiskolába. Szentbeszédeinek hatására a templomba járók száma feltűnően gyarapodott. Ottani tevékenysége alatt minden egyházi épület megújult, a hívek hathatós támogatásával. De nem csak az épületek újultak meg, hanem a hitélet is. Ez a felívelő időszak Zalaapátiban 1980-ig tartott. Ez év nyarán – lelkipásztori megfontolás alapján – Szendi József apostoli kormányzóként Nagykanizsára helyezte Fidél atyát, a Jézus Szíve Plébánia vezetésére.

  Immár Nagykanizsa lett az új Otthon, oda jártunk haza. A felejthetetlen Zalaapáti után komfortosabb lett az élet. Szüleink fizikai hanyatlása miatt minden addigi munkájukat itt már fizetett alkalmazott végezte, tehát innentől teljes kényelemben éltek. Fidél atya is a motorkerékpárról már korábban Trabantra váltott.

  Bátyánk egy nagyon igényes hívő közösséget kapott a megyeszékhellyel versenyző zalai városban. Ő vezette be a kéthetente tartott bibliaismereti összejöveteleket. Ezeknek a Szentírást magyarázó óráknak olyan híre terjedt el a városban, hogy a hallgatóság között még izraeliták is voltak. Mivel a kórházat is ez a Plébánia látta el, egyre sűrűbb lett a lelki segítséget kérők száma. A kanizsai lelkipásztori munka 1982-ig tartott. Bátyánkat a váratlanul megüresedő tapolcai Plébániára helyezte Szendi József püspök úr.

  Tapolca a Balaton-felvidék gyöngyszeme. Jobbára bányászváros volt akkor. A lelkipásztori munka sokkal több energiát kívánt, mint Nagykanizsán. Bátyánk igen jó munkatársakat kapott ehhez a feladathoz. A kántora egy kereten kívüli szalézi szerzetestanár volt, a káplánja pedig a kiváló tudású és szorgalmú Szalay Jeremiás atya lett. Így étkezéskor az asztalnál mindig három pap ült. Rengeteget dolgoztak, a szó igazi értelmében az Úristen robotosai voltak.

  Az elsőáldozók száma szemmel láthatóan egyre emelkedett. Mind többen kérték a bérmálás szentségét. Zarándoklatokat szerveztek népes részvétellel Máriapócstól Rómáig. Természetesen a bibliaismereti összejöveteleket itt is rendszeresítette Fidél atya.

  Bátyánk gondoskodott a végletekig amortizálódott Plébánia épületének a külső-belső felújításáról, korszerűsítéséről. Hasonlóképpen a Temető Kápolna is teljesen megújult szolgálati ideje alatt. Ezek a robotos évek 1985-ig tartottak. Az új, és egyben utolsó világi szolgálati állomása Keszthely lett.

  Keszthelyen a Fő téri Magyarok Nagyasszonya Templomnak lett a plébánosa. A város szellemi légkörén alig tudott változtatni a több évtizedes szocialista propaganda. Kitapintható volt az egykori Kármeliták, Premontrei tanárok és természetesen a Festetics család történelmi hatása. A város legiskolázottabb rétege alkotta a hívő közösség gerincét. Ezért Fidél atyának nem sok energiát kellett befektetnie abba a munkába, hogy elfogadtassa magát a keszthelyiekkel.

  Lelkes egyetemisták a Plébánia alagsorában nagyon sok fizikai munkát végezve gyönyörű közösségi teret alakítottak ki, ahol rendszeresen találkoztak Bátyánk bibliaismereti óráin. Ugyanitt tartották a különböző társulati összejöveteleiket az idősebb korosztályhoz tartozók is. Kis lengyelgyökerű csapat is élt a városban, ezért rendszeressé váltak a lengyelországi zarándoklatok. Fidél atya gyóntató fülkéjénél még hétköznap is hosszú sorok álltak.

 Korszakos jelenség volt, hogy a faluról beköltöző fiatalok leválnak az Egyházról, még akkor is, ha addig gyakorló katolikusok voltak. Ennek a gyakorlatnak a kezelésére Fidél atya templom építésébe kezdett a lakótelepen. Káplánjaival végig látogatták az ott élő családokat,

és szervezték az új közösséget. Munkájuknak könnyebbséget jelentett, hogy a lelkek zömét nem meg-, hanem visszatéríteni kellett Egyházunkba. Az építkezést már nem Ő fejezte be, de működik a főleg fiatalokból álló közösség, és a kápolna jellemzően a Szent Család titulust kapta.

  Egy megrendítő családi esemény is Keszthelyhez kapcsolja családunkat. 1986-ban itt költözött az Örökkévalóságba Édesanyánk, és a Szent Miklós Temetőben várja Krisztus Urunk második eljövetelét.

  1988-ban egy óriási hír forgatta fel a mindennapok nyugalmát. P.  Viktricius  levelet írt, hogy a még élő kapucinusokat egy megjelölt időpontban Tatára várja megbeszélésre. Erről a találkozóról Bátyánk megfiatalodva és felvillanyozva érkezett haza, azzal a hírrel: az Egyházügyi Hivatalban közölték, hogy napirenden van a Szerzetesrendek visszaállítása. A hír nem publikus, és az újraszervezéssel Fidél atyát bízták meg rendtársai. Az atya új életmódra váltott. A Magyar Kapucinus Rendtartomány ügye mindent felülírt.

 

ISMÉT VANNAK HAZÁNKBAN LEGÁLISAN IS KAPUCINUSOK

 

 1988 nyarát utazással töltöttük. Hátizsák-cipelője, és ha úgy adódott sofőrje voltam Bátyámnak. Először Krakkóban tárgyalt egy hetet, majd Rómában két hétig egyeztetett az emigrációban élő magyar kapucinusokkal és a Rend elöljáróival. Ott értettem meg, hogy miért lett Ő az újraszervezés motorja. Szem- és fültanúja voltam, hogy a Rend Generálisával olaszul, a keleti tartományokért felelős P. Didich-csel lengyelül, a brixeni Kapucinus Teológia rektorával németül tárgyalt. Ezen a nyáron még egyszer elmentünk Krakkóba, általam nem ismert okokból.

Az Állami Egyházügyi Hivatal kérése az volt, hogy a Szerzetesrendek minden bejelentés és hírverés nélkül kezdjenek működni. Ezért Bátyánk 1989 januárjától már barátcsuhában járt, és április 2-án borotválkozott életében utoljára. Többször egyeztetett a gödöllői hivatalokban, mert a máriabesnyői rendházat munkásszállónak használta az Agrár Egyetem és a Városi Tanács, tehát a kiürítése hosszabb időt vett igénybe. Elérte, hogy augusztusra két szobát szabaddá tesznek, oda Ő beköltözhet, és majd sorban megkapja a kulcsokat.

Megözvegyült Édesapánk helyzetét úgy oldotta meg, hogy P. Viktrícius provinciális engedélyével a Rendházban klauzúrán kívül kialakíthattak egy komfortos lakosztályt, hogy hölgy rokonai is látogathassák az akkor már Dédapát. Amíg ezt építészetileg kivitelezték, Édesapánkat hozzánk költöztettük Abádszalókra. Ez július utolsó napjaiban volt, és „apartmanjának” kialakítása olyan szervezetten haladt, hogy Abádszalókról a Szent Kereszt Felmagasztalása (szeptember 14.) búcsúi Szentmisét követő napokban költözött el Máriabesnyőre. Itt a Boldogságos Szűz Kötényében talált utolsó földi otthont, ahonnan 1990. november 25-én távozott az Örökkévalóságba. Keszthelyen a Szent Miklós Temetőben Édesanyánk mellett pihenve várja a feltámadást jelző angyali harsonát.

  A Noviciátus kialakítása olyan iramban haladt, hogy augusztus 29-én ünnepélyes Szentmisével beindulhatott az első tanév. A hittanismereti hiányosságok pótlása és a kötelező zsolozsmák mellett a szerzetes újoncok kertet ápoltak, meszeltek, takarítottak. Novíciusmesterük, plébánosuk, háznagyuk és a rend vikáriusa – P. Fidél – főzött nekik. Karácsonyra már átvette a konyha működtetését az egykori kapucinus szakács, Fr. Félix. A sekrestyében pedig áldozatos és fáradhatatlan munkát végzett a műszaki pályáról a Rendbe belépő laikus szerzetes: Fr. Ferenc.

  Eközben a Rendtartományon belül az atyák között feloldhatatlan vita támadt. Ez abból adódott, hogy az utánpótlás kérdésében nem jutottak egyezségre. A szocializmust itthon átvészelő rendtagok P. Fidéllel az élen úgy gondolták, hogy a noviciusokat Lengyelországban kell képezni, és a Krakkói Rendtartományba kell beolvadni, míg az emigrációból hazatérő nyugatias mentalitású atyák az olaszországi képzéshez, és a Velencei Rendtartományhoz való csatlakozáshoz ragaszkodtak. A vitában az utóbbiak győztek. A konfliktust végül P. Arnold új provinciális diplomatikus intézkedése oldotta fel: 1992-ben P. Fidélt Budára helyezte a rendház Gvárdiánjának, és a Kapucinus Templom plébánosának.

  A kétféle – ma is tapasztalható – európai lelkiség közötti ellentét olyan szívós volt, hogy Bátyánk az Aranymiséjét nem valamelyik kapucinus templomban celebrálta, hanem nálunk töltve nyári szabadságát Abádszalókon, 2000. július 9-én, percre pontosan ötven évvel követően a primiciáját, itt ünnepelte a félévszázadon át elnyert kegyelmeket. P. Leopold rábeszélésére aztán szeptember 23-án Nagyváradon is mondott egy jubileumi Szentmisét abban a Kapucinus Templomban, ahol P. Bertalan hatására és P. Veremund beleegyezésével belépett a Rendbe.

  Budán a mindennapi kötelező munkán kívül három cél megvalósításán dolgozott. A legfontosabb feladatnak Aviánói Márk Boldoggá avatásának a megvalósulását látta. Megmaradt tekintélyével mindent elkövetett, hogy a történelmünkből kitörölt olasz kapucinusnak szobra legyen Budán. A Boldoggá avatást még Bátyánk megérte, de a szoborleleplezését és megszentelését sajnos már nem. Györfi Sándor immár Kossuth-díjas szobrászművész kompozíciója méltó módon hírdeti Boldog Aviánói Márk történelmünkben sorsfordító nagyságát, és lelki üzenetét: „Beata Virgo Dabit Auxilium”.

  Szívügye volt Bátyánknak a stigmatizált olasz kapucinus, Pietrelcinai Szent P. Pio hatalmas földi munkásságának a közkinccsé tétele, köztiszteletének erősítése. Szent P. Pio élete nálunk a szocializmus időszakára esett. Tevékenységét eltitkolták, még egyházi körökben is bizalmatlanság övezte óriási személyiségét. Volt tehát P. Fidélnek mit bepótolni szentbeszédeivel, publikációival.

  Vallásellenes és értékvesztett világunkban hasonlóan elhallgatott Szent a horvát származású P. Leopold Mandic. A kis száznegyven centi magas kapucinus a gyóntatószék hőse volt. Kivételes lelki nagysággal élte meg a szerzetesi hívatást. A bűnbánó lelkek megmentésében fáradhatatlanságáról híres példakép lett. Lenyűgöző szelídsége és szerénysége mindenkit meghódított. Méltó szolgája volt Krisztus Urunk ügyének. Ő a rendtartomány védőszentje. Személyiségének a népszerűsítéséért P. Fidél nagyon sokat tett.

 

 EPILOGUS

 

  2000 nyarán egy balesetet követően a fizikai állapota nagyon megrendült. A nagyváradi Aranymiséjére már mankóval ment. A leépülés megállíthatatlan volt. 2002 őszén járóképtelenné vált. A számtalan akadállyal bajlódó Kapucinus Rend nem volt felkészülve idős és beteg tagjainak ápolására. 2003 elején Kozma Imre Irgalmas Rendi elöljáró a Máltai Szeretetszolgálat Fő utcai Idősek Otthonában helyezte el, és gondoskodott teljes ellátásáról. Kinga testvérünk minden nap családi recept szerinti ebédet vitt Bátyánknak, Ágoston testvérünk pedig minden reggel kifürdetve, patyolat tisztán ültette íróasztahoz.

  Rendtársai naponta látogatták, és kérték tanácsait a Kapucinus Plébánia és Templom működéséhez. Baráti körének tagjai is állandó kapcsolatban voltak Fidél atyával. Életművéhez méltó volt az a szeretetben gazdag légkör, amelyben utolsó földi hónapjait töltötte.

  Szívünket melengető érzés volt, amikor dr. Nagy Gábor Tamás kerületi Polgármester 2003. szeptember 2-án személyesen adta át az I. Kerületi Önkormányzat kitüntetését: a Budavárért Emlékérmet. Ezzel fejezték ki a budaiak hálájukat azért a munkáért, amit Fidél atya Boldog Aviánói Márk történelmi szerepének bemutatásáért végzett.

  Végül 2003. október 20-án adta vissza hatalmas lelkét Teremtőjének. Temetési Szentmiséjét és a gyászszertartást Kozma Imre atya celebrálta több kapucinus atya közreműködésével a Fő utcai Templomban. A szertartást követően a máriabesnyői Kapucinus Kriptában helyeztük végső nyugalomba, a Boldogságos Szűz oltalmát kérve. Tudom, hogy nyugalmát Angyal vigyázza.

  Az íróasztalt – amin ezt a visszaemlékezést írom – Bátyámtól örököltem. Amikor két unokaöccse – Pacsay Ambrus és Vecsei Zoltán – felszámolta Fidél atya hagyatékát, és a családi iratokat válogatta, az fiók elrejtett részében egy Szent Konrád-ereklyét találtak. Először rejtélyesnek tűnt a dolog, aztán már családi körben fény derült a titokra. Életének munkás időszakában íróasztala oltárként szolgált, hajnalban minden nap annál misézett. Annak a kánoni előírásnak akart megfelelni, hogy a Szentmisét lehetőleg egy Szent Ereklyéje fölött mondják.

  A Fidél név többek között azt is jelenti, hogy „hűséges”. Bátyánk a tehetségével és tudásával bármilyen rangot elérhetett volna a világi életben. Több alkalommal tálcán kínálták neki a könnyű, gondtalan életet. A számtalan csalódás, ok nélküli bántás és megalázó mellőzöttség ellenére Ő az Úristen Szent Ferenc-i lelkületű hűséges közkatonája maradt. Hiszem, hogy már elnyerte méltó jutalmát: az Örökkévaló a jobbjára ültette.

Nagy Gábor Tamás: A Budavárért Emlékérem, emlékeim Fidél atyáról

Először valamikor a 90’-es évek közepén találkoztunk személyesen. Emlékszem, magával ragadott, ahogy egyszerű kapucinus barátként, barna csuhában és papucsban láttam az utcán. Az 1998-as önkormányzati választás után megörököltük a Corvin tér alatt tervezett mélygarázs ügyét, a régészeti ásatás miatt felásott, aztán elhanyagolt teret, amellyel szemben egyre erősebb volt a lakossági tiltakozás. Megkerestük a környékenlakókat, hogy mit szeretnének, Végül talajmechanikai és hidrológia, városépítészeti és közlekedési szempontokból is elvetettük a mélygarázs koncepcióját. A Corvin tér teljes környezetét fel akartuk újítani, beleértve a Kapucinus rendház előtti kis teret. Ekkor kerestem meg Fidél atyát. Mesélt nekem Aviánói Márkról, Buda 1686-os visszafoglalásában játszott szerepéről és arról, hogy milyen szomorú, hogy Budán nincs Avianói Márk emlékmű. Pedig, ha valaki, akkor ő nagyon megérdemelné! Buda 1686-os visszavívásának 250. évfordulóját 1936-ban méltó módon ünnepelte meg Budapest Székesfőváros - fejtegette. Ekkor rendelték meg Kodálytól a Budavári Tedeumot. Számos emlékmű - XI. Ince szobra, a hajdú emlékmű, a Bécsi kapu téri Angyal szobor -, több emléktáblaés emlékhely került kialakításra. Még az Avianói Márkkal párhuzamba állítható 1456-os nándorfehérvári hősnek, Kapisztrán Szent Jánosnak is van szobra Budán, illő hát, hogy ha szobrot állítunk, akkor az itt legyen a vízivárosi Kapucinus templom oldalában, a rendház előtt. Fidél atya ajánlott is nekem egy karcagi szobrászművészt, Györfi Sándort, akivel ő hosszan beszélgetett Márk alakjáról és történelmi szerepéről. Fidél atya azt is elmondta, hogy régóta dolgozik Avianói Márk boldoggá avatásáért, ami aztán 2003. április 27-én Rómában meg is történt. Nagyon boldog volt, hogy ezt megélhette! Nagy elégtétel volt Fidél atya számára, hogy II. János Pál pápa a szertartáson “Európa lelki orvosának, szabadsága és egysége megteremtőjének” nevezte Marco di Aviano-t. 1686-ban XI. Ince pápa azzal küldte Magyarországra, hogy álmában megvilágosodott neki BUDA városnév jelentése: 

Beata Virgo Dabit Auxilium – azaz a Budai Szűzanya segíteni fog. Ez így is történt. Az ágyúzáskor leomlott kőfal mögül kiragyogott Szűz Mária fehérmárvány szobra, amely hihetetlen erőt adott az ostromlóknak. Ez a két elem, az egyesítő hit és az isteni segítség jelentette a szobrászművész számára azt a lelki alapot, amely alkotását inspirálta. Abban az évben, 2003. szeptember 2-án adományozott első alkalommal a Budavári Önkormányzat Képviselő-testülete Budavárért Emlékérmet azoknak, akik példaértékű munkájukkal hozzájárultak a kerület gyarapításához, közösségeinek erősítéséhez. Elsők között Pacsay János, Fidél atya vehette át a kitüntetést. Az akkor már betegeskedő atya a kitüntetés kapcsán megjelent interjúban még arról beszélt, hogy szeretné megélni Aviánói Márk szobrának felavatását. Sajnos erre már nem kerülhetett sor. Alig egy hónappal később, október 20-án visszaadta lelkét a Teremtőnek. 

„Buda Eliberata” – Buda felszabadítva! – ezzel a 

köszöntéssel fogadta Európa 1686-ban Magyarországról érkezett jó hírt. A 320. évfordulón, 2006. szeptember 2-án történelmi, kulturális rendezvénysorozattal emlékeztünk meg a török uralom végéről. Ezen a napon tartottuk a vízivárosi szoboravatást is. Emlékbeszédemben méltattam Márk atya történelmi szerepét. Arról beszéltem, hogy a hazaszeretet, a hűség és a hit a közösségi cselekvés legfőbb mozgatórugói, melyekre manapság is nagy szükségünk van. A szobor akkori felállítása azt jelképezte, hogy „van még remény, bízhatunk a csodában!” A kapucinus rend nevében a magyar delegációvezetője, Leopoldo Ingegneri emlékezett meg Fidél atyáról.Hangsúlyozta, hogy az atya kitartóan hitt Márk szentségében, kiemelkedő történelmi jelentőségében, és sokat tett azért, hogy mostanra elkészülhessen a szent szerzetes szobra.  Hiszem, hogy Fidél atya lelke velünk volt azokban a percekben. Isten áldja meg emlékét, amelyet kegyelettel megőrzünk!

Illés Mária: Az a szál fehér rózsa

A vízivárosi templom tömve volt, a Zalaapátiak is busznyian jöttek búcsúzni. Őérte szólt az orgona, Érte celebrálta a misét Kozma Imre atya. Villámcsapásként ért halálának híre. Oldalt az egyik fal oltalmában egy szál fehér rózsát szorongattam, fátyolos tekintetünk összeakadt unokaöccsével, Vecsei Zolival, Őt gyászoltuk. 

Felfoghatatlan volt, hogy elment… Hiszen nem olyan rég, érkezett Zalaapátiba, gyermekkorunk színhelyére a negyvenes éveiben járó, ereje teljében lévő, európai látókörű, nagy tudású polihisztor, - az eszperentót és a lovári nyelvet is beleértve – 11 nyelven beszélő, művészi szinten orgonáló új  plébános, a szüleivel, - János bácsival és Mária nénivel,- együtt, aki kezdetben motoron, majd Trabanton járva, - hitével, káprázatos tudásával, emberségével, tisztességével,  nyitottságával és jó humorával - rövid idő alatt kivívta a zalaapátiak, esztergályhorvátiak és bókaháziak tiszteletét, többségük szeretetét. Megreformálta a miserendet, a szigorú – férfiak jobbra, nők balra - templomi ülésrendet, aktivizálta a képviselő testületet, változtatott, modernizált, segített, példát mutatott, felpezsdítette a hitéletet, falu történeti kutatásokat végzett, a hívek közös munkájával rendbe tetette a templom-kriptát, a temetőket, közösséget teremtett, betlehemet és passiót tanított be, kirándulásokat szervezett, no és rendíthetetlenül nevelt, tanított és tanított, mindenkit, akit csak lehetett. 

Fontos összetartó erőt jelentett számára – a hívők közössége mellett - a „nagy család”; testvérei családjaikkal minden jeles ünnepen együtt ültek templomunkban jobb oldalt a sekrestye ajtó előtti sorokban, ez által is példát mutatva a híveknek. Maga köré gyűjtött bennünket, általános és középiskolás gyermekeket, életre szóló útravalót kaptunk; nehezen kezelhető, vagány  tinédzserekből váltak lelkes ministránsok, akik példaképnek tekintették és rajongással csüngtek a szavain. Öcsém még mindig emlékszik a pannonhalmi minisztráns kirándulásra és arra, hogy azt is megmutatta nekik, miként lehet az esztergályi kanyarban „elengedett” kormánnyal úton tartani a Trabantot.

Ő és családja végre új, békés  otthonra lelt Zalaapátiban, a templomunk pedig végre a saját otthonunkká vált, annak ajtaja– a plébánia ajtajával együtt - napközben számunkra mindig nyitva állt, bármikor bemehettünk. Vidáman birtokba vettük annak minden helységét, és „otthon” az ember gyereke – az esti imádságon kívül – messze kerüli az áhítatot, felszabadultan viselkedik, - a felnőttek szerint - esetleg még rendetlenkedik is.  

A templomban tartott hittanórákon még a „Pater Pio” történetek alatt is általános volt a zsongás, nevetgélés, mindig belekérdezhettünk az éppen aktuális történetbe. Már a sokadik csínytevésünket követően egy tavaszi meleg délután, amint a „Sürü”- beli focipályáról jövet zajosan, csatakosan, átizzadva csapatostul igyekeztünk a templomi hittan órára, meglepetésünkre azonban az ajtót zárva találtuk. Hozta a kulcsot, de csak azután léphettünk be, miután a templom ajtóban egyesével, személyre szabottan, komolyan megesketett valamennyiünket, hogy a jövőben rendesen viselkedünk. Roma iskolatársaink fejét - az esküt követően -még meg is simogatta, bátorításul. Amire mindnyájunkra sor került, addigra megszáradt rajtunk a ruha és ezáltal elkerülhetjük a megfázást a hűvös templomban.

Egyszer később, elmesélte, hogy maga sem tartozott a minta gyermekek közé, megtörtént, hogy amikor a társaival Nagyváradon a Kőrös parton játék közben elkötöttek egy csónakot,  ügyetlenségből nekieveztek  egy háton úszó hölgy fejének, aki éppen -  édesanyja, Mária néni barátnője volt. Szerencséjükre -  az ijedtségen kívül - nagyobb baj nem történt.

Hiteles volt, nyitott, őszinte, áradt belőle a jóság és a szeretet. Ezért tudott úgy hatni ránk, hogy belülről fakadóan, a saját döntésünkből  eredően kívánjunk jobbak lenni.Bármelyikünkből képes lett volna akár tudóst nevelni, ha lehetősége lett volna rá, ami teljességgel elképzelhető, hihető volt a számunkra.

Szinte mindenre kiterjedt a figyelme; hetedikes-nyolcadikos általános iskolások lehettünk a barátnőmmel amikor 1972 karácsonyán az éjféli misén Ő orgonált, mi pedig felmentünk a kórusra énekelni. Ám közvetlenül az éjféli mise előtt – a barátnőm nővérétől – „kölcsön vett” lakkal bordóra lakkoztuk a körmeinket. Mise után magához hívott bennünket, elmagyarázta, hogy ez nekünk miért nem illendő és megígértette velünk, hogy sürgősen lemossuk. Karácsony másnapján megdicsért bennünket, amiért szót fogadtunk. Örömteli élmény volt Vele beszélgetni, bármilyen témában, a puli etológiától  - a modern tudomány legújabb eredményeiig. (Kinga húgáék pulija is nála nyaralt néha Komáromból a gyerekekkel együtt). Több folyóiratot járatott, mint a falusi könyvtár. Történt egyszer, egy napsütéses nyári délután, hogy éppen a plébánia irodán beszélgettünk egy-két órát, miközben „leszakadt az ég”, elsötétedett, dörgött, villámlott, a heves szélvihar következtében megszűnt az áram szolgáltatás, a dombokról lezúduló sáros iszap elöntötte a fél falut, utakat, hidakat rongált meg. Aztán újra kisütött a nap, mi pedig – megszakítva a beszélgetést - lapátot és seprűt  ragadtunk, mentünk segíteni, helyreállítani a károkat.

Humora tudott szarkasztikus is lenni. Emlékszem, amikor a Passióban falunk egyik „besúgójára”- szinte minden felnőtt tudta, hogy ki az, aki előtt nem szabad beszélni - osztotta Júdás szerepét, aztán a  következő évben megkapta Jézusét is.

Zseniális pedagógus volt, imádott tanítani, én pedig örömmel tanultam Tőle, igazán volt mit! Nyári szünetben 1 hónap alatt heti kétszer egy-másfél órában megtanította nekem az egész első éves gimnáziumi német tananyagot akként, hogy a leckéket és feladatokat magnó kazettára mondta és kölcsön adta a magnóját, hogy hallgathassam egész nap, egyéb tevékenységem közepette. Ez képezi német tudásom alapját, mindmáig.                                                               

Elmesélte, hogy amikor talán egy lábtörés következtében szobafogságra kényszerült, két hét alatt megtanulta az eszperantó nyelvet. Ezen felbuzdulva egy-két hónap múlva én is letettem az alapfokú eszperantó nyelvvizsgát és 1975 nyarán a Zalaegerszegi Eszperantista klubbal eljutottam a lengyelországi Lublinba, ahol Ő korábban Karol Vojtilával, a későbbi II. János Pál pápával együtt végezte a teológiát.                                                                                                                  Később segített felkészülni az országos középiskolai latin versenyre is.

Érettségi ajándékul azt kaptam a családomtól 1977-ben, hogy elmehettem Vele, az általa Erdélybe, Nagyváradra és Kolozsvárra szervezett 3 napos buszos kirándulásra,. 

Azóta bejártam a nagyvilágot az USA-tól Indiáig, azonban életem egyik meghatározó élménye marad. Tanúbizonyságot tett jó humoráról és elképesztő történelmi tudásáról, fantasztikus idegenvezetőnek bizonyult. Könnyed stílusban a három nap alatt annyi lényegi ismeretet adott át Erdély történetéről és akkori jelenéről, amire a következő évtizedben megjelent 3 kötetes Erdély Története című trilógia elolvasását követően lehetett csupán szert tenni. 

Még egyetemista koromban, amikor  hazajártam Budapestről, meglátogattam Őt is, mindig volt ideje a számomra egy jóízű beszélgetésre. Történt egyszer, - filozófia szigorlatomat követően – hogy vitába, eszmefuttatásba keveredtünk a marxizmusról. Büszkeséggel idéztem fejből Marxot – Ő folytatta, ismerte az idézet másik felét is, amely bizony nem volt  fellelhető a mi egyetemi tankönyveinkben. Ekkor tanultam meg, mennyire szükséges a dolgokat a maguk teljességében, összefüggéseiben minden oldalról megvizsgálni. Ennek aztán később, ügyvédi munkámban is nagy hasznát vettem, ugyanúgy, ahogyan a Tőle elsajátított európai látásmódnak és alázatnak is, humanitárius szolgálatom, Rotary-s alkormányzói tevékenységem során. Aztán meglátogattam Tapolcán és találkoztunk még Keszthelyen, János bácsival és Vele is, öcséméket Ő eskette. 

Az évek elszálltak, mint a virágszirmok az esti szélben, de órákkal később, a  kriptában, a koporsója mellett, még mindig szorongattam azt a szál rózsát. Köszönet Kozma Imre atyának, amiért lehetőséget biztosított számomra, hogy a szertartás végén, néhány mondattal elbúcsúzhassak Tőle az esendő, nagybetűs embertől. Nagyon nehezen voltam képes elengedni.

Az, a koporsójára fektetett szál  fehér rózsa őrzi örök álmát, befalazva is vele marad, ám elkötelezett hívő, humanista, nyitott, derűs, lényének szabad szelleme velünk maradt, példakép, minden időben lámpásként irányt  mutat, generációkon keresztül, mindaddig, amíg hitét, tanításának, szellemiségének lényegét,  - mi tanítványok – képesek leszünk tovább örökíteni az utánunk jövő nemzedékekre, hogy általa ők is jobbá válhassanak. 

Hálásak lehetünk a Teremtőnek, hogy a  Sors kegyelméből oly szerencsések lehettünk, hogy a közelébe kerülhettünk, ismerhettük, tanulhattunk Tőle és még évtizedek elmúltával is  szerethetjük, emlékét őrizhetjük és szellemiségét tovább örökíthetjük. 

 

P.S.: „Köszönjük neked Uram, hogy ő a miénk volt, és az is marad, mert aki él szerettei szívében, az nem hal meg, csak távol van!”

​​​​​​​​(Szent Ágoston)

Lambert Zoltán: Emlékeim Pacsay János Fidél atyáról

Valójában csak akkor ismertem meg, amikor esperesként látogattam a kapucinus plébániát, amikor ő volt a plébános. Mindig nagy tisztelettel és szeretettel fogadott. A kedves vendéglátás a megvendégeléssel együtt sohasem maradt el. A vendéglátó és vendégmarasztaló szeretetét sokszor tapasztaltam. Ő maga is mindig nagyon vidáman vett részt a közös étkezéseken és jóízűen fogyasztotta ételét. Vidámsága, humoros természete, vicces megjegyzésekkel tarkított beszédstílusa is kedves emlék a számomra. Egyébként bibliatudós embernek ismertem meg. Nyelveken beszélt, ha jól emlékszem. Héberül és görögül egészen biztos, hogy tudott. Kedves emlékem vele kapcsolatban még az, hogy együtt vettünk részt egy szentföldi utazáson. Az évszámra már nem emlékszem. Ketten voltunk papok a csoportban, így mindig ketten voltunk a szállásokon egy szobában. Sajnálom, hogy nem használtam ki az alkalmat arra, hogy sok mindent kérdezzek tőle, ami a bibliával és a helyszínekkel kapcsolatos. Beszélgetésekre sor került természetesen, de ezekre már nem emlékszem. De arra igen, hogy vidám és derűs arccal vette elő az első reggelen a magával hozott kis pálinkás üveget, mert „A napot ezzel kell kezdeni!”  Attól kezdve minden nap így kezdődött. 

Szomorúan értesültem a későbbiekben a súlyos betegségéről. Sajnos az én bűnös mulasztásom, hogy nem látogattam meg, és a vele való kapcsolatom megszakadt.

Megmaradt azonban bennem a kedves, szeretetreméltó, humoros és vidám szerzetes pap emléke, akiből sugárzott a hitéből fakadó istenszeretet, és emberszeretet, derű, jóság és kedvesség.

Szelestei Tamás: A keszthelyi templomépítő Fidél atya

 

1985 nyarán Pacsay János Fidél atya kapott kinevezést a keszthelyi Fő téri plébániára. Nagy várakozás előzte meg érkezését! Mint hamarosan kiderült, a szerzetesrendek feloszlatásáig (1950) kapucinus szerzetes volt. Határozottságot és nyíltságot sugárzó tekintetével sokat sejtetett számunkra már az első találkozáskor. Alapjában öblös hangjával olyan húrokat tudott megszólaltatni, amelyek mindig a helyzethez, az alkalomhoz illettek.

Idős szüleit is hozta magával, ahogy előző helyein is tette. Édesanyja ágyhoz kötött beteg volt. Igy kerültem orvosként is szorosabb kapcsolatba a Pacsay családdal. Fidél édesapja, János bácsi nem nézte valami jó szemmel, hogy gyakran oda járok feleségéhez, de ezt én megértéssel vettem tudomásul. Miután a család eltemette a feleséget-édesanyát-nagymamát, Fidél atya terhei csökkentek, újra elkezdődtek a heti szentírás magyarázatok, lett sok ministráns, a plébánián közösségi helyiség az összejövetelek számára.

1986 nyarán meglátogatta Keszthelyen Fidél öccse, Norbert és felesége Marika, családjuk itteni részét, és hozták egyetemista lányukat, Ildikót is. Ildikó meglátta Péter fiamat, Péter meglátta Ildikót és kettőjük szerelméből 1989-ben a Fő téri templomban Fidél atya közreműködése mellett házasság lett. Majd 1990-ben Máriabesnyőn megtörtént az első keresztelő az új családban.

Keszthely város önkormányzata szerette volna bővíteni és korszerűsíteni a város piacát, amely szomszédos volt a plébánia hosszú, de nem sokat érő kertjével. Tóth István tanácselnök megkereste Fidél atyát, a plébánost, és vételi ajánlatot tett. Fidél terület cserét ajánlott. Ugyanis a város nyugati szélén egyre bővült a modern lakótelep, ahonnan messze esett a Fő téri templom. Nagy felismerés volt részéről, hogy ha létrejön a területcsere, akkor a lakótelep szélén templomot épít. Létrejött a csere, megindult a tervezés, több lépcsősre ütemezve. Először egy kisebb templom, amely később jó lesz közösségi teremnek, ha egyszer, ki tudja mikor, elkészülhet egy rendes méretű templom. Összefogott a képviselő testület, a hívek sokasága, nagy volt a lelkesedés. Elkészült a terv, megkapta a kiviteli engedélyt, és 1989 tavaszán elkezdődött az alapozás. Az anyagok hordásában, bármely segédmunkában sokan, fiatalok, de idősebbek is részt vettek hétvégeken, időt, energiát nem kímélve. Egyre magasodtak a falak, kezdődött a födém, majd a tető kialakítása. A „kaláka-munka” egy baleset okán el is akadt egy időre. Befejezni és felszentelni már az új plébános tudta. Jött a rendszerváltozás, ami egyszerre volt nagy öröm és lelkesítő jövőkép, A szerzetesrendek visszakapták működési engedélyüket, így Fidél atya felvette újra barna kapucinus habitusát, és a számukra átmenetileg biztosított máriabesnyői rendházba vonult. Magával vitte idős édesapját is, aki egy év múlva az Örök életbe távozott. Még egyszer láttam őt is kis szobájában, úgy tűnt nekem, hogy már nem nézett rossz szemmel rám. Fidél atyát - talán nem sértem, ha azt mondom - bátyámnak tekintett jó barátomat, legközelebb már csak 1990 évek közepén meglátogattam a fővárosban, a Fő utcai rendházban, amelyben a bencések által fenntartott általános iskola és gimnázium is működött. Ő ott „mindenes” volt: a templom plébánosa, a rendház portása, az iskola hittan tanára és a magyarországi kapucinus rend nélkülözhetetlen agilis embere. Sajnos egészségi állapota fokozatosan romlott, és életének utolsó hónapjait már nem a rendházban, hanem az Irgalmas Rend Szociális Otthonában, a Fő utca egy másik épületében töltötte. Itt adódott alkalmam, hogy utoljára meglátogassam. Még tiszta elmével és jó kedélyben emlegethettük a szép, közös keszthelyi múltunkat. Benne nem csak a kapucinusok, nem csak a szűk család, de valamennyien, a keresztények nagy családja, jelentős értéket vesztettünk. Emléke köztünk él. Deo Gratias!

2. Fejezet: A PAPTÁRSAI, A TANITVÁNYOK ÉS A HÍVŐK EMLÉKEI

Czettele Győző: A kesztyűs pap

 

Édesapám, Czettele Győző a Vár oldalában, közel a kapucinus templomhoz, a  Donáti utca 2-ben otthon dolgozott órás kisiparosként. Több pap is járt hozzá órát javíttatani. Az egyik mindig alaposan megtörölte a lábát, mielőtt belépett volna. Őt “lábtörlős” papként emlegette édesapám.  

 

Fidél atya többször is járt nálunk. Hosszú barna szakállára még emlékszem. Akkoriban Fidél atya nem működhetett papként, a kézműipari szövetkezetben varrt bőrkesztyűket, valószínű bedolgozóként. Édesapám “kesztyűs” papnak nevezte. Én még gyermek voltam, nem figyeltem rá, miről beszélgetnek. De mivel édesapám nagy Mária tisztelő volt, alaposan tanulmányozta a Mária jelenéseket és üzeneteket, elképzelhetetlen, hogy ez ne került volna szóba.  Később tudtam meg, hogy a magyar kapucinusok egyik bazilikája és rendháza a Máriabesnyői Nagyboldogasszony zarándok hely. Önálló plébániaként 1936-tól, ma is működik.

 

Grassalkovich gróf, a templom alapító grófja stájer kapucinus atyákkal az olaszországi Loretóból egy Szűz Mária szobrot hozatott, ami ma is látható a főoltár mögött. A zarándokok miatt a gróf szükségesnek látta a kápolna kibővítését, így a kápolnához az 1770-es években egy alsó és egy felső templomot is építettek. A felsőtemplom jelenlegi főoltára 1917-ben készült, amely a csontból faragott kegyszobrocskának ad helyet. 1950-ben titokban, éjjel itt szentelték fel kapucinus atyának Fidél kapucinus kispapot, aki hivatását nem gyakorolhatta, mert a rendeket 1950-ben feloszlatták, miért is kényszerült fizikai, különmunkákra. Azt is megtudtam, hogy Fidél atya 1989-ben a Máriabesnyői rendházban noviciusmesterként tanította, nevelte a rendbe jelentkezett fiatalokat, továbbá az elhanyagolt templomot és rendházat, hatalmas energiákkal sikerült újjáépíteni, s közben a kapucinusi szerzetesi életet újraindítani.

 

Rendszerváltás után, amikor Fidél atya már a kapucinus rend templomában tevékenykedhetett, én már családot alapítva máshol laktam, és csak édesanyám látogatása céljából mentem a régi otthonunkba.  Édesanyám lelkesen járt Fidél atya hittanjára, melyet a plébánia udvarán lévő faházban tartott. Közismert volt, hogy az atya nagy tudású ember volt. Édesanyámnak hat elemije volt csak, de örömmel látogatta a hittan órákat, mert Fidél atya úgy tudott tanítani, hogy azt a legegyszerűbb emberek is megértették. Az órák után agapére is sor került, ahol a hittanosok egymáshoz közel kerülhettek, beszélgettek, plébánosuk megismerhette gondjaikat, egymást segítve, keresve azok megoldását. Fidél plébános atya mindig közel volt a híveihez, ahogy valamikor szokás volt a budai egyházközösségben. Individualizálódó korunkban különösen fontos a vallásos hit közösségi megélése, hiszen az egyház csak közösségekben létezhet.

 

Csermák Kálmán és Alice: A keszthelyi örökség!

 

 1965 -1985 között plébános Fonyódi Vilmos (1915-1995) nyugdíjba ment. Az ő  betegsége miatt akkor már jó ideje nem volt plébánosunk. Fidél atyának már a megérkezése is nagy öröm volt, Keszthelyre kerülése után nem sokkal fejezték be a műemlékvédelmisek a templom középkori freskóinak restaurálását. Kicserélték a templom kövezetét (ez nagyon szép lett), de teljesen kipakolták, lecsupaszították a szentélyt. Sokan háborogtak emiatt. Fidél atya egy ideig talán őrlődött a hívek kívánsága és a műemlékvédelem között. De aztán bátran döntött. Ő elsősorban a hívekért van itt. A templom elsődlegesen nem múzeum, hanem az Istentisztelet céljait kell hogy szolgálja. A régi oltárt tehát felújíttatta, majd egy napon a képviselőtestület segítségével visszaállítottuk a régi oltárt. Közben viccesen azzal „nyugtatott” bennünket, hogy „legfeljebb börtönbe csuknak!” Megnyitotta a plébánia ajtaját a fiatalok számára, akik rendbe hozták az egyik alagsori helységet. Nagy öröm volt ez a fiataloknak, hogy itt volt egy kis otthonuk, ahol összejöhettek.

 

Fidél atya rendkívül érdekes és mély prédikációkat, Biblia órákat tartott, amiből mindenki tanulhatott.  Pl.: Ő magyarázta el, hogy mit jelent Jézus hasonlata, hogy könnyebb átmenni a tevének a „tű fokán” mint a gazdagnak bejutni Isten országába. Szemléletesen elénk tárta a helyzetet. A teve, a sivatag hajója, hosszú ideig kibírja víz nélkül. Mert nagy tartalékokat tud magába venni. Amikor egy sivatagi út után végre megérkezik felmálházva a kapuhoz, benéz és már látja a kutat, a vizet. De nem tud odarohanni, mert előbb át kell mennie a „tű fokán”. Így hívták azt a szűk átjárót. ahol a tevéket egyesével engedték át és közben megvámolták a rakományát. Volt olyan teve, amelyik inkább lerázta magáról az összes poggyászát, csakhogy minél előbb átengedjék a kúthoz….

 

Amikor fiúnkat keresztelte, bizalmasan félrehívott, és azt mondta. Itt jártak az ávósok és figyelmeztették, hogy a keresztelendő családjába vegyülve van egy civil ruhás megfigyelés alatt álló német pap is. (Tilmann Beller: schönstatti atya volt) De ugyanakkor bátorítólag megszorította a kezemet, hogy ne féljünk, nem lesz semmi baj. Nem csinálunk semmi „államelleneset”. Amikor a rendszerváltás után elszabadult az infláció, kaptunk az OTP-től egy ajánlatot, hogy ha egy összegben visszafizetjük a házunkra felvett OTP kölcsön felét, akkor elengedik a másik felet. Összeszedtünk mindent, de még így se volt elég. Akkor Fidél atyához fordultunk. Mosolyogva mondta, hogy épp a legjobbkor, mert most kapott egy nagyobb adományt. Belenyúlt reveredájának mélységes mély zsebébe: „Tessék itt van.” – mondta. „Majd egyszer, ha tudjátok, visszaadjátok.” Nagy segítség volt, hálásak vagyunk érte a mai napig. Aztán később, amikor összegyűlt, visszaadtuk neki, hogy másokon is segíthessen. Fidél atya még kántorképzőt is tartott, szervezett. Mellette tanult meg lányunk orgonálni és kántorkodni, mindannyiunk nagy örömére. A hívek között sokan háborogtak azért, hogy miért adja oda a plébánia kertjét a városnak a piac bővítése céljára. Fidél atya a jövőt nézte, és az újonnan épült városrészre gondolt. Ott kért cserébe egy szép nagy terültet egy új közösségi ház- és templom építés céljára. Habár elgondolása csak lassan és csak részben valósult meg (eddig), a Szent Család kápolna körül elevenebb az élet, ide gyülekeznek a kisgyermekes családok.

Fidél atyában egy nagy-tudású, mély lelkiéletű, a rábízottakért élő vérbeli lelkipásztort ismerhettünk meg, aki azóta is példaként és mérceként áll előttünk. Hálásak vagyunk, hogy ismerhettük, hogy a munkatársai lehettünk.

Erdősi Gyula: Kettőnk fotója a szobája falán volt!

 

Fidél atyával életre szóló barátság, atya és fia kapcsolatunk volt, amely nem volt véletlen, mert isteni tervszerűséggel alakult. Egyszerűen csak Fidélnek hívtuk. Tudtam, hogy Fidél az őrangyalom. Volt? Van. Kamaszkoromban szinte mindennap találkoztam Fidéllel. Tanítás előtt és után, sőt ünnepnapon is. Lényegében a nevelőapám volt.  

A mi korosztályunk az 1956-os Forradalom idején vált felnőtté.  A Forradalom kitörésének  napján, délután már szürkült, amikor a szüleimmel a Kossuth hídon átsétáltunk a Parlament elé, a Kossuth térre. Ott már nagy volt a tömeg. Jöttek és mentek az emberek. Amikor többen kezdtek elmenni, azért, hogy a tömeg szétszéledése megálljon, mindenki a himnuszt kezdte énekelni. A főbejárati lépcsőkön a bejárati kapu előtt  minden zsúfolásig megtelt. Az emberek boldogan énekeltek, s jelszavakat skandáltak. Eufórikus volt a hangulat.

Hat óra körül hazamentünk.  Október 23-tól sokáig nem volt tanítás. Később az iskolában a legnagyobb változás az volt, hogy 1957-től orosz helyett németet tanultunk. Nem volt tankönyv, kis füzetekből tanultunk. Hónapról hónapra átadott füzetek segítségével. Mindenki reménykedett a jobb időkben! Egy-két hónapig, azután jött a véres megtorlás.

Már 12 éves múltam amikor jelentkeztem ministrálni a templomban. Volt előzménye. Elemitől kezdve oklevéllel rendelkező házi hitoktatónőm volt. A  szomszédban lakott.  Minden héten foglalkozott velem egy órát, ahogy az a régi időben az iskolában a tanrend szerint szokásos volt. Megtanított imádkozni, megismertetett a bibliával és a katolikus liturgiájával. Légyegében magánúton tanultam nála hittant. A szülők előtt év végén vizsgáztam.  Természetesen anyámmal jártunk vasárnaponként misére. Egy vasárnap  1957 év elején a hitoktatónőm mise után kézen fogott, s bevitt a sekrestyébe, bemutatott Bertalan atyának, a plébánosnak .

 “Itt van Erdősi Gyula, a tanítványom, szeretne ministrálni!”

Bertalan atya megbízta nevelésemmel a sekrestyést, aki Fidél volt. Megtanította a latin mise ministránsi teendőit. Minden imát latinul.  A képzés lépésről lépésre történt. Néhány hónap eltelt, amíg jobb belső ministráns lettem.  Volt  “csapatépítés”,  és voltak találkozások. Csapatépítés egy fiatalkori kiránduláson, és emlékezetes találkozások, beszélgetések

 

A csapatépítő kirándulás az 50-es évek végén volt. Egész napos kirándulás a Rám-szakadékon át az ország egyik legszebb részére, a Prédikálószékre. A Rám-szakadék összeszűkülő sziklafalai olykor függőlegesek, de vannak befelé dőlő falak is. Mélysége több helyen meghaladja a 35 métert, míg szélessége helyenként a 3 métert sem éri el. A szurdokban összességében 112 méteres szintkülönbséget kell leküzdeni. Amíg elértük a célt, meredek sziklákon, vízeséseken át, egymást segítve haladtunk. Fidél  a sor végén biztosítva a libasorban haladó menetet. Nem volt veszélytelen, ma úgy mondanánk csapatösszetartás volt. Pacsai Norcival egészült ki a szokásos  team. Mind a négyen egy évben születtünk, a legfiatalabb Norci, a legöregebb e sorok írója. Néhány hónap volt közöttünk. Jól megértettük egymást, s fent csodálatos kilátás tárult elénk, előttünk az ország legszebb része: a Dunakanyar.

 

A fenti korszak után nagyon hosszú idő telt el. 1976 tavaszán meglátogattam a Zalaapáti plébánián. Nem jelentkeztem be. A Forradalom óta 20 év telt el. Annyi idős voltam akkor, mint ő, amikor velünk foglalkozott. Már a tanársegédi korszakon túl, 32 éves voltam, doktoráltam, műegyetemi adjunktusként  teli önbizalommal, váratlanul érkeztem hosszú szünet után. Otthon volt, fogadott. Mindketten külsőre is megváltoztunk. A váratlan “helyzeten” én próbáltam lazítani. Megjegyeztem:

 

“Fidél, te már rég elfelejtettél”

 

Nem szólt semmit, szobájába vezetett, ahol az éjjeli szekrénye felett volt egy fotó, bekeretezve, amin ketten vagyunk, ő reverendában, én pulóverben, kint az udvaron. Leégtem, soha nem szégyelltem magamat annyira mint akkor!

Tanácsért mentem Fidélhez. A tanszéken bedolgoztam magam. Megvolt a harmadik diplomám, minden jól ment. Öt éve voltam már a műegyetem oktatója, osztályfőnök. Egy napon azonban két kollegám, barátom leültettek, s megkérdezték belépnék-e a pártba. Ők javasolnának. A felvetés meglepett. Az egyetemen nem voltam KISZ tag. Számomra két fontos embert megkérdeztem: mit tegyek? Az egyik a professzorom, aki pártonkívüli volt, múltjában Ludovikás katonatiszt. A válasz rövid volt,  lépjek be, jó lesz, mert a csoportjában nincs elég párttag. A másik fontos ember, Fidél volt. Zalaapátiba ezért  a válaszért mentem el. A válasz még megnyugtatóbb volt, érdemes idézni:

 

“Lépj be! Jézus is kommunista volt! (És hozzátette) ateista nem vagy, ezt tudom.”

 

Beléptem. A történelem 12 évig bent tartott. Nem kérdezték meg, még ugyanabban az évben, hogy miért volt egyházi eskűvőm? 1980- ban miért temette édesanyámat három pap? Ott voltak szép számmal az “elvtársaim “ is. Hitemet soha nem kellett megtagadni! Egyedül mentem autóval Zalapátiba Fidélhez, oda és haza Budapestre. Visszafelé úton egyszerre jött rám a bánat. Méltatlanul miért feltételeztem róla, hogy elfelejtett, és az öröm is, hogy megőrzött emlékében, s persze az is, hogy a dilemmám megoldódott. Nem kellett feltennem a kérdést magamnak, ha a belépést a pártba nem tanácsolták volna, mit tettem volna? Nem kellett tépelődnöm rajta. Jöttek a gyermekeim. Volt dolgom elég, volt két mentorom, atyai barátom, akikben megbízhattam.

 

Fidél keszthelyi meglátogatása a nyolcvanas évek közepére tehető. Telefonon bejelentkeztem, hogy megyek, csak a napszak volt tisztázva, hogy pontosan mikor, az nem.  Kora este volt, lehetett úgy hat óra. A hivatalban fogadtak. Várni kellett, mondták az atya betegnél van. Vártam. Megérkezett a plébános úr, elmondta, szinte szabadkozott, hogy váratlanul kellett elmennie. Mesélte, hogy az új állomáshelyén sok a munka és  kevés a segítség. A templom építési terveit vàzolta.  Beszámoltam, hogy háromgyerekes család lettünk. Érdeklődött, hogy tudok a három kicsivel foglalkozni. Emlékezett, hogy náluk milyen volt Nagyváradon. Tudta, hogy egyke voltam. Nincs tapasztalatom, hogy mennek a dolgok egy többgyermekes családban. Még semmi jelét nem mutatta a változásoknak. Lehet, hogy már ő érezte. Közel volt a 60- hoz, jómagam éppen elhagytam a 40-et, ami a beszélgetésünkben nem volt érzékelhető. Nem ez volt az utolsó találkozásom Fidél atyával, de jó volt tudnom, hogy hozzá bármikor mehetek.

Exterde Sándor: Töredékes emlékeim első lelki mentoromról Fidélről

Az 1950-es évek közepén ismerhettem meg Fidélt, aki akkor hivatalosan szakácsi minőségében működött a vízivárosi kapucinus templomban. Nem emlékszem már arra, hogy merült fel az a lehetőség, hogy a plébánia konyháján ebédet kaphattunk, néhányan a környéken lakó kiskamaszok közül. Akkoriban az iskolai étkeztetés még csak kialakulóban volt és elég nagy gondot jelentett a dolgozó szülőknek a gyerekek napközbeni ellátása.

Többünknek meghatározó élményévé vált az a néhány év, amit az Alsó-Vizivárosi Plébániában, azaz a Kapucinus templomban, 1956 tavaszán szakácsnak alkalmazott Pacsay János Fidél - (Ő, mint kapucinus barát nem csak a kommunistákkal, hanem az akkoriban „megtűrt úgynevezett békepapsággal” is szemben állt, ezért hivatalosan nem gyakorolhatta papi hivatását) - szárnyai alatt tölthettünk.

Nehezen meghatározható az a képesség, tehetség, elhivatottság, amivel Fidél, a magunkfajta kiskamasszal szót értett és viszonylag rövid idő alatt lelki közösséget alkotott. Talán ezt hívják zsenialitásnak.

Megismerhettünk egy olyan embert, akinek elhivatottsága a katolikus vallás iránt, minden elképzelhető határt felülmúlt és sziklaszilárdan szemben állt a hivatalosnak tekintett „materialista” nézetnek, sőt szemben állt az akkori „béke papnak” nevezett klérus réteg szemléletével is. Általa megismerhettük a katolikus vallás alapjait, néhány latin nyelvi fordulatot, akkor még latin volt a szertartások nyelve, ministráltunk és tetszett nekünk, hogy a templomba járók, akik a hivatalos ateista proletár-diktatúra ellenére meglepően sokan voltak, elismeréssel néztek ránk.

Sok időt töltöttünk a plébánián, a sekrestyében Fidél atya gondoskodó felügyelete alatt, miközben a bibliai történeteket és a liturgiai cselekmények, események elemeit megismerhettük, gyakorlatilag „játék” közben élvezettel, ami sokkal érdekesebb és hatékonyabb volt, mint a „poroszos” állami iskolai rend és oktatás.

Néha, egyes zenés nagymiséken taposhattuk az orgona mellett a nagy fújtatót, ami nem voltteljesen szabályos dolog, de hát Fidél cinkosmosollyal engedte, hogy ezt a „munkát”mintegy jutalomként végezzük. – A templom orgonájának levegő ellátását lábbal hajtott fújtató szolgáltatta, miután az elektromosventilátor a második világháborúban megsérült és használhatatlan lett. –

Hasonló volt a helyzet a harangozással is, a templom óraműves rendszere nem működött, a sekrestyés feladata volt a harangozás. Különös kitüntetésnek számított, ha felügyelet mellettnéhanapján húzhattuk, megszólaltathattuk a misére hívó, vagy déli harangszót. Fidél, miután el volt „tiltva” nyilvánosan nem misézhetett, ezért naponta a hajnali órákban ½6 órás templom nyitás előtt az egyik mellékoltárnál, vagy az emeleti kápolnában misézett, csak néhányan voltunk, akiknek megadatott, hogy egy-egy alkalommal ministrálhatunk neki és átérezhettük az eucharisztia „tiltott” csodáját.

Fidélre jellemző, hogy a tinédzser gyerekeket nem csak a hittan, liturgia, erkölcstan „háromszögében” próbálta lekötni, mondjuk például a katekizmus bifláztatásával, hanem többször elvitt bennünket kirándulni. Jártunk vele négy-öt fős csapattal Makkos-Márián, Mária Besnyőn, a Prédikálószéken, Rám-szakadékban, a Pilisszentléleki Pálos kolostor romjainál. Ilyenkor mindig megtudhattunk valamit a környék földrajzáról, a hely vallási, szakrális jelentőségéről, továbbá szó esett a vidék élővilágáról, fákról, madarakról. Mindig olyan élményekkel tértünk haza, amelyeket máshol és mástól nem kaphattunk meg. Megkapó élmény volt a szakrális világnak és a földi világnak, a természet szeretetének, és ismeretének az összhangja. pontosabban szólva maga a felismerés, hogy létezik ez azösszhang, amit Fidél közvetített.

Jellemzőnek tartom, hogy néhányunkkal, még a Paskievics féle Tarokk játékot is leült játszani, szabályt magyarázni a plébánia irodának használt helységében. Tőle hallottam talán először az „ördög bibliája” kifejezést. Közben persze nevelt minket, miért fontos a játék, a szabályok, a hit, Isten ismerete és szeretete, és vegyük komolyan nem csak a játékot, hanem az életet.

Egészen biztos vagyok benne, hogy Fidél atyagondoskodó szeretete indított el egy természet kedvelő, nem szakbarbár értelmiségi út felé.Természetesen szerepe volt ebben annak, hogy a filozófia, a görög-latin műveltség és a teológia alapjaival megismertetett, és egy kíváncsi technokrata lettem.

Sajnos a hatvanas évek elején megritkultak találkozásaink, Fidél Zala-megyébe került kántornak és ezt követően már nem találkoztunk. Többször felmerült bennem, hogy felkeressem egy kis beszélgetésre, lelki támogatásra vágyva különösen, amikor magánéleti nehézségekkel küzdöttem, de valahogy mindig csak halogattam, hiányzott belőlem a kitartás az elszántság és végül már csak a halálhíre döbbentett rá milyen könnyelműen bántam az idővel. Hanyagságom lelkiismeret furdalással jár, de emléke örökké a szívembe él, pontosan úgy, ahogyan harmincegynéhány éves korában utoljára láttam.

Győrfi Sándor: Fidél atya egyik életcélja

Ilyenkor nagyon nehéz megszólalni Buda ostroma során a várban lévő Nagyboldogasszony Templom találatot kapott és a leomló falak között a törökök által elfalazott Budavári Madonna, a Szent Szűz sértetlenül eltűnt a talpazatán. Ez volt az a pillanat, amikor Márk atya tudta, hogy megnyerte a csatát. Tudta, hogy küldetése sikerrel járt, hiszen korábban XI. Ince pápa azt írta neki, ami föl van írva a Mária szobrára:

 “Beata Virgo Dabit Auxilium”,

 azaz „a Szent Szűz segíteni fog”. Hiszen ennek a négy szónak az írott kezdőbetűi a „BUDA” szót adtak ki.

Volt egy magyar ember, egy kapucinus barát Pacsay Fidél atya, aki élete egyik céljának tekintette, hogy Márknak szobrot állíttasson. Magam a református nagykunsági, karcagi szobrász úgy kerültem ebbe a történetbe, hogy Fidél atya meglátogatta a testvérét, meglátta az egyik munkámat és azt mondta, hogy ő ezzel a szobrásszal akarja csináltatni Márk szobrát  Vigyél el hozzá.

A szobrok megszületéséhez ez egy kiválasztott pillanat kell. Valószínűleg ez is az volt. Egy ilyen kiválasztott pillanat, talán felér egy küldetéssel, és befolyásolja a továbbiakban az alkotó munkát. Megismerve Fidél atyát, a kapucinusokat, azt az őszinte tisztaságot, a hitet, amely bennük van, ezután könnyű volt megfogalmazni Márk atya szobrát. Remélem, hogy Fidél  atya, aki immár nem lehet közöttünk - úgy tekint a szoborra, hogy érdemes volt elkezdeni.

Azzal a szándékkal készítettem ezt a szobrot, hogy nemcsak Márk atyának, hanem az őt követő Fidèl atyának, az itteni kapucinus szerzeteseknek ugyancsak emléket fog állítani, hogy az igazságuk, emberségük és szeretetük kitelesedjék közöttünk. 

Köszönöm.

A taps után a jelenlévők az ünnepség zárásaként közösen elénekelték a “Boldogasszony anyánk” népéneket, a magyar és az olasz himnuszt.

Hausenblasz Kató: Egyházzenész jubileuma és történetei

 

Budán, 2001. november 11-én családias, de nem csak családi ünnepnek volt tanúja az alsóvízivárosi kapucinus templom. Az nem tért el a megszokottól, hogy a délelőtti szentmisén, amelyet Pacsay Fidél plébános mutatott be, Hausenblasz Endréné orgonált, de a kóruson helyet foglaló alkalmi énekkar, amely a kántor hat gyermekéből, tizenegy unokájából és hét dédunokájából állt, különleges alkalmat sejtetett. Kató néni ötven éve kántora a kapucinusok Árpád-házi Szent Erzsébet-templomának. 1951-ben, negyedik gyermeke megszületése után vette át ezt a szolgálatot Fidél atyától, aki addig fedőfoglalkozásként - mint titokban szentelt pap, hivatalosan nem működhetett - kántorkodott. Az ünnepeltet - torta, gyertyák mellett egy míves tokba foglalt orgonasípot is kapott - a plébános, a szomszédból Jánosa Domokos plébános, a képviselőtestület, barátok és természetesen a család köszöntötte. Hausenblasz Endréné a Nemzeti Zenedében tanult énekelni, majd kántorképzőt végzett. Köszöntői kiemelték, hogy olyan időben vállalt egyházi szolgálatot, amikor ez korántsem volt veszélytelen. Gyermekei mindenesetre nemcsak a templomba járásban, a hűséges egyháztagságban követték édesanyjukat, de ketten közülük a zenét választották élethivatásul. "Áldjuk az Atyát, a Fiút, a Szentlélekkel együtt" - mondja a Te Deum után Fidél atya. A jubiláns kántor az orgona akkordjával együtt énekli a választ, mint eddigi és ezutáni szolgálatának mottóját: "Dicsérjük és magasztaljuk őt mindenkor!” Kató nénitől hallottuk, hogy a Duna parton működött a két világháború között a Móri borozó. Az ő szavait idézzük:

 

„Azt hiszem, ott volt, ahol a MÉH, ami később, a rendszerváltozás után vegyes üzlet lett. Tudniillik a móriaknak valami csodálatos boruk volt, nagyon sok szőlő termett ott Mórban, és nagyon jól is értettek hozzá. Anasztáz atya, aki sváb ember volt, nagyon jó üzleti érzékkel rendelkezett. Azt hiszem, ott Mór környékén született, és elhatározta, hogy jó célból, hasznosítani fogják a borokat. És akkor ezt a kis helyiséget kibérelték, hoztak föl két móri sváb legényt, emlékszem, jellegzetes sváb kötényben szolgálták ki az embereket. Olyan úri közönség volt ott, hogy csuda! Nem kocsma volt, hanem intelligens emberek találkozóhelye. Megkóstolták, hogy ez móri ilyen bor, móri olyan bor, nagyon jól működött a borozó, és szépen hozott is.”

 

VI. (magyar királyként III.) Károly 1720-ban elrendelte, hogy az oszmán veszély sikeres kivédéséért és hálaadásként Istennek a háború szerencsés befejezéséért, vezessék be Bécsben a negyven órás imát a kihelyezett Oltáriszentség előtt. Vánosy Ferenc budai polgármester 1733-ban megjelent város leírása szerint ezek az imaórák Buda városában is szokásba jöttek. A kapucinusok a Vízivárosban pünkösdkor tartottak szentségimádást a hívek számára. Ez három napig tartott, és a harmadik nap estéjén ünnepélyes körmenettel ért véget. Ezt olvashatjuk A Szent Anna templom és a budai Víziváros katolikus egyházai című 2005-ben megjelent könyvben. Ez lehetett az eredete a templomunkban hosszú évek óta megtartott pünkösdi virrasztásnak? Nem tudjuk biztosan. Csak azt tudjuk, hogy még a régi nagy öregek sem tudják megmondani ennek a szép szokásnak az eredetét. Egy kedves hívőnk, Hausenblasz Kató néni (1923-2014) elmondása szerint a nagymamája mesélte, hogy ő és a családja már kislány korában is (19. század vége) mindig itt várták a Szentlelket. Kocsival jöttek Újlakról, de mások is érkeztek ide Buda környékéről, főleg svábok, de más vidékekről, messze falvakból is jöttek a kapucinus templomba várni a Szentlélek eljövetelét.

Kopcsay László: A mi Fidél atyánk

Fidél atyára emlékezni számomra megtisztelő feladat. Ha bárki megkérdezi, hogy fiatal koromban életemet kik befolyásolták, sőt, kik határozták meg, ő az elsők között van. S erre nemcsak én gondolok így, több barátom is hasonlóan vélekedne. Mert ez a baráti kör, az ő kezdeményezésére jött létre, végig kísérte életünket, s a mai napig is gazdagít mindannyiunkat. Megöregedtünk, sajnos találkozásaink sokszor fájdalmasok, hiszen, egyre gyakrabban, egy-egy társunktól kell búcsúznunk, akikkel rengeteg közös emlék és élmény köt össze. 

A visszaemlékezésre készülve elolvastam Fidél atya öccseáltal írt életrajzot, akit személyesen is ismerek még Zalaapátiból, s kissé hitetlenkedve csóváltam a fejemet. Az írás szerint mindössze két év volt, amit a Vizivárosban papként dolgozott a bátyja, s ez számomra hihetetlennek tűnt. Valóban csak ennyi? S rendezve az emlékeket, bebizonyosodott, hogy tényleg ilyen nyúlfarknyi idő volt csak, amit együtt töltöttünk. Ő, a lelkes, végre hivatását végezhető tisztelendő atya, s mi, tizenéves gyerekek, akik csüngtünk rajta, s lestük minden szavát. 

Ahhoz, hogy az azóta felnövekvő generációk is megérthessék az ő kalandos életpályáját, indokolt egy rövid korrajzzal kezdeni a visszaemlékezést. 

Sajátos helyzetben volt a katolikus egyház Magyarországon az 1960-as években. A hírhedt Rákosi korszakot jellemző egyházüldözés már nem létezett eredeti formájában, de a helyzet mégis rengeteg feszültséget tartalmazott. A problémák gyökerét az jelentette, hogy Mindszenthy József, a magyar katolikus egyház vezetője az 1956-os forradalom óta az amerikai nagykövetség „vendége” volt. Az épület előtt a nap 24 órájában járó motorral egy rendőrautó állt, mely azonnal letartóztatta volna a bíborost, ha megpróbálja elhagyni a védelmet biztosító objektumot. Így az egyház nem rendelkezett legitim vezetővel, s ez meglehetősen korlátoztamozgásterét. 

A kommunista hatalom létrehozott egy külön apparátust, az Állami Egyházügyi Hivatalt, mely szabályozta és ellenőrizte az egyház működését. Munkájuk alapfilozófiája egyszerű volt: Az egyház működhet, de kizárólag a templomok falai között. A főbűn, melyet egy pap elkövethetett a kommunista hatalommal szemben, az ifjúsággal való foglalkozás volt. Aki ezt mégis megtette, vagy csak a veszélye fenn állt annak, hogy valaki átlépi ezt a piros vonalat, enyhébb esetben azonnali áthelyezésre, súlyosabb esetben több éves börtönbüntetésre számíthatott. 

Sajnos a hitüket és munkájukat komolyan gondoló papok még egy veszélynek ki voltak téve: a plébánosok jelentős része békepapként működött, vagyis valamilyen formában kollaboráltak a kommunista vezetéssel, s érdekükben állt, hogy a „jóindulatukat” hosszú távon megtartsák. 

Ebben a hármas szorításban, mikor az egyház vezetői, a plébánosok és a hatalom képviselői   egyaránt gátolták a papoknak a fiatalokkal való foglalkozást, valóban hősiesség kellett ahhoz, hogy ezt valaki vállalja, hiszen abban a biztos tudatban tehette ezt, hogy bármely pillanatban utoléri őt az elnyomó rendszer, s jobb esetben mehet egy kis faluba, rosszabb esetben pedig egyenesen a börtönbe. S ez nemcsak egy veszélyforrás volt, amit esetleg el lehetett volna kerülni, ezek a papok valamennyien, így-vagy úgy, előbb vagy utóbb a hatalom áldozataivá váltak. Mindannyian, kivétel nélkül. 

A szerzetesrendeket a kommunisták még uralomra jutásukévében feloszlatták, s ez a helyzet egészen a rendszerváltásig (!) változatlan maradt. A kivételt néhány középiskolát működtető tanitó rend jelentette csupán. Fidél atya ebben a korszakban végezte tanulmányait, s titokban szentelték pappá. Ám valódi lelkipásztori munkát, még 14 éven át nem végezhetett! Így a legkülönbözőbb fizikai munkákat volt kénytelen elvállalni, ám mikor évekkel később mesélt nekünk az itt szerzett élményeiről, tátott szájjal hallgattuk. Hangjában soha nem éreztünk keserűséget. 

Mikor a sok hányattatás után hivatalosan is megkezdhette papi munkáját a budai Kapucinus templomban, figyelme rögtön a fiatalok felé fordult. A lányok számára az alakuló énekkar jelentette a közösség formálás lehetőségét, a fiúk számára a ministrálás. Három jól elkülöníthető korosztály hallgatott hívó szavára. A legidősebbeket már évek óta ismerte, korban ők álltak hozzá a legközelebb, az elbeszélések szerint rengeteg közös programot szerveztek. A középiskolások templomi szolgálata elsősorban az egyházi ünnepekre összpontosult. A „kicsik”, ahová én is tartoztam, lettek a frontharcosok, akik, Fidél atya hívó szavára, a hétköznapi miséken is vállalták a közreműködést. Számunk egyre gyarapodott, a szombat délutáni ministráns foglalkozások vidám hangulata nagy vonzerőt jelentett iskolai barátaink számára. 

Sok egyéb jó tulajdonsága mellett Fidel atya empátia készségét érdemes kiemelni. Sok szülővel ellentétben pontosan tudta, hogy hogyan gondolkodnak a tizenéves fiatalok, értett a nyelvünkön, s ezért rajongtunk érte. Tudásunkat, hitünket nem unalmas tanórákra jellemző módon gazdagította, hanem érdekes történetekkel kötötte le figyelmünket, s mindezt közvetlen, baráti stílusban tette A Bibliai történetek mellett számos egyéb téma is terítékre került. Tisztán emlékszem, ekkor hallottam tőle például először Tamási Áron nevét. Mindemellett pontosan tudta, hogy akkoriban a fiúk érdeklődésének középpontjában a foci állt. Így távlati tervként a ministránsoknak egy saját csapat megszervezését tűzte ki célul. Ministráns versenyt szervezett, s díjként egy egységes csapatmezt ígért. 

Buzgón részt vettünk a hétköznapi szentmiséken, s nagy izgalommal készültünk a díjátadó ünnepségre, ám itt óriási csalódás ért. Komlósi Imre plébános fogadott minket, s közölte, hogy Fidél atyát elhelyezték. A várt mezek helyett egy doboz bonbont kapott az egész társaság. Leforrázva távoztunk. 

Próbáltunk ez után is együtt maradni, de ez csak akkor valósult meg igazán, mikor Kovács László személyében új káplán érkezett, aki ugyancsak a fiatalokkal való foglalkozást tekintette papi hivatása egyik legfontosabb feladatának.Misztérium játékok szervezésével ő folytatta a megkezdett, s kényszerűen félbemaradt munkát.  

Fidél atyáról néha érkeztek csak hírek, pontos információk csak akkor jutottak el hozzánk, mikor több évi hányattatás után Zalaapátiba került. Ekkoriban már, a felnőttkor küszöbén, nyaranta kerékpártúrát szerveztünk, a Balatont kerültük még. Felmerült a lehetőség, hogy ennek keretében félidőben, mielőtt az északi partról a délire kanyarodunk, esetleg meglátogathatnánk Fidél atyát. Sikerült a címét kinyomoznunk, s először levélben kerestük meg. Hamarosan jött a válasz: szívesen lát bennünket, az éjszakát is nála tölthetjük. Az üzenet egy képeslapon érkezett, máig őrzöm valamelyik doboz aljában. Az aláírás érdekes: Fidel bácsi. – így nem kelthetett gyanút a kommunista megfigyelők számára.

Két jó barátommal a régi csapatból, Töröcskei Lacival és Farkas Istvánnal keltünk útra. Nagy szeretettel fogadtak, akkor már Fidél atya szülei is ott laktak. A közös emlékek felidézése mellett a kismotor jelentett számunkra nagy élményt, amit azon melegében ki is próbálhattunk. Másnap reggel útravalócsomag várt minket, mely vékony pénztárcájú fiatalokként ugyancsak nagy örömet okozott nekünk. 

A látogatásunkat még két-három alkalommal megismételtük hasonló programmal: baráti beszélgetés, mise látogatás, séta a faluban. Mindannyiszor szerető családi légkörben fogadtak bennünket. 

Aztán életünk új szakaszba lépett, katonaság, majd családalapítás, hamarosan gyerekek, s ezzel együtt családi nyaralások, a kerékpárutak egy időre feledésbe merültek. Ám a Balaton kerülő túrák ma is fiatalságom legszebb emlékei között élnek, s ennek minden alkalommal szerves része volt a zalaapáti látogatás. 

Néhány évtized múlva találkoztunk újra a Vizivárosban a kapucinus templomban. Egy emlékezetes betlehemi játék erejéig újra összejöttünk, természetesen erről is készült fénykép az egykori fiatalok gyűrűjének közepén áll rajta Fidél atya. 

A következő emlékem már a temetést idézi. Ministránsként barátaimmal részt vettünk a templomban a szentmisén, majd a máriabesnyői búcsúztatón. Csodálattal néztük a hatalmas fenyőfákat, tudtuk, hogy ezt jó néhány évtizeddel ezelőtt ő ültette.  

Kevés embernek kell életében ennyi nehézséggel megküzdenie, szembenéznie. Azt mondjuk, kalandos élete volt, ez igaz ugyan, de valójában ez szenvedésekkel, megaláztatásokkal teli élet volt. Mégis hite erős volt, segített mindezt elviselni, sőt derűjét is a végsőkig megtartotta, mely példaként szolgált sokak számára. Mindig szeretettel és hálával emlékszünk rá.

Leopoldo Ingegneri: A szoboravatás

Ezekben a napokban a Kapucinus Rend legfőbb előjárói mind Rómában gyűltek össze a rendi általános káptalanra. Az ő nevükben és minden magyarországi kapucinus nevében is szeretnék köszönetet mondani Polgármester Úrnak és mindazoknak, akik együttműködtek ezen szobor felállításáért. Engedjék meg, hogy megemlékezzek egy olyan szerzetestől is, akit itt mindannyian jól ismernek, Pacsai Fidél atyáról. Fidél atya kitartóan hit nemcsak Avianói Márk szentségében, hanem a magyar történelmi jelentőségében is. Azt, hogy ezt a szobrot sikerült elkészíteni és felállítani részben az ő érdeme. Végül szeretnék köszönetet mondani az egész Szent Erzsébet plébániának, annak a közösségnek, amely itt él és itt éli meg hitét. Kívánom, hogy a Avianói Márk alakja és szellemisége adjon példát ennek a közösségnek, hogy együtt tudjunk tovább munkálkodni a kerület, a város, illetve az ország javára.

Áldás: könyörgünk mindenható Istenünk. Te helyesnek tartod, hogy szentjeid mását szobrok alakjában elkészítsük. Így valahányszor testi szemünkkel e képmásokra tekintünk cselekedeteiről emlékezve, szent életünk munkájának éltetésére buzdulunk! Kérünk, áldd meg ezt a szobrot, amelyet Boldog Avianói Márk kapucinus anya tiszteletére és emlékezetére készítettünk! Add kegyelmedet, hogy aki e szobor elé lép Boldog Avianói Márkhoz könyörögve, az ő érdemiért nyerjen oltalmat és dicsőséget Krisztus a mi Urunk által! Ámen.

Az áldás szavai után Vavrinecz Mór:  „Nagyasszonyunk, hazánk reménye” című dala hangzott el Hantos Andrea előadásában.

Pacsai Norbert: Derűmorzsák 

Az 1948-as év még táplált némi reményt, hogy a köztársasággá minősített Hazánkban demokratikus lesz a politikai berendezkedés, bár az egyházi iskolák államosítása, és a Mindszenty bíboros személye körüli hisztériakeltés már baljós jeleket vetített előre, de még működtek a Szerzetesrendek, és egész Egyházunkban elementáris erővel ható Mária-év volt. Édesapánk még a csonka Bihar vármegye árvaszéki elnöke volt Berettyóújfaluban, és a Kós Károly stílusában felépített Tisztviselő-telepen laktunk. Ide érkezett nyári szabadságára az örökfogadalomra készülő kapucinus papnövendék Fidél testvér, a család legidősebb gyermeke. Természetesen mezítlábasan saruban, csuhában és tonzúrás fejjel. A tonzúrát a II. Vatikáni Zsinat eltörölte, pedig a szimbolikája nagyon kifejező. Az ókori Rómában a rabszolgák fejtetejét borotválták ki, hogy ha megszöknek, könnyen felismerhessék őket. A szerzetesek ezt a külsőséget töltötték meg spirituális tartalommal: az Úr szolgálatába szegődött rabszolgáknak tekintik magukat.

Ekkor alig múltam még négyéves. Egy húszhónapos koráig szoptatott, és az élelmiszer-választék egyhangúsága miatt puliszkán tartott kis „vasgyúró” voltam. A nálam tizennyolc évvel idősebb bátynak nagyon tetszettem, mert a csuklásig csiklandozni lehetett, sőt a többlet hájjal rendelkező testrészeimbe nagyokat lehetett csípni. Ezekben a lehetőségekben élte ki Bátyám a testvéri szeretetet, vagyis folyamatos célpontjává váltam.

Egy ilyen testvéri szeretettel átitatott támadás utáni kimerültségemben Édesanyámhoz menekültem a konyhába, és elbújtam a köténye alá. A helyzetet Édesanyánk nem értvén kíváncsiskodott, hogy mi a baj. Könnyek között panaszoltam el: bánt Szent Antal! Addig ugyanis ilyen megjelenésű személyt nem ismertem, csak a Templomunkban a Kisjézust karján tartó Páduai Szentet.

   

A baljós történelmi jelek hamarosan valóssággá váltak. Édesapánkat „klerikális” viselkedése miatt az állásából elküldték, segédmunkás lett, és a megözvegyült nagyváradi Nagymamával, valamint – mert Nővérünk férjével tüdőszanatóriumba került – még két kisunokával (az egyik csecsemő) kiegészülve kényszerlakhelyre telepítettek bennünket lelkes bolsevisták. Egy tizenöt holdas gazdaembert családjával kiraktak a fészerbe, minket meg a földes-nádfedeles kicsi házába bezsúfoltak. Nagymama kapta a kisebbik szobát, mi meg többiek megszálltuk az utcai „tisztaszobát”. A konyhában az átlósan kifeszített spárgát díszítő pelenkaerdő adta meg az alaphangulatot.

A szakácskönyv író Nagynénénk – Horváth Ilona (Ilu) – magányos lévén, minden Karácsonyát velünk ünnepelte, mert a széles rokoni körben a mi családunk volt a legnépesebb. Mindig két hatalmas bőrönddel érkezett, mert a nálunk töltött napokban élte ki sütés-főzési szenvedélyét, és személyes holmiján kívül ahhoz is szállította a nyersanyagot. 1953 Karácsonyát igen nagy családi létszámmal ünnepeltük, mert Fidél bátyánkat a Földtani Intézet valamilyen munkára Debrecenbe küldte, tehát kínálta a helyzet, hogy Ő is velünk karácsonyozzon – Plébánosunk legnagyobb örömére – mert a berettyószentmártoni szolgálatot átruházhatta Fidélre. Nagynénénk elé az esti vonathoz a két Bátyánk ment ki bőröndöt cipelni: Fidél és Ágoston. Goromba, hóförgeteges idő volt. Fidél szerencsére kucsmában érkezett, de Ágostonnak nem volt becsületes téli sapkája, ezért a fejére húzta a Nagyanyánk kötötte vastag sísapkát, amiből csak a szeme látszódott ki, de hogy divatos legyen, még erre feltette Édesapánk ünneplő kalapját.

Édesapánknak két kalapja volt: egy nagyon használt, az elülső csúcsnál már lyukas, szürke és egy kikímélt, újszerű, ünnepi fekete. Utóbbi fejfedőt csak ünnepnapokon és csak templomba járáskor viselte. Ezen a nevezetes estén a két fiú a cipekedéstől leizzadva érkezett haza Nagynénénk kíséretében, dacolva a hófúvással. A házba lépve derült ki a rettenetes valóság: az ünneplő kalap nem volt az Ágoston fején. Hazafelé a sötét estében a viharos szél valahol lefújta fejéről a nagy becsben tartott kalapot, és egyikőjük sem vette észre. A két fiú visszarohant az állomásig, de hiábavalónak bizonyult a fennhangon mondott imádság, a kalapnak már valahol új gazdája örvendezett. Nagy volt az izgalom, hogy Édesapánk hogyan veszi tudomásul a váratlan veszteséget. Mindig félórával előbb érkezett a Szentmisékre, mert ennyi idő kellett Neki a Krisztussal való személyes találkozás lelki felkészüléséhez. Édesanyánk ezután kezdte öltöztetni a tömeget, és terelni a Templom irányába. Szentesténket beárnyékolta, hogy az éjféli Szentmise előtt jön el az igazság pillanata. Úgy is volt. Indulás előtt Édesanyánk megkapta a felszólítást: Mama, kérem a kalapot! Édesanyánk, más választása nem lévén hozta a lyukas szürkét. Nem ezt, hanem az ünnepit! – hangzott az újabb és csodálkozó felszólítás. Édesanyánk a lehető legszeretetteljesebb hangon folytatta a párbeszédet: – Az ünneplő kalap elveszett. Ki vesztette el? – szigorodott meg Édesapánk hangja. Fidél! – válaszolt határozott hangon Édesanyánk. Dermesztő volt a csend. De nem tört ki a vihar, mert Édesapánk megköszörülte a torkát, fejére tette a lyukas kalapját, és szó nélkül elindult a Templomba.

  Nagyon szerény a teológiai műveltségem, mégis tudom, hogy Édesanyánknak a szeretet légkörét megőrző művelete nem hogy bűn lett volna, de azon még a Boldogságos Szűz is mosolygott. Meg a történet azt is megmutatta, hogy egy Édesapa milyen értékes helyen hordozza szívében pap fiát. Bátyánk azzal igyekezett Édesanyánknak segíteni, hogy a nyári vakációkban hetekre magához vett, gondoskodott a szórakoztatásomról, felöltöztetett, és nevelt is. Tanított tarokkozni, vitt túrázni, bevezetett a térkép és az iránytű használatának a rejtelmeibe. Megmutatta hogyan segítenek a turistajelzések a tájékozódásban. Így jutottam el egy alkalommal ministránsai társaságában a gyönyörűséges Prédikálószékre is. Akkor éppen sekrestyés volt, amikor a nyaralásom csúcsélménye következett: elvitt szórakozni a Vidámparkba. Nagyon sajnálom a mai digitális kütyükön felnövő nemzedéket, hogy kimarad életükből az ott megtalált élmények hangulata. Bódék sorakoztak, ahol próbára tehettük ügyességünket, bátorságunkat, fizikai erőnket. A hullám- és a szellemvasút csak ráadás volt a megszerezhető jutalmakra. Lehetett nyerni ceruzát, kámforos ízű édességet, a bocskorszíjat, és lufit tucatszám. Az említett bódéknak gazdájuk volt, akik az ötven filléres próbatételekre kiabálva agitáltak. Valószínűleg bevételarányos volt a jutalékuk. Az egyik bódénál nagyon ügyesnek kellett lenni. Üres konzerves dobozokat raktak egymásra csúcsosan. Ezt kellett úgy öt-hat méterről ökölnyi rongylabdával eltalálni. Páros volt a játék. Egy forintért ketten kaptak öt-öt labdát. Aki több dobozt vert le a célbadobásokkal, az nyert, ő kapta a jutalmat. Ennek a bódénak a kezelője minket vett célba. Látva a kis rövidnadrágos falusi gyermek elragadtatását, odakiáltott felénk: – Kisfiú!  Hívd ki Apukádat versenyre! Felpillantottam Fidélre, és láttam, hogy széles mosollyal ünnepli a tévedést. A versenyt Ő nyerte, de a jutalom bocskorszíjat én rágtam el.

Fidél Bátyónk tizennyolc évvel volt idősebb nálam. A keresztelésemen már reverendában segédkezett. Későbbi sorsom alakulásában is gyakran foglalkoztatott az a kérdés, hogy a Gondviselésnek milyen sok hálával tartozom, mert bár a testvérek közül egyedül Neki nem volt vér szerinti családja, mégis a népes famíliának egész életében – még kolostori időszakaiban is – Ő volt a központja. Amikor Fidél Kisgörbőn volt káplán, mi a nagyalásonyi Táncsics Termelőszövetkezet egyik üzemegységében – Vid nevű falucskában – laktunk. Ennek a tsz-nek voltam az üzemgazdásza. 1967. április 26-án megszületett Ambrus fiunk. Bátyánk a hírt nagy-nagy örömmel fogadta: „Na végre! Nem kell lefordítani a családi címert!” Az nyilvánvaló volt, hogy az új „címermadarat” Ő fogja megkeresztelni. Fidél gyönyörű májusi időben érkezett meg veterán Pannóniáján. Feltűnő volt, hogy sokkal nagyobb a hátizsákja, mint általában. Az örömteli fogadtatás után megszemlélte az újszülöttet, majd késedelem nélkül bemosakodott, kötényt kötött és megszállta a konyhát. Kicsomagolta a hátizsák tartalmát: a leveshez szükséges és már előkészített zöldségeket, fűszereket és a nagy kincsnek számító karajt meg tarját, mert falucskánktól a legközelebbi húsbolt húsz kilométerre volt. A megfelelő műveletek elvégzése után feltette főni a zellertől illatos húslevest, és nekilátott a rántani való hússzeletek panírozásához: a tarját bécsiesen, a karajt párizsi módra. Amikor ezzel végzett, félre húzta a levest, kezet mosott és levette a kötényt. Most átmegyünk a templomba! – hangzott a felszólítás, és az előszoba ablakpárkányáról felvéve a templomkulcsot, már indult is.

  Mire mi hármasban átértünk – mert az alig egyéves Ildikó leányunk szárazdajkaságban volt az abádszalóki Nagyszülőknél – a templom fényárban úszott, és Fidél a szertartáshoz beöltözve a Főoltárnál várt. Máig hatóan lélekemelő liturgián keresztelte meg Ambrus Jánost, sőt felkente még „birkózónak” is, és megáldott bennünket. Hazatérve ismét kezet mosott, és befejezte a konyhai műveleteket. Nekünk annyi dolgunk volt, hogy megterítsük az asztalt, amelyre Bátyánk csodálatos ünnepi ebédet varázsolt friss petrezselyemzöldjével meghintett főttrizs-körettel és uborkasalátával kiegészítve. Ezt koronázta meg a hátizsákból előkerülő, és fonott üvegben utaztatott somlói Furmint. Fidél csak másnap reggel ment vissza szolgálati helyére, így egy éjfélbe nyúló szépséges estét töltöttünk együtt anekdotázással, családi események felidézésével és a váradi, Horváth-házbeli gazdag dalkincsből merített nótázással. Nem tudhatjuk, de nagyon valószínű: a világ történetében nem gyakori esemény, hogy a keresztelő pap főzi az ünnepi ebédet. Azt már tudjuk, hogy a Szentlélek gazdag kegyelmi tárának páratlan ajándéka a Paptestvér, különösen egy olyan, a cselekvő szeretet eszközeit életformaként gyakorló, és kapucinus lelkülettel felruházott személyiség, mint Fidél.

 

Az 1970-es évek közepén még nagyon erős volt az Egyházunkat megsemmisíteni szándékozó erők kíméletlen tevékenysége. A Veszprémi Egyházmegyében 1975 nagyböjti idején egy olyan esemény adott alkalmat egyházellenes beavatkozásra, amit a lelkes, de meggondolatlan harmadik éves kispapok idéztek elő. Az történt, hogy a Szabad Európa Rádióban elhangzott egyik Mindszenty-beszédet a teológusok magnetofonra felvették, majd többtucat példányban legépelték, és az ünnepi Szentmiséről a Bazilikából távozó tömegben szétosztották. A szentbeszéd tartalmától függetlenül az Állami Egyházügyi Hivatal hatalmas botrányt csapott azzal a követeléssel, hogy az egész évfolyamot zárják ki a Hittudományi Főiskoláról. A kizárás megtörtént, de Paskai László püspök úrnak a Szentlélek súgott egy megoldást, amiről később kiderült, hogy jól bevált. Püspök úr az Egyházmegyéjében felkereste titokban az általa megbízhatónak tartott papjait azzal a kéréssel, hogy átmenetileg egy-egy kispapot fogadjanak be Plébániájukra „szárazkáplánnak”. Így jutott Zalaapátiban Fidél bátyánknak a később családtagunkká váló Somlai Péter, akinek felszentelt szerpapként ugyanitt lett majd az első kápláni munkahelye. A tehetséges és nagyon gyakorlatias kispap kitűnő munkatársa lett Bátyónak a Templomban, a ministránsok és a hittanosok között, de a Plébánia körül is. Még ebben az évben egy békepapi delegációnak tanulmányutat szervezett az Állami Egyházügyi Hivatal, a Szovjetunióban működő vallásszabadság és gazdasági virágzás tanulmányozására. A tagok úgy döntöttek, hogy lengyel nyelvtudása okán felkérik a mozgalmon kívüli Pacsay Fidélt tolmácsnak. Megkeresésükre Bátyó úgy válaszolt, hogy csak akkor vállalja az utat, ha Somlai Pétert is magával viheti. Jó sejtése volt, mert ennek a Szovjetunióbeli tanulmányútnak döntő szerepe volt abban, hogy Somlai Pétert a következő tanévben visszavették a Teológiára, hiszen a Tisztelendő úr láthatta, hogy a jövőbe egyetlen út vezet, és az a lenini út, akár mit is mond Mindszenty kiérdemesült érsek-bíboros úr.

A tanulmányúton a tolmács remekül bevált, maradéktalanul kiszolgálta a kéréseket. Egy epizód mégis megérdemli, hogy a derűmorzsák között tartsuk számon. Kijevben a legelőkelőbb hotelben szállásolták el a küldöttséget. Bátyánknak már a folyosón feltűnt, hogy az egyik takarítónő nagyon nyomul utána. Azt gondolta, hogy beépített ember, vagy provokátor. Gyanúja tovább erősödött, mert a takarítónő a szobájába is követte. Amikor a hölgy becsukta az ajtót, az összehajtogatott porrongyot a villanykapcsoló melletti szellőző nyílás rácsára szorította, és súgva kérdezte: – Van neked feleséged? Nincs! – hangzott a szintén suttogott válasz. Miért nincs? – kíváncsiskodott tovább a hölgy. Mert pap vagyok. – szólt a válasz. Milyen pap? – hangzott az újabb kérdés. Katolikus természetesen. – felelte Bátyánk. Akkor adj nekem egy Rózsafűzért! – szólt a kérés. A takarítónő aznap három Rózsafűzérrel meggazdagodva tért haza munkahelyéről, tanulságot szolgáltatva nekünk kishitűeknek, hogy a jövőbe vezető utunkon mindenütt a Világban a Rózsafűzér Királynője kísér bennünket, mégpedig anyai szeretettel és kézenfogva.

 

A Szerzetesrendek működését 1989-ben nagy csendben újra engedélyezték, ezzel a budai Fő utcai Árpád-házi Szent Erzsébet Plébániát ismét hivatalosan a Kapucinusok működtették, és a Rendházat is visszakapták. Fidél testvérünk (frater familiaris) előbb Máriabesnyőn a noviciusok magisztere, majd Budán az Alsóvízvárosi Kapucinus Templom Plébánosa, egyben a Rendház Gvárdiánja lett. Az üres kolostor hasznosítására általános iskolát szervezett az épületben, amit a Bencések működtettek. A nyári vakációit nálunk – Abádszalókon – töltötte, miközben aktívan levelezett, és rendi tárgyalásokra utazott, rendszerint külföldre. Az évnek ez az időszaka egybeesett a hét unokánk itteni nyaralásával, mert ők a két családból jóformán csak ilyenkor találkoztak. A házban ekkor tízen laktunk, amit mindenki nagyon élvezett. Bátyó a pihenés idejére a padlásszobában tökéletesen elszigetelhette magát, tehát akkor kapcsolódott be a közösségi életbe, és akkor vonult vissza, amikor akart. A nagy udvaron egy hat méter átmérőjű pancsoló, és egy kártyacsaták helyszínéül szolgáló nyitott sátor állt. Utóbbi látogatottsága hatalmas volt, mert nálunk akkor vált ismerté az Uno nevű, túl nagy szellemi erőt nem igénylő kártyajáték. Addig csak a magyar kártyát ismertük. A napirendhez még egy epizód tartozott: reggel nyolckor Bátyónk szobájába felvittem egy erős presszókávét, amit lekísértünk egy becsületes korty papramorgóval, azaz törkölyből párolt pálinkával. Ezután Ő még fal felé fordulva aludt egy órácskát, majd learaszolt a kilenc órai reggelihez a teraszra, ahol az unokák nagy ovációval fogadták. A reggeli közös pálinkázás miatt nem autózhattunk, ezért Bátyó minden nap este hatkor misézett, mert Ő még a régi kánon szerinti naponta kötelező misemondáshoz ragaszkodott, meg addigra elmúlt az alkohol hatása is. A Szentmiséről hazaérkezve únó! felkiáltással szállt ki az autóból, minek következtében minden bokorból előugrott egy-egy unoka, és rohantak a sátor felé, ahol a kártyaasztalnál Bátyónak is helyet szorítottak. Ott aztán ment az öldöklő kártyacsata vacsoráig, meg aztán vacsora után is végkimerülésig. Legnagyobb unokánk – Rita – már elsőáldozó is volt, ezért a Bátyónk napi misézése működtette a fantáziáját. Faggatta a Nagymamáját: – Ki van ilyenkor a Templomban? Bátyó és Tata (ez vagyok én). – válaszolt a Nagymama. Úgy misézik Bátyó, hogy üres a Templom? – hangzott az újabb kíváncsiskodás. Úgy! – nyugtatta meg Nagymama unokáját, akin látszott, hogy erősen foglalkoztatja a helyzet, félrevonulva töpreng. Hírtelen, üdvözült arccal rohant be a konyhába a vacsorát készítő Nagymamájához, és kiáltva közölte a logikus megoldást: Tudom már! Bátyó ilyenkor gyakorol! Bátyó ezen az estén is jól megénekeltette a Bandát, bizonyítva azt, hogy pedagógiai lelkületének egyéb területén sem esett ki a gyakorlatból.

Paolo Guido Spinelli: Az olasz-magyar barátság

(1956, 2006)

Tisztelt Polgármester Úr, olasz barátaim, Hölgyeim és Uraim! Nagyon örülök, mert egy nagy olasz személyiséget ünnepelünk ma, aki hozzájárult Magyarországon ezen fontos történelmi eseményhez.

Egy olyan olaszt ünnepelünk, akinek a lelke magyar volt. Lelkülettel nemcsak azért volt magyar, mert sok évet töltött itt, Magyarországon a pápa követeként, hanem tulajdonságaiért, jelleméért, nagy emberi fényéért, humanizmusáért, bátorságáért, hitéért.

Ezek olyan tulajdonságok, amelyek a magyar nép sajátjai is, és amelyek  összekötik ezt a népet az olaszokkal. Ezek a tulajdonságok tartották meg a magyarokat évezredes történelmünk során a legnehezebb pillanatokban is. Ezen tulajdonságok tükröződtek abban a másik nagy történelmi eseményben, amelyet idén ünnepelünk, mégpedig az 1956-os forradalomban. Ezek a tulajdonságok voltak azok, amelyek segítettek Avianói Márknak, hogy bátorságot és hitet öntsön azokba, akiknek nem volt.

Polgármester Úr nagyon jól mondta, a hit, a keresztény értékek nagyon fontosak, Európa alkotórészei, és ezen fontos értékeknek kell támogatást nyújtaniuk számunkra az egységes Európa építése során.

Azzal szeretném befejezni, hogy köszönetet mondok mindazoknak, akik hozzájárultak ezen szobor létrehozásához, felállításához. Mindenekelőtt a Budavári Önkormányzatnak, az I. kerületnek, e történelmi hely, a város szíve önkormányzatának és természetesen a kapucinus atyáknak, akik nélkül, azt hiszem, hogy ez a mű nem jöhetett volna létre.

Ez a templom egyben a Budapesten tartózkodó olaszok temploma is. Mától fogva ez a szobor nemcsak a kapucinus szerzetesre, egy nagy egyházi személyiségre fog emlékeztetni, hanem az olasz-magyar barátságra is. 

Szívből kívánom hogy a mai nap az olasz-magyar barátság további erősödését hozzá.

Stoffán György:: A hívő magyar népért élő szerzetes

Amikor a kapucinus rend újjászerveződött és Mária-Besnyőre is visszaköltözött a rend, Fidél atya (édesapám jó barátja) volt (talán) a házfőnök. Mint újságíró, meglátogattam, hogy interjút készítsek Vele. Ő körbejárta velem a templomot, az épületet és jókat beszélgettünk közben. Nem használtam a diktafont, mert minden szava bevésődött a fejembe. Majd igazi, ferences ebéd következett. Azt mondta Fidél atya, hogy a tiszteletemre kiadós ebédet főzetett abból amijük akkor volt: harminc tojást főzetett meg, amit remek körettel, újhagymával fogyasztottunk el a refektóriumban (a konyhában). Ilyen fensége ebédem sem azelőtt, sem azóta nem volt. Együtt ebédelhettem a kapucinus barátokkal, és az ebéd után együtt imádkozhattam Velük az oratóriumban... Később többször voltam a Fő utcában is szentmisén... Fidél atya csodálatra méltó, példamutató, rendjéért és a hívő magyar népért élő szerzetes volt. Áldott legyen az emléke! 

Szabó Ferenc: “A döntő fordulat”

Abban az időben Fidél kispap, kapucinus szerzetes, még nincs 20 éves, Budapesten egyetemista. A 15 éves Szabó Ferenc (életrajza külön bemutatva) gimnazista, a jóbarát, a fogékony kisember, aki a vakációban találkozik a háborúból Nagyváradról menekült Pacsay családdal, a ősök földjére megérkezett nagycsaláddal.A kis Szabó Feri, Ágoston barátja, azokról az időkre így emlékezik, idézet, a “Szabó Ferenc SJ hivatásának története” című írásból:

“1946. tavasz, Zalaegerszeg, III. gimnázium: Nagpy hatást tett rám osztálytársam, Pacsay Ágoston, akinek kapucinus növendék bátyja, Fidél pár napig ott vakációzott. Rövid ideig náluk laktam. Megtanított ministrálni a főtemplomban, Mindszenty volt templomában. Megláttam náluk, a szekrény tetején Gyenis András SJ köteteit, a Jezsuita arcéleket, s bele is lapoztam az egyik kötetbe.”

1946-ban Szabó Ferenc a III. -os gimnazista életre szóló útravalót kapott a Pacsay családtól, Ágostontól és Fidéltől. Akkor még nem tudta, hogy a Jóisten hívására éveken át készül a hivatására, és azt sem, hogy jezsuita szerzetes atyaként fog szolgálni, és azt sem, hogy 2016-ban majd megírja a jezsuita Arcélek könyvsorozatban a saját életét,

az 

“Örömben éltem - köszönöm!” 

című könyvet. Sokan vannak, akik köszönik a Jóistennek, és neked, hogy hazajöttél és velünk voltál Feri atya! Dr. Szabó Ferenc (1931-2022)

Szalai Jeremiás: Felejthetetlen három év a Tapolcai Plébánián

 

1982 augusztus elején Ő, mint plébános, én pedig káplánként kerültünk a tapolcai plébániára. Két misézőhelyünk volt, a Nagyboldogasszony Templom és a Temető kápolna. A templomban mindennap reggel és este is voltak szentmisék. A Temető kápolnában pedig vasárnaponként, illetve temetések alkalmával. Sok hittanos gyermekkel foglalkoztunk -akkor még nem lehetett az iskolába bemennünk- így a templomi oratóriumban és a sekrestyében tartottuk az órákat.Fidél atya a bérmálkozásra készülőkkel foglalkozott. Felnőtteknek pedig biblia órákat tartott. Én pedig a többi iskoláskorú hittanossal, elsőáldozásra készülőkkel és a felnőtt ifjúsággal. Fidél atyában egy nagyon buzgó és lelkiismeretes papot ismertem meg. Annak ellenére, hogy rendkívüli tudású, több nyelven beszélő, kiváló képességű pap és kapucinus szerzetes volt egyenrangú munkatársának tekintett, akitől nagyon sokat tanultam.  Szívügye volt a liturgia, a szentmise méltó ünneplése. Ha nem volt kántor, szívesen orgonált szentmisén, litánián is. Sőt a környékről szívesen oktatta a leendő kántorokat is. Az oltár, a gyertyák, gyertyatartók, oltárterítők, kelyhek, kancsók és a liturgikus eszközök, virágvázák tisztaságára kényes volt. Nem tűrte a hanyagságot! Többször mondta: a Legfőbb Úrnak, a Hatalmas Istennek szolgálunk, hanyagul, fél szívvel ezt nem tehetjük! Közvetlen ember volt. Sokat „mesélt” pontosabban beszélt életének változatos eseményeiről, családjáról. Biblia-ismerete, teológiai végzettsége, tudása elismerést váltott ki paptársai és ismerősei körében. Ugyanígy általános műveltsége, történelmi tájékozottsága szintén lenyűgöző volt számunkra. Vasárnaponként nagy figyelemmel hallgattuk prédikációit. Ha több misét mondott aznap, kétszer sohasem mondta el ugyanazt a prédikációt. Minden alkalommal más és más szentbeszédet tartott. Mivel az volt a gyakorlat, a szentmisék alatt gyóntattunk, ha Ő mondta a szentmisét én, ha én miséztem Ő ült a gyóntatószékben. Igy többször volt alkalmam hallgatni tartalmas és szép prédikációit. Sok zarándokutat szervezett híveinek, így pl. Rómába is több alkalommal. 1983-ban így jutottam el én is első alkalommal Rómába. A Szent Péter Bazilikához reverendában, magyar zászlót lengetve vonultunk a tapolcai hívekkel a pápai kihallgatásra. Szent II. János Pál pápát ekkor láthattam egészen közelről.Mindenkinek nagy lelki élmény volt ez a szép római zarándoklat. Szüleit mindig nagy szeretettel vette körül, gondoskodott róluk. Volt házvezetés a plébánián, atyai szeretettel törődött káplánjaival is, így velem is. Nem egyszer kezébe vette a főzőkanalat és nagyon finom ételeket készített. Behívta ebédre a kántorkodó és besegítő szalézi atyát is, akit csak így hívtunk, Imre atya, illetve Pater! Előfordult, hogy egy kallódó ministránst, akinek a szülei elváltak, mit sem törődtek vele, látva, hogy az udvaron az éppen potyogó diókat szedegette és eszegette, hogy éhségét csillapítsa, behívta és megebédeltette. Nagylelkű és imádságos életű pap volt. Jótékonykodott, gondja volt a betegekre, szegényekre. A plébánia, mint igazi, olyan volt számomra. Nyaranta testvéröccse Norbert és kedves felesége Marika, tanárok lévén a szünidőt a tapolcai plébánián töltötték és a házvezetőnőt Erzsikét helyettesítve, nemcsak Fidél atyának és szüleinek, de nekem is segítőim, igazi szívélyes baráti kedves jótevőim voltak, akikkel azóta is tartom a baráti bensőséges kapcsolatot. Fidél atya hétfőnként szabadnapot biztosított, mint káplánjának, hogy hazautazhassam a szüleimhez Külsővatra és időnként találkozni tudjak a testvéreimmel is. Nagy családból jöttem, 6-an vagyunk testvérek, amit Ő, mint szintén sok gyermekes család gyermeke jól tudott és tolerálta. Segített és támogatott. Mindössze 3 évet tölthettem vele, mivel 1985-ben Szendi József püspök atya Veszprémbe a Regina Mundi Plébániára helyezett, ahol a későbbi győri püspök Dr. Pápai Lajos lett a plébánosom. Hálatelt szívvel gondolok jó Fidél Atyára, hiszem, hogy Ő már hívatását, földi pályafutását befejezve a Mesterrel, Jézussal örvendezik a mennyei boldogságnak!

Szelesteiné Pacsai Ildikó: Sorsunk összefonódott

Fidél atya nekem Bátyó, az igazi NAGY BÁTYÓ. Édesapám nagyobbik bátyja volt. Mindig így hallottam őt emlegetni a családban. Első találkozásunk az Alföldről hazafelé menet történt a Fő utcai kapucinus templomban. Ekkor 1966 április 13.-án megkeresztelt majd pár óra múlva kezébe vette  a  papírt, hogy el kell hagynia Budapestet.

A első emlékeim róla már Zalaapátihoz kötődnek. Tanítási szünetekben hozzá mentünk meglátogatni nagyszüleimet mivel ő gondoskodott róluk. Ezek a találkozásaink felejthetetlenek. Itt ismerkedtem hitemmel vallásommal. Tőle tanultuk öcsémmel a katolikus alapokat mivel Abádszalókon nem járhattunk a hetvenes években hittanra. Mai napig tudom azt a négy sort Árpád-házi Szent Kingáról, amit ő írt nekem, hogy bérmáláskor Paskai püspök úr, ha kérdezi el tudjam mondani. Visszagondolva szinte hihetetlen, hogy 1980-ban annyian bérmálkoztunk Apátiban, hogy mi lányok már kinn álltunk a templom előtt. Nekünk lányoknak is megengedte, hogy ministráljunk. Kék stólát varratott nekünk a fehér ruha tetejére. A templom előterében ültünk vártuk a misére érkezőket. Ott tehették be a perselypénzt a hívek és azt is megkérdeztük, hogy ki fog áldozni, mert felajánláskor az ostyát együtt vittük fel az oltárhoz. Bátyó így oldotta meg ezzel, hogy ne kelljen mise alatt a pénzzel bíbelődni. Emlékszem a harangozásokra, ahogy lóghattunk a kötélen és az orgonálásokra, ahol mi gyerekek fújtathattunk neki. Élmény volt vele betrabantozni Keszthelyre vásárolni és fagylaltozni. Tudta, hogy mivel lehet nekünk örömet szerezni.

Tapolcán a fantasztikus legalább 20m2 -es betlehemre emlékszem, amit egy öreg atya vagy laikus testvér készített, aki sekrestyénként dolgozott Bátyóval. Ebben mindenféle állat szerepelt és még a moszkvai olimpiai medve is. Ezen ő csak mosolygott. Felejthetetlenek voltak ott a disznótorok és a rétessütések. Jó volt, hogy együtt lehetett a nagy családunk. Sokat nevettünk és hallgattuk Bátyó fantasztikus sztorijait. S utána beülhettünk Jeremiás atyához és jót beszélgethettünk a világ állásáról.

Ekkor 1984 tavaszán a szüleim kérték, hogy hozzon nekem egy kis aranykeresztet érettségire San Marinóból. Ekkoriban kezdett zarándoklatokat vezetni Rómába. Vett is egy négycentis keresztet, ami az ő kezében kicsinek tűnt, de a nyakamban azóta is elég feltűnő. Örök emlék velem van mindig.

Közben leérettségiztem s Szegedre kezdtem járni gyógyszerészkarra. Bátyókát pedig Keszthelyre helyezték plébánosnak a Főtéri Magyarok Nagyasszonya templomba. Nekem négyhetes nyári gyakorlatra kellett mennem és kitaláltam, hogy nem otthon Szalókon dolgozom a kicsiny patikában, hanem inkább Keszthelyen a főtéri patikában végzem gyakorlatomat. Itt többet tapasztalhattam a gyógyszerészi munkából és nem mellesleg strandolhattam, biciklizhettem, sokat olvashattam és esténként enyém volt Bátyó. Sport am Montag ment a Tv-ben, de mi mindenféléről beszélgettünk. Lenyűgöző volt a tudása. Főként a nyelvtudását irigyeltem mivel ebből nekem nem jutott. Úgy emlékszem kilenc nyelven beszélt és tizenegyen olvasott. Mesélte, hogy mivel olaszul és franciául is tud ezért most a spanyol rádiót hallgatja és már egészen jól megérti. Ekkor tanultam tőle lecsót főzni. Azóta is úgy készítem. A következő nyáron is nála laktam a gyakorlat alatt és művelődtem mellette. Sok olvasmányt ajánlott.

1986 július 14.-én ő mutatott be leendő férjemnek Péternek, akit nővére Ágnes beszélt rá, hogy  eljöjjön segíteni a plébániára. Itt lelkes fiatalok vették körül nagybátyámat és éppen felújítani készültek az alagsorban egy helyiséget, ahol együtt tudnának lenni. Ekkoriban már nagyon sokan jártak a hittanóráira, ahol magával ragadóan beszélt az ószövetségről és az evangéliumokról is. Emlékszem arra a magyarázatára, hogy az irgalmas szamaritánus előtt miért és milyen szabályoknak megfelelni akarva nem nyúltak a sérült beteg emberhez a többiek. De arra a sok növényre állatra és ételre is emlékszem, amikről az ószövetség kapcsán magyarázott, hogy megértsük, mit miért tettek akkoriban.

Augusztusban ekkor voltam vele először Czestochowai zarándoklaton Lengyelországban. Lelkileg nehéz lehetett ez neki mert éppen haldokló édesanyját kellett itt hagynia. De jó kezekben hagyta és így sokat imádkozhattunk nagymamámért útközben. Az utazás fantasztikus volt. Mindent elmesélt. Lengyelül énekeltünk úgy, hogy fonetikusan leírta nekünk a szöveget. Így könnyeket csalhattunk vendéglátóink szemébe. Érződött, hogy nagyon szereti a lengyeleket.

Leállamvizsgáztam, majd 1989 április 2.-án ő volt az esküvőnk fő tanúja, mivel szinte minden esketéskor elmagyarázta, hogy itt mindenki tanú, s az ifjú pár egymásnak szolgáltatja ki a szentséget. Ekkor borotválkozott utoljára, mivel nagy, nagy örömére készült vissza a kapucinus rendbe. Sokat mesélt a régi dolgokról a rendtársakról. Mesélt Pió atyáról is többször. Könyvet is kaptam az életéről tőle.

Az én életem ekkortól a munkával és a családalapítással telt. Ő pedig messzebb szervezte a kapucinusrend életét. Legközelebb 1990 március végén találkoztunk, amikor is Rita nagylányunkat megkeresztelte a máriabesnyői kapucinus templom altemplomában. Természetesen ekkor is tartott egy kis hittan órát. Ez a birkózóvá avatástól a királynővé válásig tartott. Nagy boldogság nekem, hogy ezen alkalmakat családi barátunk felvette és középső lányom nemrég digitalizálta is. Örök emlék.

A következő években úgy alakult, hogy ahol Bátyó volt oda vittük gyermekeinket keresztelőre. Így Kristóf fiunkat 1992 augusztus végén a Főutcai Kapucinus templomban, majd Flóra lányunkat 1995. szeptember végén szintén itt keresztelte. Ott találkozhattunk a nagyobb családunkkal. Agapéra a plébánián gyűltünk össze. S Bátyó sokat mesélt. A kilencvenes évek végén itt átutazóban köszöntünk be hozzá és mutattuk meg növekvő gyermekeinket. Nyaranta pedig Szalókon találkoztunk, ahol szüleimnél pihent. Ott gyermekeink is élvezhették társaságát és a „vérre” menő unó partikat.

2000 karácsonyán öcsém még elhozta legkisebb Kata lányunk keresztelőjére Keszthelyre. Szép emlék, hogy tele volt a templom. Sokan örültek, hogy láthatják és gratuláltak az aranymiséje alkalmából. Ekkor járt utoljára Keszthelyen. És így záródott a mi körünk a Főtéri templomból az esküvőnktől a legkisebb gyermekünk keresztelőjéig. Ezután már „a máltai szoba”-ban találkoztunk, ahol még mindig ő adott nekünk apróságokat. Osztotta szét amije csak volt, ajándékozott.

2003 őszén fejeztük be otthonunk építését Cserszegtomajon. Halála után nagyon begyorsultak az események, így földi születésnapján be is költözhettünk. Egy kisebb baleset miatt elkéstünk a gyászmiséjéről. A nagy veszteséget csak később apránként fogtam fel.

Említésre méltó még, hogy 2007 telén vetélkedtem a tv-ben és a végső rész kérdéseitől függött a nyeremény mértéke. Jessze vesszejéről kérdeztek és én még Bátyóka betlehemes játékából emlékeztem, hogy ez Dávid királyra és Jézusra utal. Így segített halála után életem első autójához Bátyó.

Tavaly október végén volt egy nagy biciklis balesetem. Műtétre viszont csak Bátyó földi születésnapján került sor. Akkor is ott volt velem és segített, hogy a körülményekhez képest jól viseljem a földi szenvedést.

A szentek és a boldogok azóta is köztünk járnak és velünk élnek. A mennyből is támogatnak minket.

Nekem Bátyó a derűs hit legnagyobb példaképe. Róla az jut eszembe, hogy “Velem van az Úr, nem félek; mit árthat nékem ember?” És még az is, hogy „Az Úrban való örömünk a mi erősségünk.”

Vecsei Miklós: Bátyó

 

Az első kora gyermekkori emlékem édesanyám legidősebb testvéréről nem konkrét, inkább a családi beszélgetések lenyomata maradt meg bennem, amiből akkor csak annyit értettem meg, hogy Bátyó (ahogyan a testvérei nevezték), valamiféle tűzoltó volt. A tűzoltóautómat miatta hívtam Fidélnek. Ötéves voltam, amikor Zalaapátiba helyezték plébánosnak, ahol azután tizenegy éven át szolgált. A plébánián elég sok nyarat töltöttem gyermekként, miután Bátyó mindenhová magával vitte a nagyszüleimet. Visszagondolva az igazi falusi papok karakteres személyisége volt, akikről a regények is szóltak, akik értették a világot, szolgálták az embereket, és a közösség formálójaként is hatalmasat alkottak. Népes ministráns sereg vette körül hétköznap is, annyian voltunk, hogy el sem fértünk az oltár körül. A sekrestyében volt egy játék, azzal döntöttük el, ki vehet részt a misén, aki pirosat dobott, az kint maradt, és csak szomorúan nézhette a többieket. Felolvasni pedig az mehetett, aki nagyon szépen, érthetően tudta olvasni a szöveget, téveszteni nem lehetett, ezért egész héten a szentírást bújtuk.

A sekrestyében mindig jó hangulat volt, miközben Bátyó minden mondatával, minden mozdulatával tanított és közben vidámság, jókedv vette körül. A jókedv az oltár körül derűvé szelídült. Nála a harangozás is csak tökéletes lehetett. Ma is érzem azt az izgalmat, amikor a harangozó távollétében felmehettünk vele a toronyba. Elképesztő volt közelről hallani a harangszót, szinte magunkban éreztük az ütések erejét, utána a zúgást.  Lentről egyáltalán nem látszott, milyen hatalmas hangszerek vannak odafent. Harangozni persze nem engedett bennünket, hiszen nem volt elég súlyunk hozzá és félt, hogy félreverjük, de amikor megállni készült a harang, felkapaszkodhattunk a kötélre, ami még akkor is a magasba emelt. Emlékszem, mekkora gondja volt, hogy nem talált olyan kántort, aki az igényeinek megfelelően orgonált volna, ezért ő maga játszotta fel az énekeket. Sorban magnóra vette mindet, majd a szertartás alatt az oltáron kapcsolgatta a készüléket, úgy indította el az énekeket. Szegény világ volt és ebben a szegény világban, eszközök nélkül is gyönyörű ünnepeket varázsolt a falunak. És a templom nemcsak az ünnepnapokon telt meg zsúfolásig. A következő állomáshelyein már nem gyermeki szemmel láttam a működését. Mindenütt lenyűgöző módon tette a dolgát, miközben gondoskodott a nagyszüleimről. Zalaapátiból Nagykanizsára, onnan Tapolcára, azután Keszthelyre, Máriabesnyőre, majd a Fő utcába került. Bár a váltás neki sem lehetett egyszerű, bárhová is helyezték, mindenhol úgy dolgozott, mindenhol úgy volt jelen, hogy azt a helyet a Jóisten egyenesen neki jelölte ki. Annak idején soha nem tudatosult bennem, hogy a neve hűségest jelent. Ha egy szóval kellene jellemeznem azt, hogyan viszonyult a Jóistenhez, az egyházához, a családjához, keresve sem találnék ennél kifejezőbbet

Vincze Tibor: Nekünk ő volt a plébános úr a boldog Zalaapáti években!

A címben szereplő szavak mindegyike külön-külön is értelmet nyert számunkra, és csakis abban a 11 évben, amíg Pacsay János plébánosként Istent szolgálta Zalaapátiban. Ő nyilatkozta, hogy az életének legboldogabb évei voltak! Hálát adhatunk a Jóistennek, hogy őt adta számunkra hiteles egyházi személyként, tanító–nevelőként, sőt nekünk, akkori gyermekeknek pótszülőként is. A zalaapáti évekre vonatkoztatva egy színarany érme jutott az eszembe szimbolikusan, amelynek mindkét oldala nagyon értékes külön is, együtt pedig kimeríthetetlen isteni ajándék. Ugyanis az egyik oldala az addig sokat szenvedett és nélkülöző Pacsay családé, a másik pedig a zalaapáti plébániához tartozó híveké (filiaként ide tartozik Bókaháza és Esztergályhorváti község is). Mindannyiunk nevében kijelenthetem, hogy a nálunk szolgálatot teljesítő – általunk ismert – papok közül Fidél atya volt az igazi PLÉBÁNOS. Számunkra ez ma is így van, ezért is magasra van téve az elvárás az egyházi személyekkel kapcsolatban, ha akkor annyi minden megvalósulhatott, akkor most, amikor minden szabad, vajon miért nem. Bizonyára a máért mi is felelősek vagyunk: még többet kell tenni. Az 1969–1980 közötti időszak az egyházi és hitélet szempontjából a legteljesebb, mondhatni „paradicsomi” időszak volt településünkön. Hiába mondják általánosságban, hogy ne a pap miatt járjunk templomba, vagy gyakoroljuk a vallásunkat. A valóságban azonban nagyon is fontos a pap személye, és a szolgálata eredményeségét nagyban befolyásolja Isten szolgájának személye, az ő szolgálatához s az emberekhez való viszonyulása. 

A mi plébánosunk! Az itt eltöltött évek alatt a hívek s mi, gyermekek körében sem a „Fidél atya” megnevezés volt használatban. Számunkra a legközvetlenebb megszólítása a „Plébános úr”, majd később az „Esperes úr” volt. Ezért a visszaemlékezéseim során zömében továbbra is ezt a megszólítást használom. A mi plébánosunk, Fidél atya tudása, széleslátása, kommunikációs készsége, politikai (ez nem csupán a pártra vonatkoztatva) érzéke mindent felülmúlt és mindent behálózott. Akik ismerték, azok szerették és tisztelték. 

Erő és védelem. Nem volt ellentéte a másként gondolkozókkal sem, meghallgatta őket, de ő sem hallgatott: ha kellett bátran kiállt az igazáért. Egyfajta erőt és „védelmet” is adott számunkra az ő személye, ha bántások, támadások értek bennünket a hitünk miatt. A szentmisékre járókat megfenyegették: a felnőtteket a munkájukból való elbocsátással, minket gyermekeket pedig az érdemjegyeink lerontásával. Magatartásból nem is volt négyesnél jobb értékelésem a bizonyítványomban. Különösen az iskolai hittanra járás miatt támadták a szüleinket, próbálták befolyásolni őket, hogy ne írassanak be bennünket oda, inkább csak járjunk a templomi hittanra. Ezért csupán két családból jártunk az iskolaira mindössze hárman – csak azért is!  Az iskolai hittanórák mindig „megfigyelés alatt”, a tanári mellett lévő úttörőszobában voltak. Az atya a csekély létszám ellenére, a tanároktól kapott megvető tekintetek közepette is peontosan érkezve és becsülettel megtartotta az órákat. Mi gyermekek a nehézségek és támadások ellenére, sőt még inkább szerettünk menni, szerettünk a plébánosunk mellett lenni és szolgálni. Büszkén felnéztünk rá.

A piros nyakkendő. Az akkori úttörőmozgalmi élet sok mindenben hasonlított a korábbi cserkészséghez, csak az ideológiája volt ellentétes. Mondhatnám:népszerű volt az ifjúság körében is. Mindig nagy izgalommal készültek a diákok az avatásukra, amely az egész iskola nagy közösségi ünnepe volt. Emlékszem, a negyedik tanév végén a mi osztályunk is erre készült. 

Aztán egy héttel az úttörőavatásunk előtt, az iskola akkori úttörőcsapat-vezetője felsorakoztatta az egész iskolát a nagyszünetben. Majd a 350 diák elé kiállított és közölte: „Ez a gyermek nem érdemli meg a piros nyakkendőt!” A büntetésem valóságos miértjét nem mondták ki nyíltan, de mindenki tudta akkor, hogy példát akartak statuálni rajtam keresztül a családunkon az iskolai hittanhoz való kitartó kiállás miatt – ezzel megfélemlítve másokat is – és közvetlenül a templomi szolgálatokban megmutatkozó buzgóságom miatt. Ez akkor hatalmas szégyent és elkeseredettséget okozott számomra. Majd 26 évvel később, amikor először megválasztottak Zalaapáti polgármesterének, ez az esemény és Pacsay János megerősítő példája jutott az eszembe. Az ő személye akkora biztonságot nyújtott számomra, amely sok vészen átsegített és erősített. Az akkori nehéz körülmények között nem volt egyszerű a vallás gyakorlása az elnyomó és sokszor üldöző kommunista rendszer miatt. Mégis: több egyházközségi kezdeményezés volt nálunk Zalaapátiban a felnőtteknek és nekünk, gyermekeknek egyaránt. A közösség a közös programokban erősödött tovább. 

Közösségteremtő erő. A bibliamagyarázatok során a szülők és az idősebbek mélyíthették el hitbéli tudásukat, a gyermekeket pedig az esti szentmiséket követő mesékkel, történetekkel ragadta magával Pacsay plébános urunk. Ha kellett, tudományos és teológiai kifejtésekben a felnőttek kaptak érthető felvilágosítást, mi, gyermekek pedig a mesélés olyan szintjén kaptunk kincseket, hogy a történeteket megelevenedni véltük a templom falai között, az akkori jelenben. Mert minden korosztályhoz kiválóan tudott beszélni, hogy a mondanivalóját megértsék és át is tudják élni. Ezeknek a tanító alkalmaknak aztán szerves része volt a derű és a humor is, ha kellett. Annyi zarándoklatot, kirándulási lehetőséget a Zalaapáti és környékbeli hívek számára bel- és külföldre azóta sem szervezett talán senki. Vasvár, Celldömölk, Győr búcsúira vezettek ezek az utak, az egyházközség képviselő-testületének tagjai számára pedig külön többnapos kikapcsolódást szervezett az ország legkeletibb Mária kegyhelyére, Máriapócsra is.  Mi, a leghűségesebb ministránsok rendszeresen utazhattunk vele Veszprémbe, a „beszerző utakra”. Zsákszámra hoztuk és nassoltuk az ott készített ostyaüzemből a megmaradó széleket. Többször megfordultunk a veszprémi állatkertben egy kis kikapcsolódásra, ahol megtörtént, hogy a büfében olyan ízes palacsintát majszolhattunk, amiben a lekvárt még az asztal alatt is kerestük, de nem volt, mert mi falusi gyerekek többet vártunk. Vidám volt az élet! Úgy gondolom, hogy akkor a környékbeli települések lakói mind irigykedtek ránk a plébánosunk miatt, pedig a kirándulásokra másoknak is módja volt jelentkezni, és persze jöttek is, sokan.

Apáti kezdetek. Pacsay János hányattatott sorsú, de rendkívül művelt családból, Nagyváradról származott. Itteni szolgálatának megkezdésével végre magához vehette szüleit, János bácsit és Mária nénit. Az édesapja, dr. Pacsay János jogtanácsos volt még a régi, kommunista rendszer előtti időszakban. Emiatt később megvontak tőle mindenféle jogot. Fidél atya Zalaapátiban – mint mondta – nyugalomra lelt, és békében élhetett a családjával 11 éven keresztül. Szülei minket, gyerekeket mindig nagy szeretettel fogadtak, és finomságokkal, például frissen sült kaláccsal vártak. Nagyon szerettünk a plébánia közösségi helyére bejárni, és ott eszegetni Mária néni csodafoszlós kalácsait, ami színültig volt töltve a szeretetével. Mennyei volt együtt lennünk! 

Színarany medál. Olyan volt ez az időszak, mint egy színarany medál, amelynek az egyik oldalán Zalaapáti hitélete volt, a másikon pedig a Pacsay család élete. A családé, akik az akkori kommunista érában az elveikért, hitükért, múltjukért, megélt értékeikért nagyon sokat szenvedtek. Gyakran fordultak meg településünkön a Budapesten és Abádszalókon élő unokaöcsök (Miklós, Ambrus) és unokahúgok (Kinga, Ildikó),akik később azt mondták: a legszebb nyaraikat itt, Zalaapátiban töltötték. Persze, eleinte még idegenként voltak itt, amiről a Kis herceg jut eszembe: először csak néztük, figyeltük egymást, aztán szép lassan közeledni kezdtünk, majd az évek múlásával igazán összekovácsolódtunk, „egy családba tartoztunk”. Ami pedig az atyát illeti: itt nem Fidél atyának hívták, nekünk plébános úr volt, később pedig – a veszprémi egyházmegye megbecsülésének jeleként – esperese lett a térségnek. Az egyházmegye akkor még sokkal nagyobb volt, Kaposvár is hozzá tartozott, s akkoriban még nem érsekségként, hanem püspökségként működött. Gyakorlat volt, hogy kiküldték a szemináriumban végzett kispapokat úgymond kiképző helyekre, s elöljárói nagyon rövid időn belül felismerték hat nyelven beszélő plébánosunk rátermettségét, intelligenciáját, sokszínűségét, ezért a szolgálatukat megkezdő papok közül sokakat helyeztek mellé, például Somlai Pétert, Fliszár Károlyt. Nagykanizsa kerületi esperese volt, vagy Kovács Jánost, aki később a szomszédos településen, Alsópáhokon volt hosszú ideig esperes-plébános. Mindannyian nagy tisztelettel emlékeztek vissza volt főnökükre és első gyakorlati nevelőjükre, Pacsay Jánosra.

Itt lett plébános. Pacsay Jánosnak ez volt az első „igazi” szolgálati helye, hiszen előzőleg Kisgörbőn, Balatonbogláron és Látrányban káplán volt, Zalaapátiban lett plébános, és itt végre maga mellé vehette a családját is. S bár tudjuk, milyen volt az akkori rendszer, de bátran állíthatom: akkoriban ez a falu a nyugalom szigete volt. Persze, ehhez mindkét oldalnak megfelelően kellett hozzáállnia, de az ő rátermettsége, kommunikációs készsége, politikai felfogása mindenkit meggyőzött. Nem volt semmiben megalkuvó, sőt: kitartó,számunkra példaértékű emberként élt. Az akkori politikai vezetés is tisztelte, becsülte, és talán mondhatom: szerette és elismerte őt. 1976-ban az akkori helyi párttitkárral (Dr. Csécs Csabával) együtt szervezték a templom tetejének rendbetételét, miután megbontotta azt a viharos szél. Régi szép és igaz mondás: Nem a pap miatt kell templomba járni. Fidél atyának azonban olyan kisugárzása volt, hogy mindenkivel megértette magát, mindenkihez tudott és akart is szólni.

Az egyházi élet aranykora. Zalaapáti egyházi életében az 1969–1980 közötti időszak, túlzás nélkül aranykor volt.  A hetvenes években is a rendszer üldözése miatt az egyházi közösségeknek – már ahol voltak, vagy mertek lenni – nagy nehézségeket, sok üldöztetést kellett megélniük. Általánosnak számított, hogy az egyházi mozgalmaknak úgymond a „föld alatt” kellett működniük, a rendszer elől elbújva. Zalaapátiban viszont minden a föld felszínén történt: a gyermekközösségek szervezése, a különböző zarándoklatok és kirándulások, a templomi szolgálatokban pedig egymást váltották a generációk. Mi, gyerekek szinte versenyeztünk, ki fér még oda az oltárhoz. Akkoriban tartottak iskolai hittant is, amire külön be kellett iratkozni. Ilyenkor a szülőket megpróbálták erről lebeszélni, mondván, nincsannak semmi értelme. „Csak a buta emberek íratják be hittanra a gyermekeiket.” A nagy többség ezért templomi hittanra járt, s ezeken az alkalmakon zsúfolásig megtelt a templom. Azonban volt pár szülő (Göcsei, Vincze…), akik megrögzötten és kitartóan járatták a gyermekeiket az iskolai hittanra. Ez a kitartás – mind a szülőkben, mind bennünk, gyerekekben – abból fakadt, hogy éreztük Pacsay János személyét magunk mögött még akkor is, amikor nem volt ott velünk. Édesapám például merte azt mondani a hittan ellen agitáló tanárnak (az úttörőcsapat vezetőjének), hogy mindegy, ki mit mond, ő akkor is beíratja a gyerekét hittanra. Így az iskolai hittanon a nehézségek miatt nem voltunk sokan, de különösen a biblia megismerése terén rengeteget kaptunk a Plébános úrtól.  

Aktív egyházi élet. A prédikációi pedig élményszámba mentek. A gyermekmiséken a minyelvükön, számunkra érthető módon beszélt. És amikor látta, hogy felnőttek is vannak ezeken az alkalmakon, akkor hozzájuk is szólt, átadva mindazt, ami a szolgálatához, a küldetéséhez tartozott. A képviselő-testület nagyon komolyan vette a küldetését, a feladataitaz adminisztrációt és a pénzügyi elszámolásokat. Azok az egyszerű falusi emberek, akik ebben részt vállaltak, komoly kötelezettségnek érezték a feladatot. Akkoriban édesapám - Vincze József - volt az egyházközség képviselő-testületének a világi elnöke, de mellette a templomatya, a gondnok, a pénztáros és a képviselő-testület valamennyi tagja is rendkívül aktív volt, ha szükség volt rá, bármiben segítettek. Legyen szó a temető rendbetételéről vagy a templom takarításáról. Nagyon sokan jöttek az első szóra, nem volt szükség hosszas toborzásokra. A templommal és az épülettel kapcsolatos kihívásokat, munkákat mindenki a sajátjának érezte. Legyen itt a visszaemlékezés megbecsüléseként a Testületitagok névsora a teljesség igénye nélkül: világi elnök: Vincze József; templomatya: Pozsegovits Mihály; gondnok: Nárai Elemér; pénztáros: Horváth Ferenc; Iberpakker Jenő;Iberpakker István; vitéz Bánhegyi Dezső; Pintér Géza; Csalló István;Németh Lajos; Göcsei János; Schvarcz Sándor; Iberpakker Gyula;Gáspár Károly; Kiss Mihály; Kiss Ferenc; Szabó Ferenc; SafferJózsef; Kuzler Ferenc; Farsang László; Illés László; Menyhárt Gyula; Menyhárt Ernő; Menyhárt Jenő; Kisvörös József; Krajczár Lajos; Lóth László, Pap János….. Az oltárkörüli szolgálatért külön versengés folyt az Atya idejében, „generációs” ministráns élet alakult ki. Nyilvántartást vezettünk arról is, ki hány szentmisén szolgált és így alakultak ki a „vezetők” személye. A főministráns – aki egy időszak során a legtöbbször volt jelen – osztotta be és felügyelte a szentmisei tevékenységeket. Elődeinket – főministráns: ifj. Menyhárt Ernő, Tamás Zoltán, ifj. Vincze József, Koller Csaba, Kovács Csaba, Menyhárt Tibor, ifj. Illés László, Teket József, – tiszteltük, szótfogadtunk nekik, a nyomdokaikba haladtunk. A saját korosztályom ministránsainak felsorolásánál is bajban vagyok, mert sokakat ki fogok hagyni és velünk már a lányok oltárszolgálata is elkezdődött. Csak pár nevet rajtam (Vincze Tibor) kívül: Pintér Géza, Németh Norbert, Horváth Attila, Kovács András, Takács Csaba, Kiss Péter, Varga József (Nagykanizsa, szünetekben)… Göcsei Valéria, Göcsei Zsuzsanna, Göcsei Mária, Schwarcz Judit, Saffer Györgyi, Menyhárt Katalin, Novák Judit, Ivanics Tünde…

Akkor külön sekrestyés, harangozó és mindenese is volt a plébániának: Kisvörös Lajos, akiről a korosztályunk számtalan csíntevés emlékét hordozza az emlékezetében. Az adventi időszak vége felé, de még Karácsony előtt a gyermekek jártak házról házra, betlehemes játékot előadva. A Plébános úr kicsit átalakítva, kibővítve az addig is már ismert „hagyományos Zalaapáti betlehemest” tanította be és küldött bennünket a lakossághoz az Egyházközség nevében. (Ez utóbbi megjegyzés – Egyházközség nevében - jelentősége abban van, hogy abban az időben több „kántáló” csoport is járta a falut, de a „hivatalosak” így csakis mi voltunk). Ezen játék keretében a ministránsokon kívül további fiatalok kapcsolódhattak be a közösségünk életébe. (Szeglet János, a Fridrich gyerekek) Ezt a „Pacsay” féle betlehemest nem csak magunkban őriztük meg, hanem napjainkra feltámasztva ezt a szép hagyományt, már a mi gyermekeink indulnak, Karácsony előtt házról házra járva, Menyhárt László szervezésével és vezetésével. (Laci a szöveget testvérbátyától, a korábbi főministránstól, + Ernőtől kapta örökül.) Mondhatják, akkoriban más világ volt, más hozzáállással. Igaz, hogy nehezebb és körülményesebb volt a hitélet gyakorlása, mégis most szegényebbek vagyunk a hitünk megélésében, és a szertartások megünneplése révén. Talán mert ma szabad? János atya nagyon jól kommunikált, mi, gyerekek pedig élveztük a szentmiséket, s azt is, hogy utána mindig mesélt nekünk. Egyszer például egy Ferkó nevű kisfiúról mesélt a hétköznapi szentmisék után, akit egy szerzetes a kolostor kapujában talált egy fagyos reggelen pólyába takarva. A fiút befogadták a rendbe, és ott nevelkedett fel. Estéről estére sorozatszerűen kibontva az eseményeket, mindig a legizgalmasabb résznél felfüggesztve a mesélést, hogy még jobban várjuk a folytatását a következő esti misét követően. S ahogyan János atya mesélt a kolostorról, a templomi eseményekről vagy az oratóriumban lévő hatalmas feszületről, szinte láttuk magunk előtt megelevenedni a történetet, amely nálunk Zalaapáti régmúltjába játszódott (?). A történet lezárását követőn rá is kérdeztünk Tőle, hogy ez itt történt? Mire válsz helyett csak egy szeretetteljes mosolyt kaptunk vissza, mivel akár itt is megtörténhetett volna a főhős viszontagságos meséje. 

A francia csoport. Pacsay János hat nyelven beszélt, sőt: olykor még olyanon is, amin nem tudott... Az egyik vasárnapi szentmise előtt egy idegen csoport érkezett busszal. A vezetőjük bejött a sekrestyébe, és próbált plébános úrral valamilyen ismeretlen nyelven beszélni. Elég nehezen ment a kommunikáció, de végül kiderült: egy vallásos francia közösségtől van szó, amely szeretne részt venni a szentmisén, és utána még maradnának egy picit. A plébános úr örömmel fogadta őket, de közölte velük, franciául nem igazán tud. A szentmise végeztével ismét bejött a vezetőjük, mondott valamit, mi, ministránsok pedig láttuk, hogy az atya szabadkozik. Kiderült, hogy a csoport tagjai közül sokan nem áldozhattak lelki terhek miatt, és szerettek volna meggyónni. Persze, ehhez a papnak ismernie kell a nyelvet. Ám János atya előtt nem volt lehetetlen máskor sem és ebben a helyzetben sem. Kért egy kis időt, 15-20 percre elvonult a plébániára, majd visszajött és beült a gyóntatószékbe és az idegenajkú híveknek is képes volt a bűnbocsánat szentségét kiszolgáltatni. A gyónást követően pedig a csoport tagjait meg is áldozhatta. Számomra, tízéves kíváncsi gyermeknek ez felért egy csodával. Ekkor értettem meg – vagy inkább érintett meg -, hogy az ember előtt nem lehet lehetetlen az élete során sem, csak kitartóan küzdeni kell érte - bármilyen megpróbáltatáson kell átküzdenie magát - és mindig kérni a Gondviselő segítségét. A hit a nyelvtudáson túl mutat és részesévé tesz mindnyájunkat, hogy az apostolok által megtapasztalt első pünkösdnek is részesei lehetünk általa. (ApCsel 2,4-6)

A Szentlélek inkább, mint a csendőr. A Plébános úr többször szervezett külföldre is zarándokutakat és a településünkről, valamint a környékből sokan elkísérték ezekre a kirándulásokra. Egy alkalommal nagyon különleges eset történt meg az isteni Gondviselésbe vetett bizalommal kapcsolatban, amit én is csak elbeszélésből ismertem meg. Különleges és csodálatos persze valószínűleg csak az úton résztvevők számára volt, mert az Atya életének szerves része volt az Istenre való hagyatkozás. Olaszországi körútra vitte a népes csoportot, amelynek a legfelemelőbb és talán a központi úticélja Róma volt, azon belül pedig különösen a Vatikán.  Mindenki izgatottan várta ezt a programot, de nagy bizalommal is voltak, mert Fidél atya nyelvtudása és helyismerete mindenkit biztonsággal töltött el. Egy egész délelőttöt töltöttek a katolikus Egyház „szívében”, szentmisén vettek részt, a múzeum rövid megtekintését követően a Szent Péter bazilika szépségeit és monumentális voltát szemlélhették meg. Majd a város különböző pontjait utazták be villamossal. Az ominózus esetet megelőzően a megállóban az Atya mindenki előtt elmondta, hogy a harmadik megállóban kell majd leszállni. A villamos zsúfolásig tele volt és Mihály bácsi csak a külső, nyitott peronra fért fel. Izgatottan számolgatta a megállókat, és amikor a szerelvény harmadszor megállt, az idős úr le is szállt. Természetesen azonnal észre is vette, hogy az nem megálló, csak a tilos jelzés miatt volt a megállás. Szegény bácsipróbált futni a villamos után, de hiába. Így veszett el Mihály bácsi minden okmány nélkül Róma nagy városában. A csoport elhatározta, hogy együtt elindulnak a keresésére. Elkeseredetten indultak el, először a villamos nyomvonal mentén visszafelé, de hiába nem találták. Majd elhaladva egy templom mellett Fidél atya pihenőt rendelt el a csoportnak. Ő maga pedig bement az Isten házába. Pár perc elteltével nagy nyugalommal és határozottsággal Mihály bácsival együtt jött ki a templomból. A kíváncsi és aggódó társak kérdésére csak annyit válaszolt: „Mentem imádkozva, bízva a Gondviselőisten segítségében.” Óriási megnyilvánulása a Szentlélek oltalmazásának, amely áthatol minden lehetetlenségen. Racionálisan gondolkodó ember az első csendőrtől kérte volna a segítséget, az eltűntről személyleírást adva. Valójában az Istenbe való hit a legfontosabb, amely révén mi keresztények mindenen áthatolhatunk és a teljes biztonságban érezhetjük magunkat. A mi Plébánosunk, János atya életének mindez a bizalom természetes kisérője volt. Minden gondolatát az Istenre bízta és cserébe a Teremtő akarata szerinti segítséget mindig meg is kapta.

A nyomába lépni. Minden tanító szeretné, hogy a növendékei, vagy azok, akik közel állnak hozzá, a nyomdokaiba lépjenek vagy legalábbis az ő látásmódjaszerint alakuljon az életük. Bennem is megvolt a hivatás és az akarat, hogy pap legyek, s ő is nagyon szerette volna ezt.  A győri Czuczor Gergely Bencés Gimnázium akkori igazgatója Bánhegyi Miksa atya volt, aki Zalaapátiból származott. Egy alkalommal plébános úr elvitt minket Pintér Géza barátommal hozzá. Mi nem tudtuk, mi az út apropója, ministránsként sokat kirándultunk, azt hittük, ez is egy olyan alkalom. Megmutatta nekünk a várost, majd bementünk a bencés gimnáziumba. Ott leültetett minket azzal, hogy neki most beszélnie kell Miksa atyával. Utána végigvezettek bennünket az iskolán, végül megkérdezték: szeretnénk-e ide járni középiskolába. Igent mondtunk,ezzel a felvételink el lett intézve, én pedig elköteleződtem a bencésekkel kapcsolatban, ami változatlanul a mai napig is tart. Korábban is járt Győrbe a bencés gimnáziumba egy-egy fiatal Fidél atya indíttatására Zalaapátiból Menyhárt Ernő, Esztergályhorvátiból Gáspár Károly és Bókaházáról Pap János. Így próbálta irányítani, gondoskodni a jövőnkről. 

Találkozások. Jóval később, amikor a fővárosban dolgoztam a mentőszolgálatnál 1987-től, pár alkalommal meglátogattam őt, és sokszor előjött a Zalaapátiban megélt élmények és a személyes papi hívatásom is.Akkor természetesen már másként terveztem el a jövőmet, ezért egy kicsit feszélyeztek ezek a beszélgetések. Vallom - most már - egyértelműen jószándékú és nevelő célzattal, hangvétellel zajlottak ezen diskurzusok, de akkor még nem értettem, érthettem mindezeknek a jelentőségét. Ez időben a régi hívei (Pozsegovits és Baumann nénik)tudomást szerezve ezekről a találkozási alkalmakról, sok mindent küldtek számára (ami a házkörül megtermett) rajtam keresztül, ilyen formán is kifejezve a szeretetüket. „Cserébe” imádságot kértek tőle és azt, hogy jó szívvel emlékezzen a Zalaapátiban töltött időkre s az itt élőkre. Később sajnos ritkultak, majd elmaradtak ezek a vizitációk. 

Búcsú egy ajtókilincsen át. Nem sokkal azután, hogy 2002-ben először megválasztottak polgármesternek, Budapestre kellett mennem egy minisztériumi pályázati tájékoztatóra. Előtte már elterveztem, mivel olyan régen voltam már a plébános úrnál, hogy meg fogom látogatni őt. 

Hallottam, hogy sokat szenvedett a cukorbetegsége miatt, ami következményeként érszűkület alakult ki a lábában. Közben sajnos műteni kellett a végtagjait, valamint sok minden más bajjal is küzdött, gyötörte a szervezetét.

Kiderítettem, hogy a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Fő utcai Gondviselés Háza Idősek Otthonában él. Mivel a minisztérium hivatalos programom hamar vége lett, ezért visszafelé leszálltam a metróról a Batthyányi téren, s megkerestem az épületet. Vívódtam magamban, hogyan álljak elé, mit mondjak neki ennyi év kihagyása után? Régóta nem láttam, és éreztem: feltétlenül találkoznunk kellene. Odaléptem a bejárati ajtóhoz, még a kilincset is lenyomtam – de végül mégsem mentem be. Miért? Máig nem tudom, de nagyon bánom. Egy hét múlva kaptam a szomorúhírt, hogy Fidél atya végleg itthagyott bennünket, megfáradt testét visszaadta Teremtőjének. Éppen azon a napon amikor ott voltam az akkori otthona ajtajában, 2003 október 20-án. Így adatott meg számomra földi utolsó perceiben a közelében lenni, de személyesen nem, csak a kilincsen át búcsúztak el tőle. Az a lelki kapcsolat, ami vele összekötött, a távolság és az elmúlt idő ellenére is megmaradt. Hálát adok a Jóistennek, hogy ő volt a mi Plébánosunk. 

A közösség hálája. Amikor ma megemlítem a nevét Zalaapátiban mindazok, akik abban az időben éltek, nagy szeretettel gondolnak vissza rá. Még azok is szeretettel gondolnak vissza Rá, akik nem gyakorolták a vallásukat, vagy nem álltak közel az Egyházhoz.  Meghatározó alakja volt a közösségünknek, formálta annak arculatát. Elmondhatom: mind a mai napig az ő felfogása, elképzelései szerint élünk, az ő szellemiségében tevékenykedünk mindannyian, akik egykor a kezei alatt cseperedtünk fel. Pacsay Jánosnak 2004-ben Zalaapáti Képviselő-testülete posztumusz díszpolgári címet adományozott, melyet az év szeptemberében ünnepi falunap keretében testvérének, Pacsai Norbertnek adtam át. Emlékét a lelkünkben máig sokan hordozzuk, hálával és szeretettel gondolvavissza Pacsay Jánosra, Fidél atyára a kapucinus szerzetesre, a tanítóra, a nevelőre, Zalaapáti PLÉBÁNOSÁRA. 

 

Zsugán Gedeon H. Gyula: Az utolsó váradi kapucinus

Nagyvárad, ahol Fidél atya születtet és ahol én felnőttem egykor a Holnap városa volt, ami az épületekben is megnyilvánult. Az a szűk negyven év, mialatt a poros vidéki járásszékhelyből a Pece-part Párizsává vált, egycsapásra véget ért, amikor a szecessziós paloták tervezői, építtetői és lakói marhavagonokba terelve – nyugati vagy keleti irányba – örökre elhagyták a várost. Akik pedig a helyükbe jöttek, csak a szobákat tudták elfoglalni, de nem azt az űrt, amit ezek az emberek maguk után hagytak. Várad élete akkor megtorpant. Talán ezért nem készült évtizedeken keresztül egyetlen olyan épület sem, amit érdemes volna megnézni, amibe érdemes volna belépni. Csak a kommunizmus végét követően eszmélt fel az egyik vagy másik tervezőmérnök, és fogott bele emberszabású, embereknek szánt épületekbe. Ilyen tervező volt Szabó Arnold, ami az akkor még Keresztény Ifjúsági Mozgalom székhelyének a terveit vetette papírra. Ő meg is fogalmazta, hogy olyan épületet épít, amibe ha valami belép, érezze, hogy másik világban jár. Rencsik Imre atyának mondta:

“Imre, én olyan házat tervezek magának, hogy ha valaki ide belép, érezze, itt más világ van.”  (Szabó Arnold, Nagyvárad egykori főépítésze)

Ennek az épületnek és szervezetnek a révén ismertem meg Fidél atyát, aki akkor már budapesti rendházban élt.

A kilencvenes években alakult Keresztény Ifjúsági Mozgalom legfőbb támogatói akkoriban a nyugat-európai egyházi közösségek voltak, ezen kapcsolatok pedig gyakori személyes találkozókat igényeltek a szervezet alapítója, Rencsik Imre és a támogatók között. Egy találomra kezdeményezett telefonhívás nyomán ismerkedett meg Fidél atyával. Nagyváradról nyugati irányba mindig útba esik Budapest, és a látogatások a budai rendházban egyre sűrűbbé váltak. Egyre gyakrabban esett szó az épülő ifjúsági központról és a városról, amit Fidél atya egyre szívesebben emlegetett fel, és hamarosan az egyesület tagja lett. Segített abban, hogy az ekkor már Posticum nevet viselő épület helyiségei latin nyelvű megnevezéseket kapjanak. Olyan termeket is nagy találékonysággal nevezett el, amiket a rómaiak nem is ismertek. Így lett például a filmklubból Circulus cinematograficus. És eközben szárba szökött benne a vágy, hogy ő, aki több mint ötven éve nem látta Váradot, ismét szülővárosába látogasson. Erre a látogatásra 2000. szeptemberében került sor, amikor aranymiséjét az egykori váradi kapucínus templomban tartotta meg, amiben akkor már régóta csak román nyelven miséztek. Ezt követően pedig még kétszer látogatott Váradra, mindahányszor a Posticum vendégeként.

Talán csak elképzelem, és nem is emlék az a kép, ahogy Fidél atya a Posticum folyosóján a kápolna felé halad. A szürke padlócsempék és a frissen festett falak nem illenek a kávébarna csuhához, de az összkép mégsem zavaró. Inkább egy házszentelésre emlékeztet, amikor egy ismerős térbe belép valaki, aki vendég ugyan, de nem a vendéglátó, hanem éppen e tér miatt jött. Az épület és a személy párbeszédbe lép, amit jó esetben látni és megérezni lehet, hallani nem.

A kápolna mellett már csak a csuhája lóg, az ember, aki annyira illett a Váradomba, a régi templomokba és a fiatal Posticumba, már csak emlék. Számomra ő volt azon kevesek egyike, aki a régi Egyház ígéretét testesítette meg – egy emberarcú Egyházét.

3. Fejezet: AZ OSZMÁN LEGYŐZÉSE ISTENI ERŐTÉRBEN

(Boldog Aviánói Márk kapucinus történelmi küldetése)

 

(Pacsai Norbert)

      

Nem kell hadstratégiai szakembernek lenni ahhoz, hogy észrevegyük: akár tízszeres fölényben harcoló ellenféllel szemben is győzedelmeskedni tudtak katonáink, ha a kard és a kereszt sorrendjét megfordítva a Szentkereszt isteni erőterében indultak az amúgy reménytelennek látszó küzdelembe, vagyis előbb a Krisztusba vetett hit vértjét öltötték magukra, és csak azután nyúltak a kardhoz. Éppen az iszlám elleni küzdelemben látunk erre bizonyító példákat Nándorfehérvárnál (1456), Csókakőnél (1601), vagy akár Budánál (1686). Az a tény pedig már egy hosszabb elemzést kívánna, hogy az említett történelmi helyszínek mindegyikén Szent Ferenc valamelyik fia teljesített égi küldetést azzal, hogy a katonák lelkében megerősítette a Kereszt győzelemre vezető hatalmának tudatát: Nándorfehérvárnál Kapisztrán Szent János, Csókakőnél Brindisi Szent Lőrinc és Budánál Boldog Aviánói Márk.

      Tudjuk, hogy Aviánói Márk boldoggá avatási eljárásában az eredményes befejezésért P. Fidél rengeteget dolgozott. A kezdeményezés még 1702-ben Lipót császártól származott, de a zaklatott európai történelem, és az egyházi és világi hatalmasságok közömbössége vagy tudatlansága miatt csak 1999-ben – Aviánói Márk halála háromszázadik évfordulójának évében – szorgalmazta újra a hivatalos elismerést Fidél atya határozott fellépésére a Kapucinus Rend, amely végül 2003. április 27-én sikerre vezetett, amikor Rómában a Szentatya a kontinensünk történelmében sorsfordító munkát végző kapucinus Boldoggá avatását kihirdette.

 

Magyarország leigázásának előzményei

 

      Amikor az Oszmán Birodalom félelmetes erejét érezve Európa meghódítására készült, a nyilvánvaló önvédelmi intézkedések és szövetkezések helyett a reneszánsz mámorában tobzódó Nyugaton a népek és fejedelmek, az akkori kis- és nagyhatalmak önzésével, féltékenységével, nemtörődömségével, a keresztény szolidaritás hiányával, és – amikor nagy nehezen sikerült a Szent Ligát létrehozni – a vezérek súlyos ellentéteivel szembesülünk.

      1541. augusztus 26-án a török minden ellenállás híján besétál Buda várába, az ország szívébe, és immár onnan vezetve hadjáratait majdan eljut egészen Bécsig. Szent István országa három részre szakad. Az önállósult Erdély inkább a törökhöz húz, a keskeny félkörré zsugorodott Magyar Királyság katonailag tehetetlen, a maradék Közép-Magyarországot Szolimán szultán felvonulási területnek használja, miközben az életet még a rókalyukból is kiírtja.

      A magyar kereszténység is siralmas állapotra jutott. Már Mohácsnál hat püspök vesztette életét. A megüresedett főpapi székekbe Szapolyai János is, és Ferdinánd király is a maga embereit ültette, de egyik sem ismerte el a másikat. 1535-ig Magyarországon csak három felszentelt püspök volt, ám Buda elestével ezek a püspökségek is megszűntek. Az alsó papság képzésére nem voltak szemináriumok. Az iszlám a templomokat leromboltatta, vagy mecsetté alakította. 1526-tól 1563-ig a törökök hetvenegy szerzetest öltek meg abból a Ferences.

Rendből, amelynek a mohácsi vész idején még 56 rendháza volt, de harminc év múlva már csak kettő. 1639-ben már Pannonhalmának sem voltak lakói. Épp így elpusztultak a cisztercita, premontrei, domonkos, kármelita és ágoston-rendi kolostorok. A pálosok 131 kolostorából az 1500-as évek végén már csak 6 állt fenn, a többi elpusztult. Az apácarendek közül 1640-ig a ciszterciták, premontreiek és domonkos apácák teljesen kihaltak.

      Ehhez járult még a magyar korszellem, amelyet Frangepán Ferenc kalocsai érsek így jellemez: „Úgy a János-, mint a Ferdinánd-pártiak elidegenedtek a hittől, és arra törekszenek, hogy az Egyház javait elfoglalhassák.” Ilyen körülmények között érkezett meg a Reformáció szelleme, amely a keresztény megosztottságot tovább mélyítette. A magyar nemzet kénytelen volt több darabra tépni Krisztus palástját, és azon veszekedni, hogy a nagyobb darab kié legyen. Az evangéliumos könyvön osztoztak a katolikus és protestáns felekezetek, sajnos nem a békülékenység szellemében, hanem éles karddal a kézben, hogy a másiknak jutott részt minél előbb visszaszerezzék. A külső szemlélő úgy vélhette, hogy csupán idő kérdése, és Magyarország eltűnik Európa térképéről.

 

Csak a Lélek emberei érzékelik a valóságot

 

      A török kiveréséhez jól felszerelt hadsereg, sok pénz, biztos irányítás és tehetséges hadvezér kellett volna. A 150 esztendő alatt az oszmán hatalom nem egyszer volt olyan gyenge helyzetben, hogy hazánkból – sőt egész Európából – könnyen kiverhető lett volna, de Európa akkori uralkodói sosem mutattak e keleti veszedelem iránt olyan érdeklődést, hogy fegyveres hadseregeket vonultattak volna fel ellene. Sem a francia uralkodó, sem a német császárok nem látták be, hogy Keletről a Balkánon és Magyarországon keresztül sötét felhők nyomulnak Európa egére.

      Nem is volt a történelemnek egyetlen uralkodója sem, aki a veszedelmet elég komolynak minősítette volna. Csupán a római pápák álltak mindig a valóság magaslatán, ahonnét az európai nagyhatalmakat figyelmeztethették az ébredésre. Ez a magyarázat arra, hogy Magyarország sokáig csak a Szentszék részéről kapott hatékony anyagi és erkölcsi támogatást a törökkel szemben.

      A magyarokat támogató Szentatyák közül is kiemelkedik XI. Ince pápa (1676-1689), aki a török veszedelem megállítására az európai fejedelmeket kibékítette, és a hatalmas pénzösszegeken kívül a leghatalmasabb fegyvert: Buonvisi Ferenc bécsi nunciust és 1683-ban majd Aviánói Márk kapucinust – mint követet – a keresztény seregekhez küldte az európai, később a magyarországi török háborúk színterére.

      Aviánói Márkról sokáig hallgatott a világ, pedig nem is kell túlságosan elmélyült kutatásokat végeznünk, hogy világos legyen, miszerint a felszabadító hadjárat első sikerétől egészen a legutolsóig tulajdonképpen egyetlen ember áll a keresztény sereg mellett, mint hadstratéga, mint a pápa követe és mint az isteni Gondviselés bátorszavú hirdetője: Szent Ferenc alázatos fia, a lehetetlent nem ismerő Aviánói Márk kapucinus.

 

A bölcsőtől a világhírnév felé

 

      Aviánói Márk a velencei köztársasághoz tartozó Aviánóban született 1631. november 17-én, előkelő polgári család első gyermekeként. Szüleit Marco Christoforinak és Rosa Zanoninak hívták. A keresztségben a Károly nevet kapta. Hozzátartozói nagyszerű keresztény nevelésben részesítették. Édesanyja már a bölcsőben rendkívüli jelenségeket tapasztalt újszülött fiacskája körül: a bölcső fölött imádkozva karácsonyeste, fényes koszorút látott a kisded fején. Nem volt hiszékeny asszony, ezért kutatni kezdte a jelenség eredetét. Külső fényforrást nem talált, sőt a látvány többször megismétlődött, ezért égi üzenetként zárta édesanyai szívébe a történteket.

      A növekvő ifjút szülői tudományos pályára szánták, ezért a jezsuiták vallásos és tudományok szempontjából is nagyhírű görzi kollégiumba küldték. Károly a tudományban is éppúgy előre tört, mint az erényekben, vagy egy régi feljegyzés szerint: „A tudományban lépkedett, az erényekben pedig szárnyalt.” Akiket viszont Isten nagy célok szolgálatába rendelt, azokat kézen fogva vezeti hivatásukhoz. Károlynak lelki alkatához nem illett Loyolai Szent Ignác rendjének légköre. Még több krisztusi tartalomra vágyott. Ezért – szülei tudta nélkül – Görzből megszökött, és megérezve, hogy hivatását Szent Ferenc fiai között találja meg, újoncnak jelentkezett a velencei kapucinus rendházba. A kapucinusok szigorú aszkézise felelt meg leginkább az ő áldozatos szellemének.

      A velencei házfőnök számos lelkes fiatallal találkozott már, akik Szent Ferenc lelkületét megismerve és lelkük fellángolásának engedve szerzetesnek jelentkeztek, majd a hirtelen láng napok alatt ellobbant, és az ifjú más hivatást választott. A gvárdián ebből a tapasztalatból eredően azt javasolja Károlynak, hogy két évig a szülői ház csendjében alaposan vizsgálja meg elhatározását, és ha az nem változott, akkor visszavárják. A szülői ház a régi szeretettel fogadta a „jezsuita szökevényt”, aki az atyai ház boldog légkörében imádkozva és könyörögve Isten segítségéért készült az Úr Szent Ferenc-i szolgálatára.

      A két év befejeztével személyesen jelent meg a velencei kapucinusok provinciálisa, Pater Ludovico di Verona előtt, és kérte felvételét a Rendbe. Óhaja azonnal teljesült. A rendtartomány újoncháza Coneglianóban volt. Ide vonult be 1648. november 21-én. Beöltöztetése alkalmával a velenceiek által olyan nagyon tisztelt szentnek, és egyben édesapjának nevét: a Márkot kapta. Napra pontosan egy év múlva Márkot a rendház tagjai alkalmasnak találták a fogadalom letételére. Márk a noviciátust olyan eredménnyel végezte, hogy az egész rendi kormánytanács javaslatára Pater Fortunatus Accadore generális miniszter a teológiai tanulmányok végzésére bocsátotta. Ez a tanulmány hét teljes évig tartott. Márk pappá szentelése 1655. szeptember 18-án történt a Chioddia-i püspöki palota kápolnájában. Elöljárói hitszónoki munkára rendelték.

      1665-ben a rendi engedelmesség a lelkipásztori hivatás gyakorlására szólította Márkot. Hat évig járta az apostolok fárasztó útjait. Híre messze terjedt: hálás emberek könnyező örömmel emlegették nevét. A rendi káptalan 1672-ben Bellunóba küldte házfőnöki minőségbe, de Oderzóban is volt gvárdián. Kortársai szerint senki sem múlhatta felül Márk atyát a rendi szellem megvalósításában, és hivatalát mindenhol a legnagyobb szeretettel és bölcsességgel látta el úgy, hogy közben alattvalóinak feddhetetlen élettel mutatott jó példát.

  A nagyhírű misszionárius

 

      Márk immár 17 éve hordta a kapucinus ruhát, amikor először módja nyílt arra, hogy hitszónoki rátermettségét a világnak megmutassa. Hitszónoki meghatalmazást ugyan már teológiai tanulmányai után nyert, de csak 1665-ben prédikált először nyilvánosan. Elöljárói Veronába küldték, hogy ott a plébániatemplomban és a városon kívüli Szent Mihály templomban böjti beszédeket tartson. Már ezek az első beszédek is mutatták szavának erejét. Ettől fogva nem telt el egyetlen advent vagy böjti idő az életében, hogy városokba vagy falvakba meg ne hívták volna. Egyik rendtársa jellemzi így: „Márk prédikációit apostoli szellem töltötte be.”

      1671-ben Szűz Mária mennybevétele napján Páduában, majd Velencében a Szent Zakariás kolostorban tartotta beszédeit, majd Rovignoban és Veronában prédikált. A következő esztendőkben Sermidében, Rivában, Castel-Francoban, Roveredoban, Velencében és Saloban hirdette Isten igéjét. Hogy ennek a „szent hitszónoknak”, vagy ahogy közönségesen nevezték, „csodatevő prédikátornak” híre csakhamar átlépte hazája határait, az könnyen érthető. Németországba Maximilián herceg hívta meg. Példáját több püspök és fejedelem követte. I. Lipót császár is ezek közé tartozott. Márk atyának ezen túl egyik országból a másikba kellett menni. 1680-ban alig fejezte be Roverdoban misszióját, elöljáróinak parancsa Németországba küldte. Útja Tirolon át vezetett. Közvetlen célja München volt, de előtte Innsbruckban időzött, mert Lotharingia hercege missziók tartására kérte meg.

      Müncheni működésének hatásáról a város érseke a következőket írta: „Miksa herceg kívánságára egy kapucinus érkezett, akinek Aviánói Márk a neve. Ez a kapucinus már régóta szent és jámbor életet él, és ezt több csodával is bebizonyította, mert áldásaival sok beteget meggyógyított, bélpoklosokat megtisztított, sőt némáknak, süketeknek és vakoknak a hallás és látás képességét visszaadta. A nép leírhatatlan tömegben sietett hozzá, annyira, hogy bajtól is lehetett tartani. Ezért Őfelsége 12 katonát rendelt melléje, hogy a tolongókat visszatartsa.”

      1680. szeptember 8-án érkezett Linzbe, ahol két hétig időzött. Ez a linzi találkozás Lipót császárral döntő fontosságú Márk atya későbbi működését illetően. Ez volt a kezdete annak a másfél évtizedes munkának, amely a nagy hivatású kapucinust a török elleni harc színterére szólította. Márk Linzben minden reggel a császári ház kápolnájában szentmisét mondott Őfelsége és az egész udvar jelenlétében. Szentmise után rövid beszédet mondott, majd előimádkozta a bűnbánati imát.

      Márk atya linzi működéséről eljutott a hír Németország akkori pápai protektorához, Pius kardinálishoz, aki tudósítást küldött erről a Szentatyának: „Nagy vigasztalással tölt el, hogy Márk a lelkek üdvéért Ausztriában oly sokat tett. Más oldalról is hasonló örvendetes tudósításokat kapok, és biztos vagyok abban, hogy a Páter Isten igéjéért lángoló ember, erényekben gazdag, és az Anyaszentegyháznak áldásforrása és korunknak csodatevője.”

      Bizonyos, hogy Márk atya világhírét a gondviselő Isten maga irányította. Csodálatos megtérések szentbeszédeire, feltűnő gyógyulások áldásaira, és a vezető emberekre való nagy befolyása bizonyítják ezt. Ezek a természetfeletti valóságok adtak szárnyat a szerény

 kapucinusnak, ezek idézték elő, hogy korának legnagyobb szerzetes alakja, az európai helyzet befolyásos irányítója, később a kereszténység megmentője, és így hazánknak is jótevője lett.

 

Létrejön a Szent Liga

 

      A török félholdnak az volt az elhatározása, hogy a háború pusztító förgetegével elsöpri Nyugat minden keresztény emlékét, a kereszténységet megsemmisíti, és helyét az iszlám vallás foglalja el. Európa fejedelmei önző elvakultságukban nem vették észre a feléjük közeledő pusztulást, és bizonyos, hogy ha a pápák hozzájuk hasonlóan tétlenül bámulták volna az iszlám sötét veszedelmét, akkor ennek vihara csakhamar elsöpörte volna az európai szellem alkotásait. Isten azonban megihlette a pápák elhatározásait, és a történelmi sors olyan területére szólította őket, ahol amúgy nem is nekik lett volna helyük. A törökök ellen legeredményesebben küzdő pápák között kétségtelen, hogy XI. Ince áll az első helyen.

      XI. Ince gyakorlatias meglátással először azt határozta el, hogy a keresztény uralkodók közötti ellentéteket megszünteti, éppen a veszedelem nagyságának megmutatásával a közös front érdekében. Az első megegyezés 1683. március 31-én jött létre Lipót császár és Sobieski János lengyel király között. Jellemző Lipótnak az Aviánói Márkhoz írott levele, amelyben felvázolja mi indokolta az egyezmény megszületését: „Azt kell mondanom, hogy a veszedelem csak növekedett, mert a törökkel vívandó háború máris több, mint biztos. A törökök olyan háborús felkészültséggel és hadsereggel vonulnak előre, amelyhez hasonlót száz évvel ezelőtt sem láttak. Én pedig az én hadseregemmel segítség nélkül egyedül lennék, nincs se katonám, se pénzem.” A franciák nemtetszéssel, lekicsinyléssel bírálták a szövetséget, a többi keresztény nemzet azonban ujjongó örömmel és bizalommal. Tisztán látó emberek nem kételkedhettek abban, hogy a pusztító félholdnak fanatikus erejét más módszerrel visszavetni nem lehet.

      (Majd 1684. március 24-én Velence is csatlakozott a Ligához, így együtt volt a négy hatalom: Lipót, Sobieski, Velence és XI. Ince pápa. Oroszországot nem lehetett bevenni a szövetségbe, a perzsák is távol maradtak, és Franciaország is csak ígéretet tett, hogy ez idő alatt békében marad.)

 

Márk küldetése Bécs ostrománál

 

           A török ismét elindult. Majdnem 150 évvel azelőtt ugyanilyen nagyravágyással fogta kezébe élesre fent kardját. Szolimán jól ismerte a viszálykodó keresztény királyokat, azoknak önző hátsó gondolatait. Ezért ítélte alkalmasnak az időt hódító álmai megvalósítására. Kara Musztafa serege mintegy 200.000 katonából állt. Maga a szultán Belgrádig kísérte legyőzhetetlennek hitt seregét. Ott átadta a nagyvezérnek a próféta zászlaját, és ezzel kötelezte őt a kereszténység leigázásának démoni feladatára. A sereg ellenállás nélkül nyomult előre, és utána egyre nagyobb megerősítések érkeztek.

    A veszedelem láttán a Szent Ligához csatlakozott még Max Emánuel bajor fejedelem, Johann Georg szász fejedelem, a salzburgi érsek, továbbá a svéd és frank birodalmi törzsek. A leghatalmasabb német birodalmi herceg – Brandenburgi Frigyes Vilmos – XIV. Lajos hűbéreseként távol maradt az összefogástól. Volt Lipót császárnak azonban egy szövetségese: „akit a császár kérelmére a pápa küldött, egyetlen ember, aki azonban egész csapatokkal felért”, Szent Ferencnek kapucinus fia, Aviánói Márk.

      Szeptember 6-án a tullni táborban Márk atya bemutatta szentmiséjét az előtt a Szűz Mária-kép előtt, melyet a lengyel király mindig magával vitt. Az egyesült sereg tábornokai szentáldozáshoz járultak. Márk szentbeszédet is mondott, amelyben megkérdezte a vezéreket, hogy bíznak-e az isteni Gondviselésben. Amikor ők egyhangúlag igennel válaszoltak, akkor a katonák szívében égi tüzet gyújtva, az egész sereggel elkiáltatta Jézus és Mária nevét.

 

Bécs ostroma

 

        Bécs török körülzárása már július közepe óta tartott. Esténként nem kevesebb, mint 150.000 torokból tört elő az Allah-kiáltás. Bécsből 60.000 lakos elmenekült. Kara Musztafa kilenc héten keresztül bombáztatta a várost, de lerombolni mégsem tudta. Eddig minden jól ment, jött azonban egy másik ellenség, amely sokkal nagyobb károkat okozott, mint a török: a különféle betegségek. Starhenberg herceg augusztus 18-án még örömmel jelenti Lotharingiai Károlynak, hogy az ellenség minden támadását visszaverték. Harcosaik nem félnek a töröktől, 30-40 ember legtöbbször százzal is megverekszik. Augusztus 27-én azonban már ezt írja: „Eljött az idő, hogy segítséget kapjunk. Sok embert, sok tisztet veszítünk, nem az ellenség tüzében, hanem a betegségek következtében. Naponként legalább 60 a halott. Gránátosaink már nincsenek, ágyúink legtöbbjét az ellenség használhatatlanná tette.” Starhenberg már utcai harcra készül.

      Ahol Isten dicsőségéről és az emberiség közjaváról van szó, ott mindig bebizonyosodik az Isten segítsége. Bécs városának története is tanúság erre. Szeptember 7. és 11. között Kara Musztafának az volt a terve, hogy bevonul Bécsbe, hiszen a város félig már nyitva volt. A védőőrség kimerült, a falak összemorzsolódtak. Starhenberg a következő parancsot adja katonáinak: „Ha már a falak, amelyeknek titeket kellett volna óvni, oly nyomorultul összeomlottak, legalább az elesettek testéből csináljatok magatoknak mellvédet!”

      Az örökké emlékezetes reggel, 1683. szeptember 12-e felvirradt. A katolikus anyaszentegyház az isteni gondviselés ünnepét tartotta, és ez volt a Mária születésnapját követő vasárnap is. Aviánói Márk a fejedelmeket a kamalduliak kolostorának megmaradt kápolnájába vezette. Márk atya szentmisét mondott, amelynél a lengyel király ministrált. A szerény kapucinus arra kérte a seregek Urát, hogy segítse a keresztény hadat győzelemre.

      A balszárnyon megdördültek az ágyúk. A harc kitört, és pokoli förgetege emberképzeletet meghaladó őrülettel száguldozott. A keresztények minden dicséretet meghaladó hősiességgel küzdöttek, de a török sem adta olcsóbban az életét. Minden katona tudta, hogy ez a pillanat a kereszt és a félhold talán utolsó mérkőzése. Márk atya szentmiséje után a balszárnyra sietett, ahol elsőnek gyúlt ki a harc, és ahol legtüzesebben pusztított. Odaállt a harcoló katonák közé, jobbjában a kereszttel, hangosan imádkozva a győzelemért. A lőporfüstben a nap elsötétült, és az ágyúzás ereje, mint a földrengés rázta a harcosok alatt a földet, és szórta a halált a keresztények soraira. E sorok között, mint a vigasztalásnak, segítségnek és lelkesedésnek angyala rohant előre Márk atya, és harsogta a törökök felé: „Ecce crucem Domini! Fugite partes adversae! Azaz: „Íme, az Úr keresztje! Meneküljetek ellenséges hatalmak!”

      Azt beszélték, hogy a küzdelem idején a Kahlenberg csúcsáról egy szép fehér galamb repült át fönséges nyugalommal a tüzet okádó hadszíntér felett, amit a megváltás égi hírnökének és a győzelem biztos ígéretének vettek.

      Este 6 óra felé a keresztény fegyverek sikere letagadhatatlan volt. Bécs megmenekült, Európa fellélegzett. A török táborát, kincseit hátrahagyva Győrig menekült. Lipót császár a győzelem hírét mindjárt szeptember 14-én Márk atyától vette, aki ezután nyomtalanul eltűnt a szintérről. Bizonyára a dicshimnuszok és hálálkodások kellemetlenül érintették volna. A kapucinus kolostorba vonult vissza, hogy az imába és a már régóta nélkülözött szent magány mélységes nyugalmába elmerüljön. Azt hitte elvégezte küldetését, de Lipót császár erőszakkal Linzbe vitte, hogy ott a gyermekeit megáldja, és megmondja: kell-e a törökök ellen a háborút folytatni, vagy sem. Márk atya a folytatás mellett döntött.

 

A bécsi diadaltól Buda felszabadítása felé

 

      Avianói Márk a kiváltságosoknak adatott keresztényi lélekkel látta, hogy az oszmán továbbra is fenyegette az európai civilizáció országait. Így alakult ki az a felfogás, mely szerint a török Európából kiűzhető, ugyanis ezt eddig a pápaságon kívül csak néhány – az isteni Gondviselésben bízó – tiszta lelkületű ember merte vallani, mint Márk atya. Ezért állt a felszabadító háború folytatásának élére.

      A bécsi sikert követő Márk atyai követelés legnagyobb hatással I. Lipót császárra volt. Most már kezdett benne erősödni az az öntudat, amely töretlenül hisz a nagy keresztény vállalkozás sikerében, amelyet Aviánói Márk élesztgetett benne. Fölébredt a császárban a magyar királyi méltóság tudata, és vele az egyetemes kereszténység magasztos légköre.

      A háború folytatásával szemben egyesek több ellenvetést hoztak fel, mások azonban, mint XI. Ince pápa a leghatározottabban követelték. Márk atyának különösen ebben az értelemben kellett dolgoznia. Mindent meg is tett azért, hogy a seregeket ismét harcra lelkesítse. Kiemelkedő napja történelmünknek 1683. szeptember 18-a, ugyanis a felszabadító sereg elindul Magyarország felé.

      Márk atya Sobieski Jánosnak írt leveléből tudjuk, hogy az Esztergom kapuját jelentő Párkányt hősi elszántsággal felszabadították. Sobieski válaszlevelében ezt írja: „Azonban nem szabad felhagynunk az imádsággal, nekünk Budát, a háborúk dicsőségének központját kell megrohamoznunk, mert csak ez fogja az ellenség büszkeségét végleg megtörni. Imádkozzék tehát Főtisztelendőséged Istenhez, és erre az imára szólítsa fel az egész kapucinus rendet is, hogy Isten a keresztény fegyvereket megáldja, és Európát ezektől a martalócoktól megszabadítsa.”

      A párkányi győzelem után Lotharingiai Károly tudatta a lengyel királlyal, hogy átmegy a Duna jobbpartjára, és Esztergomot elfoglalja. Október 21-én vonultak be a császári csapatok Esztergomba, a magyar prímások székhelyére, amely immár 140 éve nyögte a törökök igáját. A győzelmet Lotharingiai Károly így adta tudtára a velencei dogénak: „A bécsi győzelmekhez hasonlóan az október 9-i győzelmet ugyancsak Istennek köszönhetjük. A 12.000 török azt gondolta, hogy biztos szerencséje lesz a császári seregekkel szemben. Hadba bocsátkozott velünk, de olyan szerencsétlenül, hogy az egész seregnek menekülnie kellett, amely pedig a török hadsereg válogatott része volt.” A hideg és az esőzés téli táborba kényszerítette a keresztényeket. Az elért eredmény úgyis meghaladott minden várakozást. Volt miért hálát adni az Úristennek, és ebben beigazolódott Aviánói Márk oly sokat hangoztatott felfogása, hogy a keresztény sereg csak az egyetértés szigorú fegyelme alatt képes az ellenséget a kereszténység hasznára legyőzni.

  

Tovább Buda felé

 

      1684 januárjában Lipót császár levelet írt Márk atyának, és kérte, hogy a további hadjáratokban vegyen részt. Márk atya készségesen vállalkozott erre. Mivel ehhez ő a Szentszék engedélyét nem nélkülözhette, a velencei császári ügyvivő által a Szentatyához fordult, és kérte a szükséges felhatalmazásokat. Március 21-én már arról értesítette a császárt, hogy a szükséges dolgok a kezében vannak.

      A török elleni háború folytatása a Szentszék óriási anyagi támogatásával, és a hadjáratból kimaradó európai hatalmasságok megbékéltetésével biztosítva volt. A sereg május 1-jén kezdte meg az új hadjáratot. Ennél már ott volt Márk atya is, először magyar földön, magyar szabadságért, a sokat szenvedett – és kis híján megsemmisített – magyar nép boldogságáért. Június 17-én Visegrád elfoglalása 24 óra alatt megtörtént. Visegrád után elhatározták, hogy Vácot veszik ostrom alá. Mielőtt azonban a sereg akcióba lépett volna, Márk atya megáldotta a katonákat. Feigius szerint: „A jámbor kapucinus szentmisét is mondott. Ennek végeztével az ő szokása szerint az egész népre áldását adta, és hangosan imádkozott, hogy a sereg bőséges kegyelmet kapjon Istentől a kereszténységnek hasznára, az ellenségnek pedig nagy szégyenére.” Márk a váci ütközetben éppen úgy elöl járt és buzdította a katonákat, mint eddig minden alkalommal. Márk atya nem győzi eléggé csodálni és dicsőíteni az isteni Gondviselést, aki szemmel láthatóan támogatja a keresztény seregeket. Június 27-én tehát Vác is a császári katonák kezére került.

  

Buda első ostroma

 

      Vác elfoglalása után Budára került a sor. Az ostrom 1684. július 14-én kezdődött. Ezt is Sthalenberg vezette, aki azt mondta Lotharingiai Károlynak, hogy Budát öt napon belül elfoglalja. Július 19-én sikerült megszállni a Vízivárost, majd három nappal később órákig tartó küzdelemben visszaverni a várból kitörő Kara Musztafát. Eddig sikerült minden, de a most következő ostrom már a szerencsétlenségek egész sorozatát vezette be. Nemsokára különféle betegségek is tizedelték a csapatokat. Az időközben megérkezett bajor választófejedelem már későn jött, katonáinak rohama összeomlott.

      Augusztus 8-án Márk atya ezt írja Thurn Walsassina grófnak: „Buda ostromát folytatjuk ugyan, de ez a vállalkozás csoda nélkül aligha sikerül. Minden nap több és több katonánkat hozzák betegen. A török bátor és kitartó. Elhatároztam, hogy elhagyom a sereget, mivel kisérő társam súlyos beteg, és én sem vagyok a legjobban. Lotharingiai Károly és az egész sereg könyörögve kérnek, hogy maradjak, mert különben kétségbe esnének a dolgok lehetetlen állása miatt.” Márk atya keserű tapasztalatai alapján azzal a komoly elhatározással távozott, hogy a sereghez többé vissza nem tér, mert ott mindennek a késlekedés és határozatlanság az okozója. Remélte, hogy majd egykor az egész kereszténység be fogja látni, miszerint az ő elutazása indokolt volt. A legkétségbeejtőbbnek Márk atya azt ítélte, hogy a tábornokok nyakas mivoltukban nem akarják belátni tévedéseiket.

 

Márk atya, mint hadstratéga

 

      A szerzetesi cella imádságos és ihlető csendjében a kapucinus barát a hadszíntereken szerzett tapasztalatokat háromrészes haditervben foglalja össze, és írta le.

      Először szüntesse meg Őfelsége a szegény ártatlanoknak kárt okozó igazságtalanságokat. Rendszabályozzák meg a hivatalokat és hatóságokat. Ami a lelki ügyeket, valamint az egyház jogait illeti, nem szabad, hogy ezeket szűkítsék. Minden téren csökkenteni kell a túl nagy és felesleges kiadásokat. Arra is legyen gondja Őfelségének, hogy a seregnél kizárólag példás életű papok dolgozzanak. Imádkozzák közösen a Lorettói és Mindenszentek litániáját. Indítsák fel a bánatot és hívják segítségül Jézus és Mária nevét. Nem szabad tűrni, hogy a katonák az Isten házait megszentségtelenítsék, kirabolják, vagy lerombolják. Indítsa meg az Isten, a szentséges Szűz Mária azoknak szívét, akiknek vállán nyugszik a nagy jövő, akkor majd megláthatják, miképpen fog Őfelsége birodalma újra felvirágozni.

      Másodszor készítse el Őfelsége a háborúhoz a szükséges felszereléseket: nagy liszt- és kenyérkészletet, valamint rengeteg jó bombát és kartácsot, mozsarakat és hegyi ütegeket, lőport, golyót, hajókat a hidak készítésére, takarmányt a lovasság számára. A sereg legkésőbb május 20-ig induljon el, mert ekkor még a lovasság nincs szűkében a takarmánynak. Óvakodjanak a tábornokok a hízelgőktől, inkább maguk vizsgálják meg, hogy miként állnak a dolgok. A futóárkok építésénél szigorúan tartsák szem előtt a hadi tudományok szabályait. Őfelsége gondoskodjék, hogy seregének minden századában legyen megfelelő számú sáncmunkás, nemcsak azért, hogy az aknákban és a torlaszokon dolgozzanak, hanem azért is, hogy a többi katonát munkára lelkesítsék. Ha ezt mind okosan és bátran keresztülviszik, akkor csodálatos eredményeket érnek el. A múlt tapasztalatai ezt bizonyítják.

      Harmadszor Császári Őfelsége gondoskodjék, hogy a legközelebbi hadjáratban három hadsereg sorakozzék fel: a Dráva alatt Leslier generális vezetésével 5.000 német gyalogos, 2.000 német lovas és 5.000 horvát lovas, valamint az éjszaka csendjében állítsák be az ágyúkat, ássák be a mozsarakat, készítsék el az ágyúk mellvédjeit, aztán kezdjenek erős kartácstüzet. A második hadsereg Felső-Magyarországon a bajor választófejedelem és Schultz generális vezetése alatt álljon, amely a magyarokkal együtt hatezret tegyen ki. Végül a harmadik hadsereget 12.000 gyalogos és 6.000 lovas képezze, a legtapasztaltabb vezér, Lotharingiai Károly vezetése alatt. Táborozzon Esztergom, Győr és Érsekújvár között.

      Ha ez megtörtént egyesíteni kell az összes erőt. Az elveszett dolgot lehet megsiratni, de pótolni soha. Márk atya terveit ha gondosan tanulmányozzuk, megértjük, hogy miért állították róla: szakértő lett katonai dolgokban. A császár nagy hálával fogadta Márk ajánlásait, és megígérte, hogy azt óvatosan megbeszéli a fővezérekkel. Aviánói Márk, jóllehet Lipót császár kérte tőle, nem egyezett abba bele, hogy a terv szerzőjét Őfelsége megemlítse.

      A császár könyörgött Márk atyának, hogy térjen vissza a sereghez. Márk nem tudott dönteni, bár tisztában volt jelenlétének jelentőségével. Thurn grófhoz fordult, hogy ebben az ügyben XI. Ince pápánál tegye meg a szükséges lépéseket. Hamarosan megérkezett a kapucinus rend generálisának levele, hogy a Szentatya saját kezdeményezéséből jónak látja, hogy Márk a legközelebbi hadjáratokra ismét a császári seregekhez menjen.

 

Újra Buda felé

 

      A hadjárat előkészületeihez a stratégiai alapvetés – amelyet vázlatosan érintettünk – tehát megvolt Márk atya tapasztalatainak és így szaktudásának köszönhetően, amit a tábornokok is kivitelezhetőnek ítéltek. Már csak két dolog kellett: hogy a brandenburgi választóval szerződést kössenek, és hogy Márk atyát ismét a sereghez hívják. Mindkettő sikerült.

      Aviánói Márk 1686. február 8-án megkapta rendi elöljáróságának azt a parancsát, hogy a keresztény seregekhez térjen vissza. Márk visszatérését nemcsak a császár óhajtotta, hanem Lotharingiai Károly, sőt a fővezérek is. A kapucinus atya április 8-án, ahogy elvégezte szokásos böjti szentbeszédeit, jelentette Thurn grófnak, hogy már úton van. Május 16-án érkezett meg a bécsi udvarhoz, de a lotharingiai herceg már a seregnél volt. Márk egy héttel ment utána. Károly főherceg haditanácsot hívott össze, ahol tudomásukra hozta a tábornokoknak, hogy a császár minden áron Buda ostromát kívánja. Starhenberg, Bádeni Lajos, Rabatta és Caprara Buda ostroma mellett szavaztak. A herceg szintén egyetértett, Max Emánuelt is sikerült megnyerni, és Szentháromság vasárnapján kész volt a döntés Buda ostroma mellett. Te Deumos örömmel jelentette Márk a császárnak: „Amiképp Bécs a Szentháromság ereje által szabadult meg a pestistől, úgy fog Buda is Isten segítségével császári Őfelsége birtokába visszakerülni.”

      A keresztény sereg összetétele a következő volt: Lotharingiai Károly vezetése alatt 24.000 császári katona, 7.000 brandenburgi, 2.000 sváb és 3.000 frank. A vezérek: Rüdiger, Caprara, Croy Jenő herceg, Souchez és Pfalz-Neuburgi herceg, a német lovagrend nagymestere, Dünnewald lovassági tábornok, gróf Pálffy Károly János, brandenburgi Schönning altábornagy, a Báden-Durlachi őrgróf és Rabatta főhadbiztos.

      Kezdetben Buda alatt csak 3.000 főnyi magyarság volt, később a főkapitányságokból és a várakból mind több katona csatlakozott hozzájuk. Így jött Koháry Istvánnak a csapatából az ifjú Bercsényi Miklós lellei kapitány, gróf Erdődy György, Lévay Bottyán János esztergomi

 huszárkapitány, több Pálffy, Balassa, Batthyány, Czobor. Végül Koháry és Csáky csapatainak csatlakozásával 15.000 főnyire nőtt a magyarság serege.

 

Buda második ostroma

 

      A Budáért vívott küzdelem június 21-től szeptember 2-ig tartott. Most még Abdurrahman pasa büszke önérzettel lakott Corvin Mátyás palotájában. A Szűz Mária szobrot befalazták és maguknak örökké tartó uralmat jósoltak a törökök. Az örség 16.000 válogatott török katonából állt.

      Az ostrom kezdetén a fővezéreknek az volt a véleménye, hogy a várost még júliusban elfoglalják, ezért 13-án Lotharingiai Károly az óbudai oldalról rohamot kísérelt meg, ezt azonban a törökök visszaverték. A sikertelenség lehangolta a kedélyeket. A rossz hangulatot csak fokozta a bajorok éles kritikája, viszont az ő lassúságukat Aviánói Márk tette kritikus indulattal szóvá. Július 21-én így ír Lipót császárnak: „Őfelsége elhiheti nekem, hogy milyen mély szomorúság nyomja lelkemet. Az ellenség gyenge, alig védi magát, és a brandenburgi tábornok mégis tartózkodik az ostromban való közreműködéstől. A bajorok támadása szintén alig mozgott. Közben a török nagyvezér jól felszerelt hadával közeledik Buda felé, tíz nap múlva itt lesz. A vezéreink és katonáink között zűrzavar van. Ha az Isten csodát nem tesz, Budát most sem vesszük be. A lelkem sír. Lotharingiai Károly egyedül tartja a rendet, éjjel-nappal dolgozik. A sikertelenség nem az ő hibája lesz.”

      Márk atya keserűségét az eddig szenvedett vereségek bőségesen indokolják. Július 22-én felrobbant a vár egyik puskaporos tornya, mire a támadó fél azt gondolta, hogy Abdurrahman feladja a várat, csakhogy az öreg vitéz hiába kapott szabad elvonulást, az ajánlatot visszautasította, sőt büszke üzenetet küldött a keresztény seregnek: „Azt üzenitek, hogy támadni akartok, hát már egy vagy kétszer megpróbáltátok. Próbáljátok meg harmadszor is, akkor meg lesz a reményünk, hogy Allah Mohamednek, az ő prófétájának tiszteletére teljes hatalmával és erejével újból sújtani fog titeket, mert büszkék lettetek, Allah pedig a kevélyeknek bosszúálló ellenfele.”

      Az öreg pasának lealázó üzenetére július 27-én mind a két oldalról általános rohamot határoztak el a császáriak. Hatvan nagy ágyú és negyven mozsár törte szüntelenül a felsővár bástyáit, melyeken a török elkeseredetten védelmezte magát. Végtére ez a nap is csak a halál angyalának az ünnepnapja volt. Keresztény részről 4.500 német és 600 magyar halott feküdt a csatatéren. A vezérek belátták, hogy Buda megvívására csak pár napjuk maradt. Miksa fejedelem kívánságára a július 27-i ostrom után Károly főherceg újból felszólította Abdurrahmant a megadásra. A török fővezér erre is csak tagadólag válaszolt. Az idő azonban sürgetett, a haditanács döntő ütközetre határozta el magát.

A döntő ütközet

 

      A kocka el volt vetve. Buda csak a legkétségbeesettebb harc után juthatott a keresztények tulajdonába. Ekkor már híre jött, hogy Szulejmán nagyvezér megindult Eszék felől, ezért Károly fővezér Batthyányit és Bercsényit, akik kémúton voltak, visszarendelte. A török nagyvezér augusztus 12-én Hamzsabég és Budaörs között megállapodott seregével, alig pár ágyúlövésnyire a keresztények sáncai mögött. Károly főherceg 40.000 embert vonultatott fel vele szemben, míg a többiekkel folytatta Buda ostromát. Augusztus 22-én ismét általános rohamot indítottak a törökök ellen. Ezúttal Károly főherceg a Bécsikapunál a belső falon erős állásokat épített ki, mert a várbelieket már csak a cölöpzet, és a hamarjában felhányt sáncok védték. Szolimán augusztus 29-én ismét próbált segélyt küldeni a várba, de kísérlete kudarcot vallott.

      Végre felvirradt szeptember 2-ának reggele. A császári csapatok haditanácsa egy utolsó rohamot határozott el. A támadás az esztergomi bástya felé irányult. Egy pillanat alatt idecsoportosult a törökség színe-java, és olyan emberfeletti elszántsággal védekeztek, hogy a gránátosok, hajdúk, önkéntesek nagy része elhullott, sőt a rohamosztag hős vezére, báró Asthy Mihály ezredes is két golyó és több lándzsadöféstől holtan rogyott össze. A hős Abdurrahman szóval és példával maga bíztatta elszántan küzdő vitézeit, de új csapat lépett a kidőltek helyébe. A derék Pállfy Ferenc vértesei és dragonyosai felküzdötték magukat a sánc tetejére. Ezzel egyszerre a jobboldali rohamosztagnak sikerült feljutni a bástya magaslatára. Abdurrahman a harmadik fal romjai mögé húzódott vissza.

      A behatolt vitézek a rommá lőtt bástyák hosszában egy téren egyenes arcvonalban az ellenség felé indultak. A törökök meghátráltak, aminek az oka a brandenburgiak benyomulása volt, akik tömegesen törtek a harmadik fal mögé. Ekkor már a győzelmi mámortól megittasult csapat ösztönszerűen ugrott a hátráló törökökre. Kardcsapás és dárdaszúrás alatt rakásra hullott a futó török, és ha a küzdelemben elfáradt karok lehanyatlottak, a védtelen várfalakon beömlő friss csapatok friss erőt hoztak magukkal. Lotharingiai Károly, aki az eseményeket a sarki bástyáról figyelte, megállást vezényelt!

      Márk atya, ahogy a keresztel a kezében a seregek élén átkapaszkodott a romokon, a Mátyás-templom leomló falai között megtalálta a Mária-szobrot, és a várban körülhordozta annak jeléül, hogy a győzelem Szűz Máriának köszönhető. A hadsereg tisztjeivel és egész vezérkarával együtt megjelent Nagyasszonyunk templomában, és ünnepélyes Te Deummal köszönték meg az Úr segítségét. A szentmisét és Te Deumot Márk atya végezte. Az ütközet után Márk atya visszatért a császári udvarba, ahol mély hálával üdvözölték, mert ott már köztudott volt, amit Grimani Ferenc – későbbi kardinális – így fogalmazott meg: „Ha Márk atyám nem lett volna Budánál, akkor nem nyertünk volna semmit.”

      A török sereg a veszteségek hatására sietve vonult el, közben még Szegedet is elvesztette, mert Veteráni tábornok 7.000 emberével szétszórta. A Duna jobboldalán Bádeni Lajos egymás után elfoglalta Simontornyát, Siklóst, Pécset, Kaposvárt, és felégette a híres eszéki hidat is.

 

A kapucinusok rendházat építenek Budán

 

      Szeptember 2-án XI. Ince pápa konzisztóriumot hívott össze Rómába, hogy öt év után pótolni tudja az egyházkormányzásban elmaradt feladatokat. Az új kardinálisok előtt a dicsőséges győzelmet méltatta. A jelenlévő főpapok nem értették, hogy a Szentatya miről beszél, hiszen eddig a harctérről csak kudarcok sorozatáról kaptak híreket. Később Buonvisi frissen kinevezett kardinális ezt azzal magyarázta, hogy XI. Ince pápa előre látta a nagy győzelmet. Később Márk atya arról is beszámolt, hogy utolsó budai útjára azzal bocsájtotta el a Szentatya: megálmodta, hogy BVDA egy betűszó. Annak a rövidítése, hogy: Beata Virgo Dabit Auxilium, vagyis a Boldogságos Szűz megadja a segítséget. Ez a tudat is növelte a győztesek elszántságát, Márk atya pedig újabb hatalmas lelki muníciót kapott.

      Buda visszafoglalásának esztendejét még egy esemény teszi kapucinus rendtörténeti nevezetességgé. Széchenyi György esztergomi hercegprímás hálából azért, hogy Aviánói Márk Buda visszafoglalásában oly letagadhatatlan érdemeket szerzett, elhatározta, hogy a Kapucinus Rendnek ezt a felbecsülhetetlen jótéteményt valahogyan meghálálja. A Rend vezetőivel abban állapodott meg, hogy Budán vagy Pesten kapucinus rendházat alapít, amit 20.000 forinttal is támogat. A rendi elöljárók a Víziváros közepe táján lévő török kórházat választották, miután 1687. március 19-én átvették az alapítólevelet.

 

 A küzdelem folytatódik

 

      Buda visszafoglalása után, alig hogy Márk atya beszámol Lipótnak az eseményekről, alig hogy közli tapasztalatait, és figyelmét azokra a körülményekre irányítja, melyek a következendő hadjáratok sikerét célozzák, máris úton van. Hívja a hazája földje, a romantikus Velence, és hívják az Isten igéje után sóvárgó emberi lelkek. 1686 novemberében már Velencében találjuk. Itt különös esemény történt vele. Három kereskedő jött hozzá Boszniából, akik tudtára adták, hogy a törökök mindenütt csak róla beszélnek. Az a hír terjedt el róla, hogy ütközetekben egy fadarabbal a kezében bűvész jeleket szór a támadókra, megbabonázza és félelembe ejti a török sereget, és ilyenkor olyan magasnak látszik, mintha a feje a felhőkig érne. Azt mondják, hogy ő az igazi oka annak, hogy miért távoznak a törökök mindig vesztesként a harcmezőkről. Márk erre így felelt: „Nem én vagyok, aki zűrzavarba döntöm a török hadsorát, hanem a keresztények Istene, és a Szentháromság hatalma.”

      Márk 1687 tavaszán ismét Bécsbe érkezett. Rábeszélte a császárt, hogy seregét azonnal indítsa el egyenesen Eszék ellen. A török látva dicsőségének alkonyát, békét kért. Készen volt a Dráváig mindent visszaadni, de a császári vezérek nem bocsátkoztak tárgyalásokba, mert csak időhúzásnak gondolták. Dünnewald generális könnyűszerrel elfoglalta Eszéket, Péterváradot, és megszállta Szlavóniát. Maga Lotharingiai Károly seregeit Szegeden és Szolnokon keresztül már Erdélybe vitte áttelelni. A fényes győzelmek után Márk visszatért Bécsbe, és a császári udvarban maradt tizennégy napig. Ezután ismét Velencébe utazott. Újra cellájába menekült az emberi lélek sok-sok összevisszasága elől. Újra az örök honvágy ellenállhatatlan hevében imádkozott bűnbocsánatért, és a keresztény ügyek diadaláért.

     

      A velencei kapucinus kolostorban kapta kézhez azt az 1687. november 22-én kelt pápai leiratot, amely további két esztendőre ismét a császári seregekhez rendelte. 1688 böjtjén még Bresciában időzött, de a császárral élénk levelezést folytatott, amelynek főtémáját a legközelebbi hadjárat képezte. Már az előző év decemberében azt jelentette a császárnak, hogy mindenhol lelkes emberekkel találkozott.

 

A belgrádi diadal

 

      Márk atyát 1688 húsvétját követően ismét a harctéren találjuk, ahol hivatásának megfelelve lelkesít, vigasztal, a vezérek közötti vitákban igazságot tesz, amit mindenki elfogad. Tekintélye és szent emberi híre leírhatatlan. Lelkesítésének hatására a katonák félelem nélkül vállalják a küzdelmet a kereszt győzelméért a török félholddal szemben. Az év legnagyobb ütközete – Belgrád visszavétele – őszre maradt.

       A végleges ütközet szeptember 6-án zajlott le. Ezen a napon reggel Márk atya szentmisét mondott, utána ünnepélyesen megáldotta a sereget. A csatakürt hangjára indultak küzdelembe a keresztények és a pogány katonák. Kegyetlen tusát vívtak egymással. A keresztény seregek feltartóztathatatlanul nyomultak előre legyőzve a futóárkok mélységeit, és meghágva a magas várfalakat, noha a halál közöttük is megrendezte aratását. Két óráig tartó eszeveszett közelharc után Belgrád tornyára felkerült a császári hadak zászlaja. A várba menekült 800 török is megadta magát, és Márk közbenjárására szabadon elvonulhatott.

      Szeptember 8-án, Szűz Mária születése napján, azon a helyen, ahol öt évvel ezelőtt Mohamed szultán Bécs meghódítására küldött seregeit végigszemlélte, Márk atya Te Deumos szentmisét mondott, majd fölséges hálabeszédben méltatta a keresztény seregek örök érdemeit. Belgrád győzelmes meghódítása a történelem egyik legdicsőségesebb eseménye marad, mert Magyarország ekkor egészen megszabadult a töröktől.

 

Egy évtized távol a harcmezőtől

 

      1688 után Márk atya nem vett részt többé személyesen hadműveletekben. Megromlott egészsége akadályozta a már hetedik évtizedében járó atyát újabb hadi feladatok vállalásában. Bécsbe a császár óhajtása szerint vissza-visszatért ugyan, de azért legtöbb időt olaszországi missziós utakon töltött. 1690 böjtjén Márk Bassanoban bontotta ki az evangélium zászlaját, de még februárban kérte őt a császár, hogy legalább néhány napra jöjjön Bécsbe, mert szüksége van a tanácsaira.

       A császárt ugyanis súlyos csapások érték. Meghalt egyik legbiztosabb támasza, Pfalzi választófejedelem. A török, a váratlan hadiszerencséjének köszönhetően szinte harc nélkül visszafoglalta Belgrádot. Ebben az évben eltávozott az élők sorából a császár mondhatni legnagyobb elvbarátja és anyagi biztosítéka, XI. Ince pápa. Az őt követő VIII. Sándor már nem nyújtott olyan hatékony segítséget a török ellen, mint elődje. Utána nemsokára meghalt Lotharingiai Károly herceg is, a legendás hadvezér. Tetézte a császár gondjait, hogy a francia mohóság féltékenységében több helyszínen és több alkalommal háborút indított a Habsburg tartományok ellen. A legnagyobb csapás mégis az volt, hogy Márk atya betegsége miatt a császárnak nélkülöznie kellett pótolhatatlan lelki pártfogóját.

      Felgyógyulása után Márk atya missziós utakra indult. Visszatérte után az 1690-es veszteségek miatt elszomorodott császárt élénk levelezéssel lelkesítette. Ezután is Márk még mindig meg-megkísérelt egy-egy adventi és nagyböjti missziót. 1691-ben Velencében prédikált, 92-ben pedig a Pádua vidéki helységekben. Kortársak feljegyzései szerint mindenütt döbbenetes hatások kísérik, sőt nagy csodák is, amelyek első hallásra hihetetlennek látszanak. Súlyosbodó betegségét rendre legyőzve egész 1694-ig újra csak küzd a lelkek láthatatlan csatamezején, közben állandó levelezésben van a császárral.

 

 Lipót hálás a Szent Szűz oltalmáért

 

      1694. december 27-én Márk atya szokatlan levelet írt a császárnak: „Őfelsége festesse meg a segítő Szűz Mária képét olyan alakban, hogy méretében oltárképnek is használható legyen. Ezt a képet a császári ház a világi és szerzetesi papság jelenlétében nyilvános körmenettel vitesse az udvari kápolnából a Szent István Dómba, tartsanak ünnepélyes szentmisét, és a császár tegyen fogadalmat, hogy a kahlenbergi Lipót-kápolnát romjaiból felépítteti.”

      A császár Márk atya kérését teljesítette. Elkészítette azt a képet, amelyet a Kapucinus ajánlott, újraépítette a törökök által lerombolt Lipót-kápolnát, amelynek titulusa „Mária a keresztények segítsége” lett. Elrendelte, hogy a Szűz Máriáról készített képet az udvari kápolnából körmenettel körülhordozzák. Az ünnepséget Mária mennybevétele utáni vasárnap tartották meg a Szent István Dómban.

      Mialatt a császári város ezrei ájtatos imával kérték Szűz Mária további segítségét, jött a hír, hogy a szultán 130.000 emberét az új hadvezér – Savoyai Jenő – 50.000 katonája Zentánál legyőzte, majd szeptember 4-én váratlanul rajtaütött a maradék török seregen, megverte, és a Nagyvezér maga is a harctéren maradt tizenhét pasával és 26.000 törökkel együtt. Ennek a hírnek hallatára a császár Márk atyával a házi kápolnájában elénekelte a Te Deumot.

      A zentai győzelem felett lehetett is Te Deumosan örülni, hiszen ez annyira megfordította a küzdelmek sorát, hogy a legyőzhetetlennek hitt török békét kért. 1699. január 26-án Karlóca falu mellett sátrakban gyűltek össze a császár, Lengyelország, Oroszország és Velence képviselői, ahol aláírták a békekötést, amelyben a török Magyarországról lemondott. A karlócai béke Kelet-Európában új idők határkövét jelzi.

      

Lipót császár nagy hálával tartozott a már megboldogult XI. Ince pápának, de volt még egy ember, akinek tizenhat éven keresztül tartó állandó segítsége a császár számára nélkülözhetetlen volt, és ezért hozzá a legmélyebb barátság fűzte: ő Aviánói Márk, aki öt hadjáraton keresztül kísérte a császári hadakat.

 

Márk atya halála

 

    Márk atya elvégezte misszióját. A szolgálatot, melyet az isteni Gondviselés rárótt teljesítette Lipót császár valamint az egész kereszténység védelmében. Megjárta a hadak útját, mint a pápa követe közvetített fejedelmek és királyok között, és tevékenyen részt vett a visszahódító hadjáratok irányításában. Lassan elérkezett az ideje, hogy érdemben gazdag lelkét Istennek visszaadja.

      Márk atya 1699. február 16-i levelében megismételte ígéretét, hogy a gondokkal küzdő császárt a nagyböjti missziója után személyesen felkeresi. Ígéretét május utolsó napjaiban be is váltotta annak ellenére, hogy az egészsége rohamosan romlott. Mindenki észrevette kimerültségét, amit rendre ő is bevallott, de azért rendszeresen misézett és prédikált. Gyakran megjelent a császárnál, és közbenjárt az elnyomottak és rászorulók érdekében.

      Márk szeptember 20-án el akarta hagyni a császári udvart, és Karinthián keresztül haza akart menni Olaszországba. Ezt azonban már nem érte meg. Fájdalmai egyre elviselhetetlenebbek lettek, és mozdulni sem bírt a szenvedéstől. Kínjait óriási megadással viselte. Halála közeledtére egyetemes gyónást végzett, majd felvette a betegek szentségét. Az Oltáriszentséget a kapucinus házfőnök vitte hozzá a kolostor valamennyi szerzetesének kíséretében. A pápai áldást maga a nuncius adta fel neki.

      Augusztus 13-án a császári pár személyesen látogatta meg szerzetesi cellájában. Mindketten letérdepeltek, és utoljára fogadták azt az áldást, amelyből évtizedeken át oly sok hasznuk volt. Néhány percig még beszélgettek a beteggel, aki halk hangon Isten szeretetére bíztatta őket. A távozó császári pár még le sem ért a lépcsőn, amikor jelentették, hogy Szent Ferenc nagy fiának lelke elhagyni készül az árnyékvilágot. Visszafordultak, újra letérdeltek a cella közepén, és a jelen lévő kapucinusokkal együtt imádkozták a haldoklók imáját. Tizenegy órakor a beteg szeme lecsukódott, lélegzete megállt, és szelíden elszenderült az Úrban.

      Másnap reggel öt órakor a császár parancsára Márk atya holttestét átvitték a császári kápolnába, és nyilvánosan felravatalozták. A kápolna oltárán Tanara nuncius mondott szentmisét. Ez után a gyászolók olyan óriási tömegben tódultak a ravatalhoz, hogy a rendőrség a rendet csak nehezen tudta fenntartani.

       Márk atya temetését augusztus 14-re tervezték, de a császár 17-re elhalasztotta. A szentmisén is és a temetési szertartás alatt, amelyet Bécs püspöke celebrált, a császári testőrség állt mindenütt, hogy a tömegben rendet tartsanak. Az alázatos szerzetest, aki életében magát semminek sem tartotta, fejedelmi pompával temették el, úgy ahogyan Ausztriában az uralkodókat szokás. Ezt a császár rendelte el, így akarva háláját nyilvánosan leróni. De a hála és szeretet jegyében az utókor számára is akart egy emléket állítani azzal, hogy maga készítette a feliratot Márk atya koporsójára. Az immár Boldog Aviánói Márk a bécsi kapucinus templom oltára alatt nyugszik.

 

 2003: Boldog Aviánói Márk

 

      Előttünk áll tehát egy lenyűgözően szép életpálya, amelyre az ókori latin bölcs azt mondaná: „Sic itur ad astra!” Azaz: „Így jutunk a csillagokig!” Szebb példát a kapucinus szerzetesi hivatás megvalósítására aligha találunk. Lelkünkben mégis felvetődik egy kérdés: miért kellett a keresztény világnak több mint három évszázadot várni Aviánói Márk Boldoggá avatására? Holott császárok, királyok, kardinálisok, kapucinus rendi elöljárók, egyház- és hadtörténészek dolgoztak már korábban az eljárás sikerén.

      Volt egy kapucinus, aki folyamatosan a szívében hordozta Márk atya csillagokig vezető működését, mert azt tekintette munkájában szerzetesi mércének: ez a személy Páter Fidél. Hogy a Boldoggá nyilvánítási eljárást felújíthassák, nagyban segítette, hogy hazánkban ismét engedélyezték a szerzetesrendek működését. Ez 1989-ben egy történelmi fordulattal megtörtént. P. Fidél a rendi működés lehetőségével élve, szinte az első pillanatban akcióba lépett. Tárgyalt Márk atya ügyében Rómában, Aviánóban és Velencében. Levelezett a Vatikán illetékes hivatalával és a kapucinus rend generálisával. Fáradozása mindenhol eredményes volt, mert egy már nagyon alaposan előkészített munkát kellett befejezni. Márk atya születésének háromszázadik évében – 1999-ben – megindult eljárás négy évig tartott. 2003. április 27-én hirdette ki a Szentatya, hogy az európai történelemben, a kereszténység megmentésében, a lelkek üdvösségre vezetésében végzett áldásos munkásságáért Aviánói Márkot a Boldogok sorába emelte.

      Fidél atya még abban az évben az Örökkévalóságba költözött, és abban a lélekemelő tudatban, hogy az ő elhivatottságának is köszönhetően Aviánói Márk immár a Boldogok között imádkozik a kereszténységért, Európáért, Magyarországért és értünk, esendő emberekért. Ez volt a Szentlélek jutalma Fidél atya áldozatos életéért.

 

Pacsai Norbert

(Dr. Röss Bertalan(1936): Aviánói Márk pápai követsége és a török félhold alkonya Magyarországon. Magyar Kapucinusok Tartományfönökség, Budapest 

könyv feldolgozásával)

Abádszalók, 2023. június 16.

Függelék

A  Függelék elvezet Fidél atya világába, kik és mi vette őt körül. Kik voltak a mesterei, s az aktuális templom, ahol nagyobb ünnepeken paptársaival együtt vagy külön volt  a bibliamagyarázatokon, a hitélet megannyi eseményén, keresztelőn, esküvőn és temetésen, egyházi ünnepeken. Az emlékek ezekre az eseményekre épültek, a templomon belüliekre és a kívüliekre, a kirándulásokra és a zarándokútakra. Lehet úgy is olvasni ezt a könyvet, hogy olvasás közben egy-egy szót beütünk az okostelefonba, és azonnal feljönnek a számunkra érdekes információk, például; Màriabesnyőről vagy éppen Avianói Márkról, vagy a kapucinusokról sok mindent megtudhatunk. A tallozàs, a kutatás öröme vitathatatlan. Sőt, lassan a papíros alapú könyv sem kell. A mesterséges intelligencia könyvet is tud egyedi, személyre szabottan készíteni. Ilyenkor azonban hiányzik közösségi élmény! A kézben tartott könyv hónapokig készült. Ha nincs szobor, s emléktábla, legyen nekünk ez a könyv az “emlékfa”, amelynek ágait, ahogy a karácsonyfát a díszek, az  emlékfát az emlékek díszítik, amelyek mindig személyesek, érzelmeken alapulnak, összességében közösségiek, mert a tagjai, az alkotók együtt voltak, voltunk Fidéllel, a sekrestyéssel, a plébános úrral és a szerzetes atyával. Van “mi” tudatunk, Fidél szeretetközössége, amit bemutattunk. De vajon mi volt a háttér? A közeg, amiben éltünk. A válaszban segít  “Függelèk a mellékleteivel. Hol vannak a templomok? Hol voltak együtt, a magyar kapucinusok? A nehéz évek megelevenednek. Számuk csökkent. De talán a legfontosabb, mit mondott minderről, a saját életéről, a kapucinusok helyzetéről Fidél atya.

A Függelék szisztematikusan építkezett. Fontos, hogy nem köthetők szorosan a könyv emlékeihez, a Boldog Avianói Márk szobor a Fő utcai templom előtt és ez a könyv maradandóak. Először a plébániák templomai, azután a “lakói”, főként a kapucinus-, majd a világi atyák történeteit, életrajzait szemléltetik, kik voltak az elődök, közülük a legfontosabb, aki Fidél atyára is példaként hatott, a zalaegerszegi plébános, akit később Mindszenty bíborosként, az utolsó hercegprímásként ismert meg a világ, és az 50-es évek Fő utcai plébániája. Dr. Rösz Bertalan, dr. Puskás Béla, dr. Frey Jácint, a tudós papokból álló - a külvilágnak a rendi jellegét elvesztő - kapucinus közösség, mindannyian teológiai tanárok! Hogy veszett el a tudás ereje? Lépésről lépésre eltűnt! A  Függelék írásaiból érzékelhető, a magyar rend nehéz helyzete! Vajon az erő a 2000-es években megmaradt Fidél atyában? Végül már panaszkodott, egyedül maradt. Noha a hite, így is töretlen volt, a 2003-ban halála előtt még voltak tervei. Hála az Új Ember, a Magyar Kurir, a Keresztény Élet, a budai önkormányzat, és más lapoknak, az azokban megjelent gondolatokért. 1994-ben még volt iskola, a Bencések általános és gimnáziuma. Fidél atya a tanévet megnyitó beszéde: “A visszaadott kölcsön” alapján úgy tűnt, hogy volt, lesz kezdet. 2000-ben nem Budán volt az aranymiséje. A hívek Nagyváradra Budáról busszal mentek. Itt volt egy hely, ahol jól érezte magát, Rencsik Imre ifjúsági lelkész birodalmában, köszöntötte a Posticum 10 éves születésnapját, “MIRACULUM FECITIS PATER! - Csodát tettél Páter!” Írta a vendégkönyvbe. 2000-ben az életéről  “Az utolsó váradi kapucinus” -ként nyilatkozott. A történelmi kort, amiben éltünk Bátyó öccse, Pacsai Norbert hitelesen bemutatta édesanyjuk élettörténetével. A családban, édesapjában  és édesanyjában közös  volt;  erős hitük az Isten akaratának elfogadásában és a teremtés folyamatában való aktív közreműködésben, s talán a legfontosabb a gyerekek szeretete, s önzetlen szolgálata. A  fiuk látta,   megtanulta és továbbadta, egész életben szolgálta az isteni szeretet misztériumát, “dalolta”  a szeretet himnuszát!

1. A Templomok

(A Wikipedia információi nyomán)

Fidél atya plébániai, ahol szeretettel gondolnak rá a paptársai, a tanítványai és a hívei:

• A nagyváradi Kapucinus Templom,

• A makkosmáriai Angyalok királynéja kegytemplom,

• A máriabesnyői Nagyboldogasszony Bazilika,

• A budai kapucinus,  a Fő utcai, az Árpád-házi Szent Erzsébet Templom,

• A zalaapáti bencés Templom,

• A keszthelyi Magyarok Nagyasszonya Templom,

• Tapolca Római Katolikus Templom.

A nagyváradi kapucinus Templom

A kapucinusok egykori kolostora és temploma – melyben a mai plébánia működik – 1734-1742 között épült, majd az 1836. évi tűzvész után átépítették. A szerzetesrendek 1947 utáni feloszlatását követően a templom az újvárosi plébánia kezelésébe került, majd 1989-től személyi plébániává alakult, a románajkú hívek pasztorációjára. Német nyelvű szentmisét is tartanak vasárnaponként.

A máriabesnyői Nagyboldogasszony Bazilika

1758-ban Grassalkovich Antal gróf a loretói Boldogságos Szűz tiszteletére kápolnát építtetett, a 13. században a premontreiek által épített templom 300 esztendős romjain. A kápolna felépülése után a gróf stájer kapucinus atyákkal 1759-ben az olaszországi Loretóból egy Szűz Mária-szobrot hozatott. A kápolnához 1768 és 1771 között egy alsó és egy felső templomot is építettek. Felszentelésükre 1771. március 17-én került sor. A templom mellett látható a kapucinusok keresztje, Jézus keresztre feszítésének jelképeivel. A templom melletti udvaron Szent Konrád 1934-ből szobra áll. A templomot 1912-ben felújították, ekkor nyitották egybe a loretói kápolnát a felsőtemplommal. Önálló plébániaként 1936-tól működik. A templom közelében épült fel a Salvator Nővérek zárdája 1933-ban. Ám 1950-ben a kapucinusoknak és a Salvator Nővéreknek is el kellett hagyniuk Máriabesnyőt a szerzetesrendek feloszlatása miatt. Ezután a rendházak állami tulajdonba kerültek, a kapucinus kolostorban plébániahivatal működött. Az épület többi részét az Agrártudományi Egyetem, 1955-től 1988-ig a Török Ignác Gimnázium használta, illetve 1975-től óvónőket is képeztek. Az épületek 1989 augusztusában visszakerültek egyházi tulajdonba, ekkor ismét felújították őket. A kegytemplom 2008-ban kis bazilika (basilica minor) rangot kapott.Teljes búcsú nyerhető a bazilika felszentelésének évfordulóján.

A budai kapucinus, a Fő utcai,

az Árpád-házi Szent Erzsébet Templom 

Másnevén az  Alsó-vízivárosi Szent Erzsébet-plébániatemplom a Corvin tér szomszédságában.  van. A templomot a kapucinus rend tagjai is használták, akik a templommal délről szomszédos hajdani kolostorépületben laktak, amit később eladtak, ma hotel. A mai templom és a hozzá csatlakozó kolostorépület elődjét már a középkorban is hasonló funkcióval működött, valószínűleg itt állt az Ágoston-rendiek kolostora. A török hódoltság idején ugyanitt Tojgun pasa dzsámija, illetve egy törökfürdő helyezkedett el. Buda 1686-os felszabadítása után a dzsámi már a következő évtől jezsuiták birtokába került, akik plébániatemplomnak használták. 1687-ben Széchényi György esztergomi érsek megalapította a budai kapucinus kolostort és pénzadománnyal is segítette a szerzetesrendet, hogy ily módon is elismerje Avianói Márk kapucinus atya azon érdemeit, amelyeket a törökellenes felszabadító hadjáratok megszervezése terén szerzett. A kapucinus rendnek ez lett a harmadik magyarországi rendháza. A templomot átalakítottãk. A kész templomot 1716. szeptember 20-án szentelte fel Natali Lukács belgrádi püspök, Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére, a következő évben pedig a kolostor építése is befejeződött. 

A templom kifejezetten puritán kivitelű volt, hátul a szentélynél egy kis toronnyal, ez azonban tökéletesen megfelelt a kapucinus előírások szerinti, hangsúlyozottan visszafogott építészeti felfogásnak. A templomottöbbször átépítették. 1854-56 között alakult ki az épület ma ismert külső formája. 1856. november 22-én szentelték fel.

A templom következő jelentős felújítása 1926-27-ben történt.  A második világháború alatt a templom bombatalálatot kapott. A templom belsejét a háború után állították helyre, az oltár építményekbe új képeket helyezve; külsejét 1968-69-ben renoválták. 1994-ben bencés öregdiákok kezdeményezésére a rendházban megalakult a Szent Benedek Bencés Általános Iskola és Gimnázium. 

A makkosmáriai Angyalok királynéja kegytemplom

Székesfehérvári egyházmegye egyik búcsújáróhelye. Makkosmária Budakeszi délkeleti településrésze, mindössze néhány házból, gazdasági épületből és a híres barokk stílusú kegytemplomból áll, mely az 1730-as években épült. A hiteles történet szerint 1731-ben egy Traub János nevű legény a budakeszi határában fekvő szőlőkbe igyekezett, mikor egy útszéli tölgyfánál Krisztus arca jelent meg előtte. Traub később megbetegedett, majd gyógyulása után egy Falkoner nevű skót származású budai festőtől vásárolt egy a Gyermekét tápláló Szűzanyát ábrázoló olajfestményt és a képet az útszéli tölgyfára helyezte. Hamarosan mások is látogatni kezdték a helyet és Acsádi Ádám veszprémi püspök kivizsgáltatta az eseményeket, majd engedélyezte, hogy a szentképet nyilvános tiszteletben részesítsék. Később az összegyűlt adományokból kis kápolnát építettek a szentkép fölé, melyet a közelben élő két remetegondozott. A népszerű zarándokhelyen az Óbudán működő Trinitárius szerzetesrend egytornyú templomot és egy kis kolostort épített. A rend, „A Fogolykiváltó Szűzanya Szentháromságról nevezett Rendje" a török ellen folytatott harcok idején egész Dél-Európában a fogságba esett keresztények kiváltásán fáradozott. Pénzt gyűjtöttek és sok esetben a szerzetesek saját magukat cserélték ki egy-egy hadifogolyért. Koller Ignác veszprémi püspök 1768-ban szentelte fel a templomot tízezernél is több zarándok jelenlétében. A templomban elhelyezték a tölgyfa törzsét, valamint a szentképet. 

A hívek adományaiból és munkájából a szervita atyák 1938 és 1947 között felépítették a jelenlegi templomot, melyet 1950-ben Shvoy Lajos székesfehérvári püspök szentelt fel. Újra elhelyezték a Budakeszi plébániatemplomban őrzött fatörzset és kegyképet. A szerzetesrendek felosztása miatt 1950-ben távozni kényszerült szervita atyák helyébe, az egyházmegye keretébe felvett P. Tamás János jezsuita atya vezette a kegytemplomot 33 esztendőn át.Az 1964-ben felújított templomot jelenleg a Domonkos-rend működteti. 

A zalaapáti Bencés Templom

Kezdetektől az 1019-ben alapított Zalavári Bencés Apátság tulajdona volt, neve is azt tükrözi, hogy az "apáté" (ez a falu). Legkorábbi említéséről 1273-ban kelt oklevélből tudunk. 1715-ben az apátság a göttweigi bencés monostor tulajdona lett, Zalaapátit tették meg apátsági székhellyé. Templomot építettek 1777 és 1781 között a mai egytornyos, egy hajós, hegedűablakos apátsági templomot, melyet Szent Adorján tiszteletére szenteltek. A templom szabadon álló, keletelt, egyhajós, egyenes szentélyzáródású, Ny-i homlokzati tornyos, a szentély felől kontyolt nyeregtetővel. A templomhoz délfelől a rendház épülete csatlakozik. Kőkeretes kapuja fölött kronosztikon. A hajó oldalfalain lantablakok. Csehsüveg boltozatos hajó és szentély, a hajó bejárati oldalán karzat. 

A keszthelyi Magyarok Nagyasszonya Templom

Keszthely legrégebbi épülete a Fő téren található, gótikus stílusban, a 14. század végén épült plébániatemplom, amelyet a Szűzanya, Magyarok Nagyasszonya tiszteletére szenteltek fel. Építtetője Lackfy István nádor volt, akit az 1397-ben bekövetkező kivégzését követően a templomban temettek el, márvány sírköve a szentély falában található. A nádor hívott ferences szerzeteseket is a városba. A mohácsi vészt követő időszakban erőddé alakították a templomot. A támadásokat többször sikerült kivédeni, azonban ez időtájban a katonák egyre inkább kiszorították templomból a szerzeteseket, akik csak 1723-ban tértek vissza. 1799-ben a „fő téri” templom lett Keszthely plébániatemploma.A gótikus stílusú fő téri plébániatemplomot Keszthely egyik legrégibb épületeként tartják számon, falait Magyarország legnagyobb felületű gótikus freskói díszítik.

Tapolcai Római Katolikus Templom

A Templom eredeti épületét még Turul ispán emeltette a 13. század század első felében, ezt ma már jóformán csak a déli oldalán levő román stílusú ablak jelzi. A karthauziak a 15. század elején ezt egészítették ki egy gótikus, keresztbordás mennyezetű szentéllyel. A szentély déli külső falán Szent Kristóf freskójának töredéke látható – ezen szent József alakjában Zsigmond királyt örökítette meg a művész. A török idők alatt megsérült templomot Padányi Biró Márton veszprémi püspök állíttatta helyre 1756-1757-ben, és egyúttal barokk hajót építtetett hozzá. A 19. század végén, Ley József plébános két oratóriumot építtetett és egy neogótikus oltárt rendelt Innsbruckból. A homlokzatot, amit szent István és szent Imre fülkeszobrai díszítenek, Haraszti Margit restaurátor tárta fel és konzerválta. A templom északi oldalához kapcsolódik az irgalmas nővérek rendháza és óvodája, amit Ranolder János püspök építtetett 1872-ben.

2. Magyar kapucinus tisztségviselők (1870 - 2003)

(a Magyar Katolikus Lexikon adatainak a felhasználásával)

Fontosabb rövidítések: Bev. bevezetés, Bpen Budapesten, bpi budapesti, Egy-en Egyetemen, egyháztör. egyháztörténet, Emlékkv, emlékkönyv, értts. érettségi, fil. filozófiát, fog-át fogadalmát, ford. fordította, ford. ném-re fordítás németre, főisk.-án, főiskolán, gimn-ban gimnáziumban, hitokt. hitoktató, hittud. hittudományi, I--XII. a hónapok neve, ig-ja igazgatója, Int. Intézet, Írod. Irodalom, kapuc., kapucinus, koll. kollégiumi nevelő, kp káplán, lex. lexikon, M.: Művek, okt.  oktatója, piar.. piarista, pléb. plébánia, plébtep., pbt. plébániatemplom, plbnos plébános, r-be, rendbe, r. k. római katolikus, rendi közlés (cikk végén) rk. római katolikus, szent. szentté avatták, szerk. szerkesztő, sztelték. szentelték, Társ., társadalomtudományi, tartfőn-ké., tartományfőnökké, teol-t, teológiát, tört. történet, Tud. Tudományegyetem, uo., ugyanott, vm. vármegye,

Somhegyi (1935-ig Schweighardt) István Veremund

OFMCap (Balinka, Fejér vm., 1870. márc. 15.- Balinka, 1952. dec. 6.): házfőnök, plébános. 1888. VI: Székesfehérvárott éretts., 1889. IX. 5: Scheibbsben lépett a r-be. Első fog-át 1890. IX. 6: uo., örök fog-át -1893. IX. 6: Pozsonyban tette, ahol a rendi hittud. főisk-n végezte a teol-t, s -1893. X. 18: pappá sztelték. 1894. IX: Pozsonyban, 1899. IX: Tatán, 1908. IX: Móron hitokt. 1910. IX: Tatán házfőn. 1916. VII: Bpen, 1919. X: Móron, 1925. IX: Bpen plnos. 1928. IX: Móron, -1932. IX: Bpen, 1940. IX: Nagyváradon házfőnök. 1948: Móron gyóntató, III: nyugalomban. A szétszóratás után 1950. X: visszavonult szülőfalujába. Írása: Emlékkv. a budai kapuc. zárda és plébtp. renoválásának alkalmából (Bp., 1927: A kapuc-ok letelepedése Budán). M: A kapuc-rend rövid tört. Bp., (1927). Assisi Szt Ferenc igaz gyermekei. Írta P. Kasszián. Ford. Bev. Röss Bertalan. Uo., (1927). Emlékkv. a budai kapucinus zárda és plébtp. renoválásának alk. Szerk. Uo., (1927). Tájékozató a tatatóvarosi Szeráfikumról. Tatatóváros, 1928. Álnevei: Veremundus O. Cap. (1. sz. művén); P. Veremund (2. sz. művén). r.k.-88

Patyi (Ferenc) Kamill

OFMCap (Rábapordány, Sopron vm., 1874. okt. 4.-Bp., 1963. nov. 7.): plébános, az első magyar tartományfőnök (1934-1943). 1890. VI: A győri bencés gimn-ban éretts. 1890 IX. 13: Scheibbsben belépett a kapuc. r-be, első fogm-át tette. 1991. IX. 14: örökfogadalmát Scheibbsben tette. A teol-t a bpi Pázmány Péter Tudegy. teol. karán végezte, 1896. IV. 9: örök fog-át Bpen tette, 1897. VII. 25: Bpen pappá sztelték., 1902. IX: Pozsonyban kp, 1914. IX: Tatán kp., uo. házfőn. 1920. VIII: Móron plnos. 1930. VIII: Bpen házfőn., 1934. VI. 6: tartfőn-ké választották. 1940. VII. 15: Bpen gyóntató, A szétszóratás után 1950. X. 16: Bpen kisegítő lelkész. r.k.

Erdész (János) István, OFMCap (Mór, Fejér vm., 1899. nov. 17.–Pannonhalma, 1968. febr. 6.): házfőnök, újoncmester. – A tatai piar. gimn-ban 1915. VI: éretts. VIII. 28: Scheibbsben lépett a r-be, első fog-át 1916. VII. 29: uo., örök fog-át 1920. XII. 25: Bp-en tette. A teol-t Bp-en végezte, 1922. VIII. 27: uo. pappá szent. – Móron kp., 1928. VII. 15: Tatán hitokt., 1931. VII. 15: uo. házfőn., 1937. VII. 15: Bp-en plnos, 1945. VII. 15: Máriabesnyőn újoncmester, 1948. VII. 15: Budatétényben házfőn.  A szétszóratás után 1950. X. 10: Móron kántor, 1959. XII. 1: nyugalomba vonult, Móron élt, 1965: a pannonhalmi szoc. otthonba költözött. r.k.

Dr. Röss (Ernő) Bertalan OFMCap (Zalaszabar, Zala vm., 1901. aug. 30.- Bp., 1964. febr. 9.): teológiai tanár, plébános. 1921. IX. 4: Scheibbsben lépett a r-be, első fog-át 1922. IX. 5: uo. tette. Bpen 1923. VI: éretts. a piar. gimn-ban, a teol-t a Pázmány Péter Tudegy-en 1927. VI: végezte, teol. dr. VI. 19: Bpen pappá sztelték. Münsterben tanult tovább,1934-ig erkölcstant és egyhtört-et hallg. 1934. VII. 15: Bpen hittanár, ahol 1935. IX. 8: örök fog-at tett. 1939. VII. 15: házfőn. 1941. VII. 15: Nagyváradon hittanár, 1944. IX. 1: Tatán teol. tanár. 1947. VII. 15: Bpen teol. tanár és plnos. PA szétszóratás után 1950. X. 16: az alsóvízivárosi pléb. plnosa. M: Avianoi Márk pápai követsége és a török félhold alkonya Mo-on. Bp., 1938. Nagyböjti sztbeszédek. Nagyvárad, 1942. Prohászka műveiből 22 kötetet ford. ném-re (Münster, 1933?). r.k.)" (Magyar Katolikus Lexikon) Dr. P. Röss Bertalan: Aviánói Márk pápai követsége és a török félhold alkonya Magyarországon | antikvár | bookline 1936-ban jelent meg

Dr. Puskás (Ferenc) Béla OFMCap (Pozsony, Pozsony vm., 1902. szept. 26.- Pécs, 1959. szept. 6.): káplán, teológiai tanár, rektor.1918. IX. 2: Scheibbsben lépett a r-be, első fog-át, 1919. IX. 3: uo. tette. 1920. VI: Pozsonyban éretts., Rómába küldték, ahol a Gregoriana Egy-en teol. doktorátust, a Biblikus Int-ben licenciátust szerzett, s 1926. VIII. 8: pappá sztelték. 1927. IX: Leibnizben koll. nevelő, 1937. VII. 15: Bpen a rendi teol-n tanár, 1938. VII. 15: rektor. A szétszóratás után 1950. X. 16: az alsóvízivárosi pléb-n kp. M: A Szentírás. 1. Ált. bev. 2. Ószöv. Bp., 1947. (A Hittud. Akad. előadásai) r.k. Pilinyi 1943:254. - Tóth 1948:130. - Gulyás/Viczián XX. (kz-ban)

Medgyesi (Imre) Dezső OFMCap (Szárföld, Sopron vm., 1902. aug. 15.- Győr, 2001. febr. 15.): plébános, tartományfőnök (1943-1947). 1929. IX. 29: Bpen szent. pappá. 1930/31: a tatai rházban élt. 1943-47: Bpen tartfőn. A szétszóratás után a soproni domonkos tp-ban kp. 1951: Győr-Szigetben, 1962: Várgesztesen plnos, 1963: a soproni domonkos tp-ban tp-ig. 1985-től Győrben nyugdíjban. M: Szt Péter hű fia. Útmutatás a tökéletességre. Maximus von Gundelfingen műve után m-ul összeáll. Bp., 1937:88. MKA 1930/31:240. - Pilinyi 1943:254. - Tóth 1948:130.

Pallai (Ignác) Titusz, Pallay OFMCap (Somogyacsa, Somogy vm., 1910. máj. 7.-Bp., 1978. dec. 2.): házfőnök, plébános. A tatai piar. gimn-ban 1928. VI: éretts. VIII. 29: Máriabesnyőn lépett a r-be, 1929. VII. 30: uo. első, 1932. VIII. 31: Bpen örök fog-át tette. A teol-t Bpen végezte, ahol 1935. VI. 20: pappá sztelték. - Bpen, 1938. VII. 15: Tatán, 1940. VII. 15: Móron kp., 1942. VII. 15: Nagymágocson házfőn., 1946. VII. 15: Bpen plnos, 1948. VII. 15: Máriabesnyőn újoncmester. A szétszóratás után 1950. X. 16: uo., 1952. IX: Fülöpszálláson, 1955. IX: Tápióságon plnos. 1971. V: nyugdíjazták, kisegítő a bpi kapuc. tp-ban. r.k.

Tallós (Ödön) József OFMCap (Kispest, Pest-Pilis-Solt-Kiskun vm., 1912. febr. 27.- Bp., 1990. dec. 4.): tartományfőnök (1947-1986). 1927. IX. 8: Máriabesnyőn lépett a r-be, első fog-át, 1928. IX. 9: uo. tette. A tatai piar. gimn-ban 1931. VI: éretts., 1933. II. 28: Bpen örök fog-át tette. 1937. VI: A teol-t Bpen a Pázmány Péter Tudegy. teol. karán végezte, ahol VII. 4: pappá szent. A róm. Gregoriana Egy-en fil. licenciátust szerzett. 1940. IX: Bpen a rendi főisk. tanára, 1947. VIII. tartfőn. A szétszóratás után: 1950. X. 16: az alsóvízivárosi pléb. kp-ja. 1951. III: Dunapentelén csőszerelő, 1954. VI: Bpen építőipari munkás, 1972. V: nyugdíjba vonult. Az újjáledés után 1989. IX: Bpen gyóntató. r.k.

Huszár (Dezső) Viktricius OFMCap (Bácsa, Győr vm., 1913. szept. 12 .- Máriabesnyő, 2003. október 4. ): tartományfőnök (1986-1991). 1925: A gimn-ot a győri- és, 1929: kispapként az esztergomi bencéseknél tanult. 1933: u.i. éretts. 1934-től a teol-t Esztergomban, a Pázmáneumban végezte. 1938. VII. 10: Bécsben szent. pappá. Teol. doktorált Rómában, egyh. zenét tanult. 1939. IX. 1: Ipolyságon gimn. hittanár, a Mária-kongr. és a Szívgárda vez-je, cserkészparancsnok. 1943: Bp-Vizafogón,  1947. X: Felsőkrisztinavárosban kp., hitokt. Belépett a r-be. 1949: Gödöllő-Máriabesnyőn kp. A szétszóratás után 1950. X. 16: 1951: Hódmezővásárhelyen kp., 1954. V: Kiskunmajsán, 1955. X. 1: Vácott karnagy. 1985. II. 11: tartfőn-ké választották. Minden működési helyén énekkart szervezett. Váci kórusával a környező országokban is szerepelt. 4 egyhm. kántorképző okt-ja. M: Pázmány's Bedeutung in der ungarischen Priestererziehung. Bécs, 1938.

Dr. Frey (Ferenc) Jácint OFMCap (Mór, Fehér vm., 1914. máj. 20.- Bp., 1983. márc. 27.): káplán, főiskolai tanár, nyomdavezető. 1939. VII. 2:  Bpen szent. pappá. 1942-ben a Gregorianán tanult tovább, doktorált Rómában egyhtört-ből. Hazatérve Bpen a r. főisk. teol. tanára és nyomdavezető. A szétszóratás után 1950. X. 16: az alsóvízivárosi pléb-n kp. 1969: a Kövi Szűz Mária pléb-n kp. 1947: kötelékvédő, 1966: ügyhallgató. M: A kapuc-ok Mórott 1695-1945. Bp., 1945. Die Beziehungen der Kapuziner zur Ungarn bis zur Gründung der ersten Klosters 1595-1674.Uo., 1949. 88 Schem. Strig. 1982:348. - Diós 1995.

Ámon (Ágoston) Ottmár OFMCap (Bodajk, Fejér vm, 1918 - Tata, Komárom-Esztergom vm., 2002): plébános. A tatai piaristáknál tanult, 1943-ban szentelték pappá. Az 1939-től a Szent Kereszt felmagasztalása-kápolna szolgált, 1951-től 1989-ig Sárbogárdon élt. 1989-1992-ig alsóvízivárosi plnos.

Komlósy (Imre) Ágoston OFMCap (Tata, Komárom vm., 1920. máj. 1.-Tata, 1985. jan. 27.): házfőnök, plébános. 1938. VI: tatai piar. gimn-ban éretts. 1938. VIII. 29: Máriabesnyőn lépett a kapucinusok rendjébe, 1939. VIII. 30: első fog-át, 1942. IX. 13: örök fog-át Bpen tette, ahol a r. főisk-n teol-t végzett és 1944. VI. 29: pappá sztelték. Tatán, 1946. VII. 15: Bpen kp., 1948. VII. 15: Szentesen házfőn.  A szétszóratás után 1950. X: a bp-terézvárosi pléb-n sekrestyés, 1959. V: uo. kisegítő lelkész, 1964. II: alsóvízivárosi plnos. 1984. IX: Bpen nyugalomban. r.k.

Sörédi (András) Arnold OFMCap (Mór, Fejér vm., 1920. nov. 5.-Bp., 1994. máj. 19.): plébános, tartományfőnök (1991-1994). A tatai piar. gimn-ban 1939. VI: éretts. 1939. VIII. 29: Máriabesnyőn lépett a r-be, u.o. első fog-át, 1943. VIII. 30: örök fog-át Bpen tette. A teol-t a rend bpi Szt Bonaventura Hittud. Főisk-ján végezte, 1944. XII. 17: sztelték pappá. 1946. VII. 15: Móron kp., 1948. VII. 15: Bpen a rendi nyomda ig-ja, 1949. I: uo. kp. A szétszóratás után: 1950. X. 20: Szolnokon kp., 1957. IX: Csabdi, 1961. IX: Csókakő.1969. VIII: Velence plnosa. Az újjáéledés után 1989. IX: Mór plnosa, 1991. VIII. 10: tartfőn. r.k.

Pacsay (János) Fidél OFMCap (Nagyvárad, Bihar vm., 1926. nov. 15.- Buda, 2003. okt. 20.): házfőnök, plébános. 1942-ben jelentkezett a rendbe. 1945- ben  Éretts. a Gyulai Katolikus Gimnáziumban, 1945 a  Budapesti Szent Bonaventúra Főiskolán teológiát tanult, 1946 Budán első fogadalomat, majd 1949  uo.: örökfogadalomat tett, 1950 Máriabesnyő pappá szentelték. A szétszóratás után: 1950 Krampácsoló, katonaság, tűzoltóság stb. 1961 Dabrony plébánián a doktoriját készíti, közben kántor a Devecseri plébánián  Majd: 1964 Árpád-házi Szent Erzsébet káplán 1966 Kisgörbő kp., 1968  Balatonboglár kp., 1969 Látrány kp., 1969 Zalaapáti plnosa,1980 Nagykanizsa plnos,. 1982 Tapolca plnosa,1985 Keszthely plnosa, 1989 Máriabesnyő 1992 Árpád-házi Szent Erzsébet házfőnök,plbnosa.2000. XI: az kapucinusokhoz tartozik az 1109. sz. Julianus barát cserkészcsapat. Pacsay János Fidél OFMCap.

Pintér (István) Alajos, OFMCap (Nagykamond, 1931. - Tata, 2004. febr. 10.): templomigazgató, plébános. 1942-ben lépett a kapuc. rendbe. A tatai kisszemináriumban, illetve a piarista gimn.-ban tanult. A szétszóratás után gyári segédmunkásként dolgozott. 1957-től folytatta teológia tanulmányait, és 1962-ben pappá szentelték. A váci egyházmegyében szolgált, az Alföld több településén volt káplán és hitoktató. 1974-ben kapott plébánosi kinevezést Tápióságra, ott hat évet töltött, majd 1980-ban Budapestre került a Fő utcai Árpád-házi Szent Erzsébet plébánia élére, 1990-ben Mórra került plébánosként, 1998-tól a móri kapucinus templom igazgatója, 2003. október 6-tól Tatán lelkipásztor. Az egyetlen szakáll nélküli szerzetes. Mórról Tatára ment nyugdíjasként. Irod.: J. Mező Éva: A szakáll nélküli barát: Távozik Mórról a templomigazgató. = FMH. 2003. okt. 4. p. 19.; Elment a szakáll nélküli barát. = FMH. 2004. febr. 21. p. 17.).

Virágh (József) János OFMCap (Budapest, 1937. márc. 12.  - Tata, Komárom-Esztergom vm. 2007. május 21.): plébános. 1951: beiratkozott gimn. -ba, 1955: éretts., 1959: Kalocsán teol. -t végzett, 1960. III: Budapesten szentelték pappá, majd akadályoztatva, 1969: Tompa-Szt. János, kápl., 1973: Baja-Szt. Antal, kápl., 1983: Akasztó, plébános, 1988 c. esp. (Schem. 1990), 1990: belép a r.-be, 2007 Tatán 17 éven át plébános.

Nagy (László) Tamás  OFMCap (Budapest, 1955.május 31. - Máriabesnyő, 2000. december 19.): plébános, az utolsó magyar tartományfőnök (1994-2000). Egyházi szolgálatát a váci egyházmegyében kezdte meg. 1979. június 16.-i pappá szentelése után Csongrádon, Dunavarsányban, Rádon, Vácon és Budapest-Rákosligeten szolgált mint káplán, majd 1986-ban Kosdra helyeztek plébánosnak. 1987. augusztus 4-én, belépett a rendbe. 1990-ben plébános Máriabesnyőn 1994-től 2000-ig tartományfőnök.

3. “A visszaadott kölcsön” 

(Fidél atya)

Várszegi Asztrik püspök, bencés főapát, Kozma Imre irgalmasrendi- és Pacsay Fidél kapucinus szerzetes, plébános összefogásával létrejött a Szent Benedek Alapítványi Általános Iskola és Gimnázium.

1994. szeptember 5–én zsúfolásig megtelt a kapucinusok Fő utcai temploma. Öt órakor a régen várt eseményt az ünneplők sorfala között vonultak be a templomba a Bencés Diákszövetség, a Máltai Szeretetszolgálat jeles képviselői, az ügyet kezdettől fogva támogató hat bencés, a házigazda kapucinusok és a vendég atyák, nem utolsósorban pedig negyven kis elsős a szüleivel, hogy ünnepélyes szentmisében kérjék Isten áldását az újonnan szervezett Szent Benedek Alapítványi Általános Iskola és Gimnázium indulásához. Az új iskola az 1948-ban megszüntetett Budapesti Bencés Gimnázi­um színvonalát és hagyományait kívánja folytatni, Várszegi Asztrik pannonhalmi főapát áldásával, bencés tanárok szaktanácsadói közreműködésével. Az alapításban kiemelkedő munkát végzett Siminszky Fedor, volt budapesti bencés diák, a Bencés Diák szövetségi elnökségi tagja és Kozma Imre, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat és a Bencés Diákszövetség elnöke. 

Az iskola számára  a kapucinus rend biztosított helyiségeket a Fő utcai rendházban. Az 1994-95-ös tanévben két első általános iskolai osztállyal indul meg az oktatás. A negyven kisdiák, fele-fele arányban leányok és 

fiúk, tiszta leány, illetve tiszta fiú osztályokba járnak. Igazgatójuk Kozma Imre, tanítóik Anikó, Ildikó és Noémi néni. Pártfogolják, segítik a hitben és a tudományokban, öt bencés tanár, akik munkájuk mellett szakítanak időt arra, hogy a szívünknek kedves budapesti iskola ügyét és az ott tanuló gyerekeket támogassák. Az iskola a Bencés Diákszövetség tagjai által alapított Szent Benedek Kulturális Alapítvány munkája nyomán, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat támogatásával kezdheti meg a bencés szellemű oktatást és nevelést. Az ünnepélyes tanévnyitó szentmise a házigazda kapucinus házfőnök, Pacsay Fi­dél köszöntő szavaival kezdődött. Elmond­ta, 

ma is használják Assisiben azt a kápol­nát, amelyet a bencések adtak kölcsön Szent Ferenc követőinek. A budapesti ka­pucinusok most örömmel adják vissza a kölcsönt, lehetővé téve rendházukban az is­kola működését. 

A Veni Sancte fő celebránsa, Kozma Imre atya szentbeszédében 

Szent Gellértre emlékezett, aki bencés szerzetesként a vérével szentelte meg ezt a várost, nem messze a helytől, ahol ismét Szent Be­nedek szellemében készülnek a magyar fiatalság nevelésére. Ez az iskola ugyanis azért jött létre, hogy vallásos alapon erkölcsös magyar polgárokat neveljen. Az igazgató a természet meghódításãhoz hasonlította az iskolásokat. A hegymászókat kísérők segítik abban, hogy a hátizsákjukba a legalkalmasabb felszerelés kerüljön, a legjobb úton közelítsék meg a célt. A kisdiákokat tanítóik mellett Szent Benedek szelleme, a magyar bencés iskolák hagyománya és bencés szaktanácsadók segítik az úton.

 A szentmise után a nyárias alkonyatban még sokáig együtt maradtak az új bencés kisdiákok, szüleik, barátaik, bencés öreg diákok és atyák. A társalgás jó hangulata megalapozta a reményt, hogy a bencés rend megnyesett fájának ez az új kis ága hamarosan ki vírus a magyar haza javára.

Sz. J.

4. Interjú Fidél atyával életéről az aranymise előtt

Regényes volt azoknak a papoknak és szerzeteseknek az élete, akik végigélték Közép-Európa utolsó hetven esztendejét. Szemtanúi voltak azoknak a változásoknak, amelyekre a legmerészebb jövõlátó sem gondolt volna. S ezek a változások az egyháziak sorsában csapódtak le a leglátványosabban.

Pacsay János Fidél a Budai Kapucinus Rendház házfõnöke. Nagyváradon született, de a század egyik történelmi pillanatában elszakadt városától. Szeptember 23-án tért vissza, hogy végre újból otthon, a váradi kapucinus rendházban mutassa be aranymiséjét. Látogatása előtt, még a budai rendház íróasztala mellett beszélgettünk el arról, hogyan élte meg.

1926-ban születtem Nagyváradon. Hatan voltunk testvérek, közülük pedig én vagyok a legidõsebb. A vasút néhány méternyire volt az ablakunktól, naponta nyolcvanöt menetrendszerinti vonat robogott el. A szomszédunkban volt a bakterház, onnan tudom ilyen pontosan a vonatok számát. Mi, gyerekek gyakran helyettesítettük a baktert, aki holtrészegen hevert valahol; mi eresztettük le a sorompót, írtuk fel egy táblára a menetrenden kívüli szerelvényeket. Emellett a szórakozás mellett pedig a bakter fiaitól megtanultunk románul. Ma is azt a jó bihari román nyelvjárást beszélem, amit akkor elsajátítottam.

Elemi osztályaimat Nagyvárad-Olaszi katolikus plébániaiskolájában végeztem. Ott hasznomra volt már ez a nyelvtudás, mert harmadik osztálytól kezdõdõen már a számtant is románul gyúrták a fejünkbe. Nem azért, mintha annyira szimpatizált volna a tanító az új hivatalos nyelvvel, hanem azért, hogy utána helytállhassunk a gimnáziumban is.

Ez a gimnázium a Szent László volt, ha jól tudom, ma Gozsdu nevét viseli. Akkoriban a Szent László nagyon színvonalas iskolának számított, olyan tanári gárdával, amelyiknek legtöbb tagja az elsõ világháború elõtt végzett, és ez nagy szó volt. Az oktatás minõségén is látszott a lelkiismeretességük. Volt néhány Magyarországról átjött „ejtõernyõs" is, kiegészítendõ a hiányzókat, de még attól a generációtól is sokat tanulhattunk. Volt is dolguk elég, hiszen körülbelül 1500-an tanultunk ott. Néhányuk neve talán ma is fogalom a váradiak számára: Jagics Pali bácsi, Diószegi Laci bácsi, Kegyes Pista bácsi, Jakó Albert, Tátrai Barna.

1945-ben érettségiztem, és ekkor már két éve kapucinus kispap voltam. Számomra természetes volt ez a pálya. Családunk erõsen katolikus szellemiségû volt. Édesapám szinte valamennyi barátja lelkész volt, õ maga is az szeretett volna lenni. Én úgy nevelõdtem, hogy pap leszek. Ez magától értetõdõ volt, nem kényszerítettek erre a szüleim. Sõt, valahányszor édesapám felkeresett a szemináriumban, mindig mondta: fiam, ha meggondolod magad, szeretettel fogadunk újra otthon.

Nagyvárad ostromát a kapucinus rendházban éltem át. Az épület körül létesítették a gettót, úgyhogy a templom és a rendház mélyen benyúlt a kerítés mögé. Egyszer rendtársunk, Bertalan atya indult volna a városba. Amint kilépett a kapun, a csendõr – meglátva a hosszú kapucinus szakállt – rögtön ráfogta a fegyverét. Somogyi reformátusok voltak ezek, soha nem láttak még szerzetest. Féltünk tõlük, de azokat a zsidókat, akik bizonyítani tudták, hogy van kinél elrejtezniük, a templomon keresztül, a misérõl kijövõkkel együtt kiengedtük.

1945-ben jöttem el Nagyváradról, hogy Budapesten legyek novícius. A tervem az volt, hogy utána visszamegyek, és otthon végzem el a püspöki szemináriumot. Ebben viszont megakadályozott a háború utáni zûrzavar. Akkor igyekeztek a megsemmisült iratokat pótolni, és személyes bemondás alapján állítottak ki új okmányokat. A tartományfõnököm pedig magyar állampolgárként diktált be. Így lettem én, az addig száz százalékig románnak számító egyszeriben Magyarország polgára. Ennek viszont megvolt az a kellemetlen mellékhatása, hogy nem mehettem vissza Váradra.

A teológiát tehát Budapesten végeztem. Abban az évben, amikor befejeztem tanulmányaimat, 1950-ben, és hozzákezdtem volna a tulajdonképpeni papi szolgálathoz, feloszlatták a rendet. Volt ugyan néhány lelkészi állás az egyházmegyében, melyeket a feloszlatott rendek papjai betölthettek, de mi, a frissen végzettek úgy gondoltuk, jobb, ha ezeket a helyeket idõsebb rendtársaink foglalják el, akik már képtelenek lettek volna szakmát tanulni vagy fizikai munkát végezni. Mi pedig valamennyien elmentunk dolgozni. Így lettem – újabb kötõdésként a vasúthoz – krampácsoló. Máshova nem vettek fel.

Rövid idõvel ezután megürült budai rendházunk templomában – mely akkor plébániatemplomként mûködött – a kántori állás. Nekem megvolt az ehhez kellõ képesítésem, így felvettek. Így láthattam mindazt, ami a rendház épületében történik. Közvetlenül a háború után térképész katonatisztek képzése folyt benne. Azután a hadsereg kádereinek központja lett. Az épület parancsnoka ez idõ alatt Maléter Pál volt, akit késõbb, 1956 után kivégeztek. Ez volt az az év, amikor a katonák távoztak az épületbõl. Helyüket csavargók, hajléktalanok foglalták el. A városi tanács pedig szentesítette önkényes lakásfoglalásukat. A rendházban ezután sokáig magánlakások voltak.

Visszatérve az én pályám alakulására, rövid kántorkodás után behívtak katonának. Helyemre mást vettek fel, s leszerelés után ismét munka után kellett nézzek. Így lettem tûzoltó körülbelül másfél évig. Ezt az állásomat azért voltam kénytelen otthagyni, mivel mindenáron politikai tisztet akartak belõlem csinálni. Nem tudták ugyanis, hogy pap vagyok. Alig tudtam szabadulni a megbizatástól és a munkahelytõl. Ezt követõen a Földtani Intézet alkalmazottja lettem két évig. Mikor kiderült, ki vagyok, megsúgták, hogy menjek a fenébe. Ezt követte a Fõvárosi Motor- és Gépipari Vállalat, ahol autószerelõként dolgoztam 1956-ig.

Az a 14 év, amit fizikai munkával töltöttem, olyan tapasztalatokat adott, amelyekre egyetlen egyetem sem tudna megtanítani. Olyan emberekkel volt alkalmam beszélgetni, akik egy reverendással nem ülnének le soha. Ugyanakkor pedig megtanultam szívósnak lenni. Korábban, amikor még szerzetesek voltunk, sokszor rosszul esett, hogy éjféli zsolozsmára fel kellett kelnünk. A tûzoltóságnál? Hatvan órás készültség idején hatvan óráig a csizmát nem húztuk le a lábunkról. Megtudtam azt, hogy egyszerű emberek azért a falat kenyérért mennyit dolgoznak.

1964-ben engedték meg újra, hogy papként tevékenykedjek. Káplán lettem ismét a budai rendházunk templomában. Itt akkor már két rendtársam dolgozott mint világi pap. Két év alatt sikerült egy 52 tagú ifjúsági énekkart létrehoznunk. Sok gyerek járt a hitoktatásra is. Ezek a „rendellenes" dolgok szemet szúrtak valakinek. Felhívtak telefonon az Egyházügyi Hivatalból, és szelíden figyelmeztettek, hogy ha ezt folytatom, kizárnak a papi keretbõl. De ha vállalom, hogy átmenjek a veszprémi egyházmegyébe, akkor gyakorolhatom a hivatásomat. Világos, hogy én a lelkipásztorkodás folytatását választottam. Ezt követõen három év alatt hatszor disponáltak, vagyis helyeztek új egyházközségbe. Nemsokára kiderült az is, hogy miért rakosgattak ide-oda. Kémkedéssel gyanúsítottak. Azzal vádoltak, hogy én vittem ki Lengyelországba Visinszki bíborosnak azoknak a papoknak a névsorát, akik alkalmasak arra, hogy püspökök legyenek. A vád alapja az volt, hogy én gyakran utaztam Lengyelországba. Korábban jegyzõ is voltam a fõegyházmegye bíróságán, és õk rendszeresen leküldték Kisgörbõre azoknak az ügyeknek az aktáit, amelyeket még én kezdtem meg. Folyton kaptam a leszidást Esztergomból, hogy miért küldöm vissza olyan piszkosan az aktákat. Nem tudtam elképzelni mi történik. Hát a kémelhárítók végignyaltak, végigkenegettek, végigvilágítottak valamennyi papírlapot a nagy paksamétából, azt vélvén, hogy valahol ott rejtõzik a titkos üzenet. Ezt a rendõrségen tárták elém, amikor egyszer beidéztek. – Uraim, maguk olyan kevésre becsülik a Vatikánt, hogy a budapest-alsóvízivárosi káplán tájékoztatására szorulna? – kérdeztem tõlük. Elismerték, hogy igazam van, és attól kezdve békén hagytak.

Zalaapátiba kerültem plébánosnak, ahol tizenegy évet töltöttem. Szüleim is átjöttek a háború után Magyarországra, és végre itt alkalmam nyílt otthont biztosítani számukra. Édesanyám gondozta a plébániát, édesapám segített neki. Megvolt az az elégtételük annyi megpróbáltatás után, hogy a fiukkal élhettek, én pedig igyekeztem mindent megadni számukra. A rendszer bukása után máriabesnyõi rendházunkba kerültem, majd onnan ide, Budapestre. Azóta a budai rendház vezetését látom el, és ebben a minõségemben szemtanúja vagyok a magyarországi kapucinus rend egyáltalán nem irigylésre méltó helyzetének.

A kapucinus rendnek összesen 11 ezer tagja van a világon szétszórva. Ennek legalább a 70 százaléka olasz. A maradék többsége lengyel – ez a nemzet nagyon vallásos, a világon minden huszadik katolikus pap lengyel –, kevesen vannak a német nyelvû országokból, Svájcban is egymás után adják el a rendházakat. A magyarországi rendtartományban összesen tizenhatan vagyunk, és négy-öt fiatal tanul külföldön. De õk csak évek múlva jönnek haza, én pedig már hetvennégy éves vagyok. Nyolcvan éves leszek, mire lesz végre egy káplánom. Elég elkeserítõ helyzet.

Utánpótlásunk sincs nagyon, mert az a generáció, amelyik fel kellene váltson bennünket, már az ateista gondolatrendszerben nõtt fel. Akik pedig mégis katolikus iskolába adják a gyereküket, elégedetlenek. Azt várnák, hogy olyan tanár tanítson ott, mint, teszem azt, 1938-ban. De hol vannak azok a tanárok? A sírban.

Nem értek egyet azzal a gyakorlattal sem, ahogyan a fiatal utánpótlást képzi a rend. Azzal kezdõdik a képzés, hogy a jelölt hat évre kimegy Itáliába, ahol aztán a nyelve kell birkózzon az olasszal, a gyomra a mindenféle polippal meg rákkal meg csigával – a velencei rendtartományban folyik ugyanis a képzés – mi pedig nem tudunk kiküldeni egy magyar nyelvû lelkészt, aki ez idõ alatt foglalkozna vele. Emiatt sorban hazajönnek a jelöltjeink.

Amikor én tanultam, más volt a gyakorlat. Elõször itthon befejeztük a tanulmányainkat, utána pedig kimentünk szakosodni vagy jogásznak, vagy történésznek, vagy szentírástanosnak. De akkor már megbékéltünk a hivatásunkkal, megismertük a rendet, megtanultunk nyilvánosság elõtt érthetõ magyarsággal megszólalni.

A kapucinus rendbe egyre többen lépnek be Indiából és a távol-keleti szigetvilágból. Õk azért jönnek, hogy ételük biztosítva legyen, vagyis az éhínség elõl menekülnek. Ez a fajta tagság viszont nyilvánvalóan a minõség rovására megy. Pedig a kapucinusok büszkék voltak arra, hogy a tagok a mindennapi munka mellett tudományos képzést is szereztek. Én 11 nyelvet tanultam, de nem beszélem valamennyit. Azért tanultam ennyit, mert a teológián ószövetségi Szentírás szakos voltam, héberül, arámul, görögül, szírül hivatalból kellett tudjak. Szír–magyar nyelvtant írtam is már. Ezeken felül az iskolában nyolc évig tanultunk latinul. Ezt olyan szinten kellett elsajátítani, hogy követhessük a teológián az elõadásokat, amelyek latin nyelven folytak. Nekem elõnyöm volt, mert elõször édesapám tanított latinul, s pofonnal díjazta, ha hibáztam. Tanultam még olaszul, németül, franciául, és természetesen románul. A lengyel volt az utolsó nyelv, amit hmegtanultam. Erre azért volt szükségem, mert annak idején rendtársaimmal azt terveztük, hogy egy lengyelországi városban, ahol hatalmas házunk van, nemzetközi szemináriumot indítunk a közép-európai államok kispapjai számára. Úgy volt, hogy a szentírástudományt én tanítom. Elvégeztem tehát a budapesti lengyel nagykövetség nyelvtanfolyamát. 36 éves voltam ekkor. Azért utaztam minden nyáron Lengyelországba, hogy gyakoroljam a nyelvet. Azt hiszem, ezen utazgatásaim miatt vádoltak meg kémkedéssel.

Visszatérve a magyarországi rendtartomány jelenlegi állapotára, mégis látok kiutat. Volna lehetõség arra, hogy ismét helyben folyjon a képzés. Nemrég nyílt meg Budapesten a külön a szerzetesrendek számára létesített teológiai fõiskola. Itthon tanulva nem szakadnak ki a hagyományokból, tisztában vannak a helyi viszonyokkal. Talán így sikerülne életben tartani a magyarországi kapucinus rendtartományt.

5. "Csodálatos, amit értünk tett"

(Interjú Pacsay János Fidél atyával Avianói Márkról)

 

A “Méterekkel a harcolók fölé magasodott…”

 

Újabb boldog, akihez nekünk is sok közünk van, akiről ugyan nem mondhatjuk, hogy mi magyarok adtuk volna őt az egyháznak, mégis büszkék lehetünk rá. Büszkék, mert ő, mint a hit védelmezője, Európa megmentője a mi hitünket is védelmezte, a mi hazánk megmentéséért is fáradozott. "Csodálatos, amit értünk tett" - mondja róla Pacsay Fidél atya, budai kapucinus házfőnök, plébános. Fidél atyával Avianói Márkról beszélgettünk, aki Európának a töröktől való megszabadulásáért fáradozva tizenhárom alakalommal járta meg - kapucinus szerzeteshez illően gyalog - az Itália és Magyarország közötti utat. Marco d´Avianót halála után több mint háromszáz évvel, 2003. április 27-én, Rómában a boldogok sorába emeli a Szentatya.

 

Fidél atya: Avianói Márkot égi jelenségnek tartották

 

- Sokat tett a mi megmentésünkért, sokat a török kiűzéséért - mondja Fidél atya -, de általában is igaz, hogy védte az igazságtalanság, méltánytalanság áldozatait. Ha kellett, a magyarokat az osztrákokkal szemben, de tudunk olyan esetről is, hogy zsidókat mentett meg felbőszült olaszok bosszújától. A páduai zsidókat meg akarták lincselni, amikor az a hír járta, hogy budai hittestvéreik öszszejátszanak a törökkel. Márk atya fellépése megmentette a páduai zsinagógát és zsidónegyedet az erőszaktól. Azóta minden szeptember 2-án "Budai Purim" -ot ünnepelnek a páduai zsidók.

 

A másik példa, hogy Belgrád visszafoglalásakor, 1688-ban nyolcszáz török hadifogoly esett. A keresztények közül egyesek le akarták mészárolni őket, mondván, hogy nem tudnak mit kezdeni velük. Azok Márk atyához fordultak segítségért, ő pedig elérte, hogy megkíméljék az életüket, sőt azt is, hogy hazaengedjék őket.

Szeptember másodikán, 1686-ban, győzedelmeskedtek a Budát a törökkel szemben ostromló császári hadak…

 

- Az ostrom idején egy ágyúlövedék felrobbantotta a törökök puskaporos tornyát, a dzsámivá alakított Mátyás- templom is megrongálódott. Leomlott az a fala is, amellyel korábban a törökök egy Mária-szobrot takartak el. A robbanáskor a Mária-szobor, amelyről már senki sem tudott, előtűnt a fal mögül, a dervisek pedig kiáltozva futottak ki a templomból: "Mirjam a keresztényekkel van!" Az ekkor, Márk atya ösztönzésére indított utolsó rohammal végül sikerült Budát száznegyvenöt év után visszafoglalni. Márk atya egy lándzsára tűzött Szent József-képpel hágott fel a bástyákra, s még aznap hálaadó körmenetet tartott a Nagyboldogasszony-templom körül, majd ő volt az első, aki a harcok után misét mutatott be a falai között.

 

Márk atya maga is részt vett a harcokban?

 

- Nem fegyverrel, hanem kereszttel a kezében járt a harctéren - így is ábrázolja őt a bécsi kapucinus templom előtti szobra. Buda felszabadítása után történt, hogy megjelent Velencében három kereskedő, akik a török sereggel részt vettek Bécs 1683-as ostromában. Tudakolták, hogy valóban ott él-e az a pap, akinek olyan félelmetes híre volt a törökök táborában. Avianói Márk valóban Velencében tartózkodott, találkozhatott is ezekkel a volt katonákkal, akik szerint az a bizonyos pap méterekkel a harcolók fölé magasodott, amint a csatatéren járva, egy keresztet magasra tartva buzdította a keresztény sereget. Ahol ő megjelent, a pogányok azonnal hanyatt-homlok menekültek, mert égi jelenségnek tartották.

 

Milyen szerepe volt Márk atyának Lipót császár mellett?

 

- Lipót jóindulatú, vallásos ember volt. Második gyerekként nem uralkodónak nevelték, hanem egyházi pályára szánták. Minthogy azonban a bátyja meghalt, ő lett az uralkodó. Attól kezdve, hogy Márkot megismerte, teljesen rá támaszkodott. Az egyszerű családból származott szerzetes nem tanult sem politikát, sem stratégiát, viszont hihetetlen gyakorlati érzékkel rendelkezett. Tudta: nem elég csak imádkozni, tenni is kell. Bizonyos helyzetekben az asztalra kell csapni. Ha például rájött, hogy a pápától a török elleni harc céljára kieszközölt hatalmas pénzt elpanamázták, nem hagyta szó nélkül. Ahogy azt sem, hogy a Buda ostromára készülő urak minduntalan találtak okot a szórakozásra, kártyára, ivászatra, miközben a katonáknak nem jutott egy marék szalma sem, hogy a sátorban arra hajtsák a fejüket. Márk atya mindezt bátran felpanaszolta a császárnak.

Európa és Magyarország megmentőjeként tiszteljük, holott eredetileg arra kapott megbízást a pápától, hogy prédikáljon…

 

- 1683-tól, amikor a török Bécset ostromolta, egészen Belgrád visszafoglalásáig Boldog XI. Ince pápa személyes követeként működött, hogy "Szent Ligába" tömörítse a keresztény erőket. A karlócai béke megkötéséig tizenhárom alkalommal tette meg ennek érdekében gyalog az Itália és Magyarország közötti utat. Mégis azt írja egyik levelében:

 

"Jobban irtózom a politikától, mint a haláltól."

 

Amikor csak tehette, kolostorban élt. Egyszer egy ünnepélyes vacsora után meglesték, amikor elvonult imádkozni. Látták, hogy nagy fényesség veszi körül, amint térdel a cellájában. Valószínűleg annyira vágyódott az imádságra, hogy amikor végre lehetővé vált a számára, akkor azonnal és teljesen bekapcsolódott az isteni erőtérbe.

Márk atya a bánat felindításával kezdte az imádságot, prédikációiban is ezt hangsúlyozta. Csak élő lelkek fogadhatják be az Isten igéjét - ismételte. Imádság, vagy a szent tanítás meghallgatása előtt fel kell támasztanunk a lelkünket! A latinon és olaszon kívül más nyelven nem beszélt, a nép mégis értette a prédikációját. Ezrek és ezrek zokogva hallgatták őt. Müncheni jezsuiták jegyezték fel, hogy egyszer harmincötezren áldoztak a miséjén. Ugyancsak Münchenből, az ottani kapucinus rendházból való az a lajstrom, amely szerint százötven mankót, negyven botot, számos sérvkötőt és más effélét hagytak ott az emberek egyetlen prédikációja után.

 

Gyógyított is?

 

- 1674-ben Páduában prédikált egy apácakolostorban, majd megáldott egy hosszú idő óta beteg nővért, aki azonnal meggyógyult. Ez az eset alapozta meg a hírnevét, később több alkalommal úgy kellett kimenekíteni az imája által gyógyulást várók közül. Mint prédikátor, akinek a környezetében csodálatos gyógyulások történtek, bejárta Európa nagy részét, így lett ismert Bécsben is. Amikor egy-egy diplomáciai, illetve a török elleni harcot segítő küldetését elvégezte, azonnal viszszatért a szerzetes-prédikátori hivatásához. Minden nagyböjt negyven napját végigprédikálta, s rendszerint a diplomáciai küldetésbe indult a feltámadási körmenet után.

Mikor kezdeményezték Márk atya boldoggá avatását?

 

- 1702-ben, három évvel a halála után Lipót császár indította az eljárást, ám utódai nem követték ebben. Több mint száz évvel később, az 1830 körül folytatódó pert az európai forradalmak szakították meg. Ismét száz év telt el, amikor az 1930-as években, Bécsben, a kapucinus templom előtt szobrot állítottak neki, ekkoriban újra lendületet kapott boldoggá avatás ügye, csakhogy hamarosan kitört a II. világháború. A halálának háromszázadik évfordulója kapcsán (1999) aztán ismét megerősödött a tiszteletének hivatalos elismerését szorgalmazó kezdeményezés, és most már bizonyára eléri a "boldog" végkifejletet.

 

A magyarokat sértette egy kicsit, hogy Avianói Márk javaslatára vitette Bécsbe Lipót császár a máriapócsi kegyképet. Máriapócson, a görög katolikus templom ikonosztázionján 1696-ban könnyezett a Mária-kép, azoknak a csatáknak az idején, amikor Buda visszafoglalását követően Belgrád felé verték a törököt. Az eset hírére nagy tömegek kezdtek zarándokolni Máriapócsra. A képet a császár Bécsbe, a Stephansdomba vitette, Márk atya pedig körmenet élén vitte körbe a városban, a keresztény had sikeréért könyörögve. Az eredeti máriapócsi kegykép a mai napig Bécsben van, de nem könnyezett többé. Máriapócson viszont pótolták a képet az eredeti másolatával, s az újólag könnyezett 1715-ben, majd 1905-ben.

6. Fidél atya szobrot szeretne Avianói Márknak és mesélt Szent Pió atyáról

Pacsay János Fidél alsó-viziváprosi Szent Erzsébet plébániatemplom plébánosa. Ő az első és egyetlen Budavárért Emlékérem tulajdonosa, aki kitüntetést szeptember 2-án dr. Nagy Gábor Tamás polgármestertől vette át. A kapucinus plébános nem csupán annak a közel hat évtizedes munkájának köszönheti az elismerést, amellyel a kerület közösségét formálta, hagyományait ápolta, hozzájárult ehhez az az áldozatos munka is, amellyel Fidél atya Avianói Márk boldoggá avatásáért fáradozott. A szer­tartás április 27-én Rómában zaj­lott le.

Ez a boldoggá avatás nem volt egyszerű feladat - emlékezik vissza Fidél atya. - Mikor 1945-ben kispap lettem, az akkori plébános egy Avianói Márkról szóló könyvet olvasott. Ez felkeltette érdeklődésemet, a Magyarország török uralom alóli felszabadulásáért oly sokat tett ember meg­ érdemli a tiszteletet. Már akkor nekikezdtünk a boldoggá avatás előkészítésének. Többször próbálkoztunk, de tervünk mindig kútba esett. Végül 1992-ben bé­csi, velencei és budai emberek összefogtak, s ennek köszönhe­tően idén áprilisban a Vatikán­ban boldoggá avatták Avianói Márkot.

Fidél atya további álmai, tervei közt szerepel egy szobor felállí­tása Avianói Márk tiszteletére, valahol az I. kerületben.

A plébános szerint Buda régen egy nagy család volt, szoros kis közösség, ahol az emberek is­mték egymást, beszélgettek, találkoztak. Akkoriban a kapucinus rend összenőtt a néppel. Ma már nincs meg ez a kölcsönös, egymás iránti bizalom az emberekben. De Fidél atya célja visszahozni a régi idők hangulatát. Ennek érdekében minden hónap első szombatján klubdélutánt szervez a plébánián. Ez a prog­ram teljesen nyitott, bárki eljö­het, hogy érdekes előadásokat hallgasson meg, ismerkedjen, beszélgessen.

«Összejövetel

Klubdélután a plébánián legközelebb szeptember 6-án, 15 órától az Alsó-vízivárosi Plébánia és Kapuci­nus Rendházban, I., Fő utca 32.

(Megjegyzés: nem egész két hónap múlva, 2003. Október 20.-án hosszantartó betegség után a Betegápoló Irgalmas Rend otthonában visszaadta lelkét a teremtőnek)

A 2000 évi elején, II. János pápa életében híresztelték,  - akkor meg lehetett volna tudni pontosan - , hogy a doktoriján dolgozó Wojtyla valóban felkereste Pió kapucinus atyát azzal a kéréssel, hogy  imádkozzon fiatalkori barátjáért, aki súlyos beteg, az orvosok megalapították, gyógyíthatatlan. Az imát Pió atya megígérte, s közölte, hogy Wojtyla “fehér ruhás” lesz, a legmagasabb méltóságot fogja viselni az egyházban. Wojtyla barátja meggyógyult, és 1978-ban II. János Pál néven pápa lett.  “A kávétól Szent Ferencig”, az Új Ember cikkből a történetet Reich László Cipirian atya mesélte el, aki egyházmegyés plébánosként szolgált Pilisszántón, majd 1989-ben döntött a szerzetesség mellett, s töltötte el tanulmányokkal, lelki elmélyüléssel a szerzetességhez vezető évek lépcsőfokait Itáliában. Az atya büszke volt a rendtársára, így fogalmazta meg gondolatait:

A legismertebb kapucinus szerzetes Páter Pio, akinek testén megjelentek Szent Ferenc stigmái, Jézus Krisztus testén a szögek ütötte sebek. Páter Pio élete ma már szinte legendásan közismert. Például az a történet, amely szerint a második világháborút követően fölkereste őt egy Rómában tanuló fiatal lengyel pap, aki korábban levélben kérte az atya imaközbenjárását valakinek a gyógyulásáért. Hosszasan beszélgettek, majd Pio atya annyit mondott az ifjú lelkipásztornak: egykoron majd fehér ruhában látlak. Karol Wojtyla volt a fiatal pap…

Ciprián atyához hasonlóan, aki ebben az emlékkönyvben a fentiekben Fidél atyáról  “A példád maradjon velünk!” címmel meghatóan írt, aki szintén sokat mesélt Pio atyáról, a történeteiből a  következőkben néhányat felidézünk.  

2002. június 16-án avatta szentté II. János Pál pápa az 1968. szeptember 23-án elhunyt olasz kapucinus szerzetest: Pietrelcinai Pio atyát, aki élete nagy részét San Giovanni Rotondoban töltötte, elsősorban a kolostor melletti templom gyóntatószékében. Megkapta a lélekbe látás adományát, s ennek segítségével még inkább az Isten eszköze tudott lenni a bűnbánó emberek ezrei számára. Stigmatizált volt, több mint ötven éven át hordozta testén Krisztus öt sebét. Egyszerű életmódja, Megváltójával összeforrt, áldozatokat is vállaló aszkéta élete sokakat vonzott. A szentmiséket rendkívül nagy átéléssel mutatta be. Meg nem értések, keresztek az ő életét is gyakran megnehezítették. Kitartó imára buzdította a híveket, s ebben ő maga is példát mutatott. A Boldogságos Szűzanya pártfogásába ajánlotta mindennapjait. A "Mária, a kegyelmek anyja" nevet viselő kolostorban halt meg.

Az  50-es években  Pió  atyáról csak titokban lehetett beszélni, főként szent életüket terjeszteni. Fidél atya ezzel nem sokat törődött, ahol alkalma volt rá, még prédikációiban is “mesélt” róluk, történeteket, nem ritkán humorosan. Például, Pió atyáról:

"Az Úr Jézus egy alkalommal ellenőrző körutat tart a mennyországban, és megdöbbenve tapasztalja, hogy egészen rossz arcú emberek vannak bent, a kapu környékén. Odamegy Szent Péterhez, és megkérdezi tőle: - Hát ezek a csavargók hogy kerültek ide? - Uram - feleli Szent Péter -, én nem panaszkodni neked, de sajnos, ha egy kicsit nem figyelek oda, édesanyád mindjárt idejön, kinyitja az ajtót, és beengedi ezeket a ronda alakokat."

Ez volt a közelmúltban szentté avatott Pietrelcinai Pio atya egyik legkedvesebb vicce - mondja Pacsay Fidél kapucinus atya, akit rendtársáról, a közelmúltban szentté avatott és szeptember 23-án ünnepelt stigmatizált olasz szerzetesről - az interjúban - kérdeztünk. Teljesen téves az a kép - mondja Fidél atya -, amely sok emberben különböző filmfelvételek nyomán alakult ki Pio atyáról. Ezek a dokumentumok sajnos majdnem mindig egy mogorva embert mutatnak, aki türelmetlen a körülötte lévő hívekkel. Az persze igaz, hogy sokszor keményen kellett viselkednie a nemegyszer tolakodó zarándokokkal szemben, akik a keze után kapkodtak, vagy épp a kordájából akartak levágni egy-egy darabot. Ilyenkor aztán valóban "odacsapott" a szerzetesi övével. Efféle, szigorú képeket rögzítettek róla a filmesek, viszont rendtársai - mondja Fidél atya - nagyon jól tudják, hogy bármennyire is szenvedett stigmáitól, vagy küzdött idegi fájdalmaival, alapjában véve vidám ember volt, tudott mosolyogni, sőt, amint a fenti példa is mutatja, még vicceket is mesélt. Nagyon szerette a rendtársait, mindig részt vett a közös társalgásban a kapucinusok számára kötelező esténkénti félórás rekreációk során - mondja Fidél atya, aki elmesélt néhányat a Pio atyáról rendtársai körében keringő történetek közül.Az egyik rekreáció alkalmával - a második világháború után - társai évődtek vele, felidézve azt az időt, amikor Pio atya az első világháborúban katona volt. Amikor behívták, olyannyira nem volt elegendő fegyver a front mögött, hogy a puskafogásokat nádszálakkal gyakorolták. Igen ám - mondta Pio atya -, de mi így is megnyertük azt a háborút, ti viszont géppisztollyal a kezetekben is elvesztettétek ezt a mostanit.

Egyszer - buszkirándulásuk egyik állomásaként - angol szerzetes tanárok és papnövendékek érkeztek San Giovanni Rotondóba. Pio atya vezette körül őket a templomban és a kertben, s míg kalauzolta a vendégeket, többször is nagyokat nevetett. A vendégek "komoly szerzetesek" voltak, és egymás között sutyorogni kezdtek: - Ez az ember szent? Egy szent nem hahotázik ekkorákat. - Búcsúzáskor, a sekrestyében Pio atya elkérte a rektor breviáriumát, és egy félig üres oldalra néhány mondatot írt ceruzával, majd viszszaadta a könyvet. A buszba szállva a rektor elkezdte keresgélni, vajon mit írt neki Pio atya, és döbbenten olvasta a bejegyzett latin mondatokat. Előrement a mikrofonhoz, és így szólt a többiekhez: - Hallottam, hogy ti is botránkoztatok azon, mekkorákat nevetett Pio atya. Búcsúzáskor elkérte a breviáriumomat, és beleírt néhány mondatot. Bevallom nektek, hogy volt egy nehéz filozófiai problémám, amelyen már sokat törtem a fejem, bár soha senkivel sem beszéltem róla. Pio atya, anélkül, hogy beszéltünk volna vele erről, négy mondatban öszszefoglalta a választ az én nagy problémámra. Úgyhogy bármekkorákat nevetett, elismerem, hogy szent ember.

Peregrino atya, aki nemcsak kapucinus szerzetes, hanem orvos is volt - meséli Fidél atya - sok időt töltött Pio atya mellett, ápolta őt. Délben Pio atya mindig fölment a kórusra, hogy annak ablakából mondja együtt az Úrangyalát a téren egybegyűlt emberekkel, majd áldást adott, és integetett nekik. Rendszerint karinget vett fel stólával, mielőtt az ablakhoz ment volna. Egy alkalommal, mikor megérkezett a kórusra, szinte csikorgott a fájdalomtól, szürke volt az arca. Miközben Peregrino atya rásegítette a karinget, a művelet közben összeborzolta páter Pio haját, úgyhogy azt mondta:

 - Várjon egy kicsit, atya! - Előkapott egy fésűt, megigazította Pio atya haját, majd így szólt: - Mehet, páter, éppen olyan, mint Szent Antal! 

Erre Pio atya úgy elkezdett rázkódni a nevetéstől, hogy percekig várni kellett, míg elkezdhették az Úrangyalát.

E történetek mind azt bizonyítják, hogy Pio atya a hétköznapok embere volt, és nem egy sokak által elképzelt, magasban lebegő, "fennkölt szent" - mondja Pacsay Fidél atya, aki a szent életű szerzetessel kapcsolatban a magyar kapucinusok egy személyes emlékét is megosztotta velünk, amely látnoki karizmájáról tanúskodik.

Annak idején az egyik hazai rendtárs, Bertalan atya havonta írt levelet Pio atyának, aki válaszolt is ezekre. Amikor 1950-ben Magyarországon feloszlatták a rendeket, egy alkalommal azt is megkérdezte tőle, mit tanácsol a hazai kapucinusoknak az akkori nehéz helyzetben. Különös módon már két nap múlva, római bélyegzővel megérkezett a válasz, amelyben Pio atya megüzente, hogy mit kér a Szűzanya a papoktól. Azt is megírta a szerzetes, hogy a következő hétfői kerületi papi gyűlésen minden papnak, az egyházmegyéseknek is adják a kezébe az üzenetet. Bertalan atya egy rendtársát kérte meg, hogy fordítsa magyarra az olasz levelet, de mivel az el volt foglalva a feloszlatás gondjaival, az üzenet kiosztása elmaradt. Három-négy nappal később érkezett is egy dorgáló levél Pio atyától, hogy miért nem teljesítették kérését. Ezután Bertalan atya már csakhamar lefordította Pio atya üzenetét, és utólag, postán elküldte a címzetteknek. A levél a történelem viharaiban elveszett, de Pio atya emléke, élete példája, mint Isten és az örök élet világának tanújele ma is eleven rendtársai körében.

7. Avianói Márk nyomdokain 

(Beszélgetés Pacsay János  Fidél atyával 2003. szeptember 12.)

Pacsay János  Fidél, aki a kerület által alapított Budavári Emlékérmet elsőként vehette át, gyermekkorától a kapucinus rend tagja - még a rendszerek változásai sem térítették el hitétől. Életéről, küzdelmeiről a kitüntetés apropóján beszélgettünk az Atyával.

1926-ban Nagyváradon születtem-kezdte el tényszerűen a bemutatkozást Fidél atya. - az első négy elemit az ottani magyar katolikus iskolában végeztem, a gimnáziumot viszont már magántanulóként kezdtem el, apám ugyanis nem akarta, hogy román tanintézménybe járjak. Édesapám minden délben, amikor hazajött a munkahelyéről ebédelni, feleltetett; a tanév végén pedig elvitt vizsgázni Gyulára. 1940-től, amikor Erdély egyrészét visszacsatolták Magyarországhoz, Nagyváradon újra lett magyar gimnázium, így az érettségiig  itt tanultam. Azonban már érettségi előtt beléptem a Kapucinus rendben.

Szülői sugallatra, vagy spontán döntés után csatlakozott a kapucinusok hoz?

Szüleim nagyon nehezen egyeztek bele, hogy kapucinus legyek. A kapucinusok szabályzata szerint alá kellett volna írniuk egy nyilatkozatot, miszerint nem követelnek anyagi támogatást a rendtől  - ám ettől végig elzárkóztak; még akkor is, amikor már csuhába jártam. A rendben lépés gondolatával először az egyházmegyénk szemináriumán kezdtem foglalkozni. Ott én és a korombeliek, gimnázista társaim, akik papnap készültek, tanulmányozni keztük a szerzetesrendeket, mert valami többre, mással vágytunk. Azután rájöttünk, hogy Nagyváradon vannak kapucinusok, így végül hozzájuk sikerült bejutni

A háború milyen fordulatokat hozott az életében?

1944. október 6-án parancsba adtak, hogy 16-48 éves korig mindenki köteles katonai szolgálatra megjelenni. Így tehát a katonasághoz kerültem  - először, mint polgári alkalmazott. A munkakörömből kifolyólag  - malmokból kellett lisztet összegyűjteni - sokat utaztam az országban. Egyik utazásom során azonban megbetegedtem (megfagyott a bal karom), ezért Körmenden az orvos kiírt egy hónap betegszabadságra. Ám a nyilasok azt hitték rólam, hogy csak kerülni akarom katonaságot, mérgükben emiatt egy repülős-vadászkülönítményhez osztottak be, amelynek feladata a határ őrzés volt. Ezzel az osztaggal a Zala megyei Sümegprágánál estem orosz fogságba. Engem és még négy társamat kiválasztottak lóápolónak, ami ugyan nehéz munka volt, mégis ennek köszönhetem, hogy nem kerültem szigorúbb fogságba. Amikor tovább vitték az általunk ápolt lovakat, az oroszok egyszerűen elengedtek minket. Csak, hogy nem lehet olyan könnyen útnak indulni, mivel a szovjet parancsnak nem adott semmilyen hivatalos igazolást a szabadon bocsájtásunkról - minden pillanatban az a veszély fenyegetett, hogy katona szökevényként letartóztatnak. El is fogtak Veszprémnél, egy óriási, Székesfehérvár felé tartó fegyveresek által kísért gyalogmenetben tereltek. Az oroszok azt mondták a menetelőknek, hogy Fehérvárnál mindenki kap hivatalos papírt, melynek birtokában haza lehet menni; egy mellettem gyalogló őrmester azonban arról győzött meg, hogy ne higgyek a “ruszkik”-nak, ezért aztán vele együtt kiléptem Hajmáskérnél a menetből. Ekkor pokoli perceket éltem át: bármelyik pillanatban egy sorozatot kaphattunk volna a hátunkba - ám óriási szerencsénkre ezt elkerültük. Távol az országutaktól gyakran aknamezőkön keresztül, étlen szomjan menekülve jutottam el a Velencei tóig, ahol úgy döntöttem, felugrok egy Budapestre tartó tehervonatra. Amikor Tárnokra ért a vonat, egyszercsak ott látom az egyik vagon oldalában ott ül a tartomány főnökünk, 1Dezső atya. Miután odamentem hozzá és boldogan üdvözöltük egymást, azt tanácsolta nekem, hogy szálljak le még a főváros előtt, és menjek a Nagytétényi kolostorba, ahol magamra öthetem a csuhát. Civil ruhában kopaszra borotvált fejjel ugyanis rögtön a szökött foglyot látták volna bennem, kapucsikosként azonban már természetes volt ez a hajviselet.

Mit kezdett a háború után?

Egy ideig Máriabesnyőn tartózkodtam, majd beiratkoztam Budapesten a Szent Bonaventúra Főiskolára. 1950-ig tanultam itt latin nyelven teológiát. 1950-től azonban a szerzetesrendek feloszlatásával gyakorlatilag új életet kellett kezdenem. Először krampácsoló, azaz vasúti pályamunkás lettem. Innen mivel nem tudták, hogy pap vagyok behívtak a katonasághoz átképzésre. Nagyon nehezen tudtam csak elszabadulni a hadseregtől, mert mindenáron bent szerettek volna tartani tisztnek. Szerencsére elértem, hogy leszereljenek, így a katonaságból a tűzoltóságra mentem. Itt azonban mert, hogy jóformán csak én tudtam rendesen írni és olvasni – olyan gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán, hogy félév múlva már politikai tisztnek neveztek volna ki. Ezt el akartam kerülni, ezért megint pályát változtattam. Két nyáron a Földtani Intézet kötelékében részt vettem a gabcsikovoi erőmű előkutatásában, mint “talajkóstoló” segédmunkás, majd az autószerelőkhöz kerültem, mivel a tűzoltóknál nagyon sok műszaki ismeretek sajátítottam el, a tudásom révén egy kettőre diszpécser lehettem. 1956 tavaszán azután elkezdték suttogni hogy visszaállítják a szerzetesrendeket. Ám azt is mondták, hogy csak azt végezhet majd egyházi szolgálatot, aki már addig is az egyháznak dolgozott. Ezért amikor a Fő utcai rendházunkban szakácsot kerestek, azonnal beálltam hozzájuk főzni. 56-ban azonban a szerzetesrendeket nem sikerült visszaállítani, ezért még négy évig konyhai alkalmazottként dolgoztam tovább. Igaz suttyomban már én is tartottam hittanórákat az ifjúság körében egy-egy háznál munka után.

Ekkoriban volt ideje elmélyedni az önt érdeklő teológiai témákban? 

1960-tól, amikor sekrestyés lettem, sok szabadidőm lett, mert már reggel 9-re végeztem a napi teendőkkel. Így a beiratkoztam a Katolikus Hittudományi Akadémiára, ahol le akartam doktorálni szentírástudományból, “Ószövetségi idézetek sorsa az újszövetségi szentírásban” címmel írott munkámmal. Sikeresen át is mentem a szigorlatok zömén, ám a doktorátusig  már nem  juthattam el. Történt ugyanis, hogy segítettem az iskola féllábú irodavezetőjének kiadni a vámból a külföldről hozott átalakított autóját - az édesapám egyik testvére ugyanis a vámraktár főnökeként dolgozott. Másnapra meg is lett az autó, ám az irodavezető ennek nyomán elhíresztelte a professzorok között, hogy besúgó vagyok. Azt vettem észre hogy a professzoraim ellenségesek lettek velem szemben olyannyira, hogy az egyikük ki is jelentette ne jelentkezzek a következő szigorlatra, mert úgyis megbuktat…

Végleg lehetett a Doktorátusról?

Igen, és élve egy pap barátom meghívásával Zala megyében mentem kántornak. A devecseri plébános segítségével rövidesen kisegítő lelkész lettem, így már nyilvánosan is misézhetem. Nem sokkal később azután visszakerültem a Fő utcai kapucinus templomba, a plébános ugyanis épp egy káplán keresett magának. 1966-ig dolgozhattam itt, ekkor azonban távoznom kellett. Nem  voltak megelégedve a munkámmal, mert túl sok gyerek járt hozzám hittanra, illetve, mert sikerült összeverbuválni egy 52 tag, fiatalokból álló templomi énekkart…

A sorozatos akadályoztatások után nem merült fel Önben, hogy elhagyja az egyházi szolgálatot?

Nem. 64-től 89-ig vidéken szolgáltam káplánként, illetve plébánosként. Egyesek azt hitték, hogy az üldöztetéssel meg tudják untáltatni velem a papi pályát - ám tévedtek. Egyszer, amikor valaki megkérdezte tőlem, mit szólok mindehhez, azt mondtam: Odaadtam a bőrömet az egyháznak; ott teszik ki száradni a napra, ahol akarják

A rendszerváltozás idején, amikor a szerzetesrendek felélesztésével a kapucinusok is újjáalakultak, visszatérhettem a Fő utcai templomban. Plébánosként sikerült nagyon jó kapcsolatot kialakítani a helyi közönséggel illetve a kerület vezetésével. 

Talán ennek a jó kapcsolatoknak is köszönheti, hogy a napokba átvehette az elsőként  a Budavárvért Emlékérmet, de mindenképpen meg kell még említeni, hogy kulcsszerepet vállalt a Avianói  Márk boldoggá avatásában… 

Sokat dolgoztam Avianói Márk boldoggá avatásának érdekében, de nem is reméltem, hogy ezt még megélhettem. Munkámat, nagyban segítette az önkormányzat,  különösen dr. Nagy Gábor Tamás polgármester, aki fontosnak tartotta, hogy Màrk történelmi jelentőségét, ily módon kiemelhessük. Idén tavasszal április 27-én avatta Avianói Márkot boldoggá a Szentszék,  így saját nemzetének, illetve a szerzetesrendjén belül már a szentek között lehet öt tisztelni. 

Már régóta szeretné, hogy Avianói  Márk tiszteletére készüljön szobor a kerületben. Hogy áll most ennek az ügye?

A szobrot, melynek elkészítését a kerület tàmogatja, valószínűleg a Fő utcai kapucinusok háza előtt lehet felállítani, a bronz alkotás formáját elkészítette egy karcagi művész, így a szobrot már csak ki kell önteni. Igazán boldog lennék, ha még az én életemben felavathatnánk Avianói Márk szobrát.

 

8, Boldog Avianói Márk szobra

(Magyar ajándék a pápának)

Avianoi Márk-szoborkompozíció megalkotója a karcagi születésű Györfi Sándor Kossuth díjas szobrászművész és éremművész . A Budavári Önkormányzat és Aviano városa állíttatták a szobrot, melyet 2006. szeptember 2-án avattak fel, a törökök feletti győzelem 320 éves évfordulóján. 

Az érdekes szobor összeállítás. Két külön álló mészkőtömb. A bal oldali tetején barna színű szent áll (Szűz Mária). Alatta bronz tábla. Felirata: 

'BEATA VIRGO DABIT AUXILIUM”

 (magyarul: A Boldogsásos Szűz megsegít)

A jobb oldali szürke tömbön Avioni fél szobra kezében keresztet nyújt a szent felé. Felrata: 

'Boldog AVIONI MÁRK (1631-1699) olasz kapucinus szerzetes (Buda 1686. évi visszafoglalásakor XI.Ince pápa követeként a hit erejével győzelemhez segítette)

 a török ellen harcoló keresztény seregeket.“

'Európa lelki orvosa, szabadságának és egységének megteremtője volt' 

(Szent II. János Pál)

Állítatta: a Budavári Önkormányzat és Aviano városa.

Az ünnepélyes szoboravatáson a kapucinus szerzetesek, a paptársak, a hívek mellett ott volt Fazekas Sándor Karcag polgármestere is. Több beszéd hangzott el, így dr. Nagy Gábor Tamás a Budavári önkormányzat polgármesteré. A könyvben “A Budavárért Emlékérem, emlékeim Fidél atyáról” című emlékírásban beszámolt a szobor avatásról. Szólót énekelt Hausenblasz Hantos Andrea énekesnő, akit Draskóczy László (1940-2020) zeneszerző zongorán kísért.

A Szentatya 2006. szeptember 9. és 14. között Bajorországba látogatott, ahol München, Altötting és Freising mellett Marktl am Innben, szülőfalujában, keresztelésének helyén is járt. A leghosszabb időt Regensburgban töltötte, ahol több évig teológiai tanárként működött. Itt él a pápa bátyja, Georg Ratzinger is, aki hosszú időn át a székesegyház fiúkórusának vezetője volt. Magyarországról is többen részt vettek a bajorországi pápalátogatás eseményein. Az Islinger Felden tartott misén, amelyen közel 250 000 hívő vett részt, közöttük a kint élő magyarokon kívül Takács Nándor ny. székesfehérvári püspök és Varjú Imre kanonok, valamint magyar zarándokok egy csoportja. Regensburg város vezetősége e jeles alkalomra meghívta a testvérvárosok képviselőit is, így jelen volt Budavár, azaz Budapest I. kerületének polgármestere, Nagy Gábor Tamás és felesége is. A Budavári Önkormányzat nevében a küldöttség annak az Aviánói Boldog Márkot ábrázoló szobornak a mintegy 50 cm magas másolatát vitte el XVI. Benedek pápának. A Szentatya feszített programja miatt az ajándék személyes átadására nem kerülhetett sor, a magyar és az olasz nép közös történelmére, az összefogás erejére, és a hit csodájára emlékeztető szobor Angelo Sodano bíboros államtitkárral való egyeztetés után a regensburgi püspökségen keresztül jut el a Szentatyához.

9.  Emlékhely a Posticumban

“MIRACULUM FECITIS PATER! - Csodát tettél Páter! - jegyezte meg a májusban a 10. születésnapját ünneplő Posticum vendégkönyvébe Pacsai János Fidél, aki szerzetes lévén úgy érezte latinul képes kifejezni elismerését. A csodának, a háznak, hely egyaránt otthona a keresztény szellemiségnek, a gyermeklélek formálásának, a hagyományoknak és a legmodernebb művészeti törekvéseknek.” 

“Fidél-emléksarok”

A könyvtár előszobája a „Fidél-emléksarok”. Pacsay János Fidél váradi születésű kapucinus atyának, a Posticum hajdani jeles támogatójának emlékét őrzi. A szerzetes néhány bútordarabja, tárgya van benne. Kegyelettel őrzött csuhájának is itt kellene lennie, csakhogy az a minap kellékként szolgált az Időutazás nevet viselő programhoz. Eljöttek a Szent László és a Lorántffy Zsuzsanna gimnázium diákjai, a Kolozsvári úti cigány iskola tanulói, román és német osztályok is.” Az idézett, az alábbi cikk végén található:

“Ha valami nagyot akarsz – Posticum”

A Napra emlékeztető, nyolcküllőjű park egyik sugarának folytatásában, ott, ahol a Hárs utca torkollik a kerek térségbe, egy hajót horgonyoztak le. Nem, nem zátonyra futott hajó ez, hanem kecsesen szárnyaló kápolna, hasonló élethangulatot sugalló épületek ölelésében. Az Árpád-házi Szent Erzsébet tiszteletére emelt kis templom puritán falai közt, a felborított bárkára emlékeztető, csúcsíves bordázatú mennyezet alatt a kereszt mellett csupán egyetlen, fából faragott, a Szent Családot ábrázoló szoborcsoport jelzi, hogy Isten Házában vagyunk. A falakat – hagyományos szentképek helyett – a hely légköréhez illő gyermekrajzok ékesítik. Ott, ahol a templomépítészet előírásai szerint a szentélyzáródásnak kellene állnia, „záródás” helyett „nyitódás” van: egy – szinte a teljes falfelületet elfoglaló – hatalmas ablak áll az oltárkép helyén, melyen keresztül természetes fény özönlik befelé. Szemközt patinás, késő barokk hangulatú orgona, a Posticum újabb szerzeménye. A kápolna a szó szoros, de nemes értelmében „átjáróház” is, hiszen mindkét kijárata bejárat is, szervesen, funkcionálisan kötődik a hozzá csatlakozó épületszárnyakhoz.

 

Valaki valóságot álmodik. Riporterségemmel szemközt két lelkész ül a patinás bútorzatú könyvtárszobában: a római katolikus Rencsik Imre, a Posticum megálmodója és építtetője, református lelkésztársának, Csernák Bélának, a „keresztény szellemiségű katolikus kulturális egyesület” jelenlegi elnökének társaságában. Bár mindkettejüknek bizonyára sok tennivalójuk volna, átbeszéljük a Ház múltját, jelenét, jövőjét. Az alapítót indulásból arról faggatom, mi késztette egy ilyen sokfunkciójú intézmény létrehozására, miként kezdett hozzá az ötlet valóra váltásához.

„Ezek nehéz kérdések… Most nem szónoki szünetet tartok, de tényleg el kell gondolkoznom felettük… Nem mintha nem emlékeznék minden rezdülésre, minden pillanatra, hanem szeretném, hogy minden gondolat a helyén legyen. Mert nem olyan egyszerűen alakult, hogy nekem támadt egy ötletem, egy vízióm, és akkor gyorsan nekiláttunk építkezni. A feszültségek közepette, amik életemet jellemezték, azért ott munkált bennem Isten akaratának keresése. Már Gyulafehérváron, szemináriumi éveim alatt fogékony voltam a diakóniára. Amikor bekövetkezett a rendszerváltó fordulat, még inkább fokozódtak Isten akaratát kereső törekvéseim. Néhány hónap múltán, 1990 tavaszán már Nyugatra mentem. Magánhallgatóként folytattam a teológiát, hosszabb körutat tettem, alkalmi munkából tartottam el magam, majd ifjúsági nevelő voltam egy szalézi ifjúsági központban, Bécsben. És állandó vívódás közben négy év után jöttem vissza. Akkor még ott volt a levegőben, hogy valamit lehet csinálni, és jelentkeztem Tempfli József püspök úrnál, ifjúsági lelkésznek. Számos gondolatom, tettvágyam aköré csoportosult, hogy választ találjunk az elmúlt rendszerre. Fél lábbal én még benne éltem, voltak bizonyos tapasztalataim, úgy éreztem, választ kell találnom annak a világnak a sérelmeire, de úgy, hogy az a jövőbe mutasson. Bár kezdetben érzelmi alapon mocorogtak bennem a dolgok, elképzeléseim hamarosan racionális útra terelődtek. Pappá szentelésem után én lettem az egyházmegye ifjúsági lelkésze.”

Első tevékenységi területe – immár nem véletlenül – a diakónia volt. Szembesülnie kellett azzal a mérhetetlen szegénységgel, ami a kilencvenes évek elejét jellemezte. Segélyakciókat bonyolítottak le, Nyugatról érkező segélyszállítmányok útját egyengették.

„A Sulyok István Református Főiskola hallgatóival karöltve mi szerveztük meg a hajléktalanoknak az első karácsonyt. Nem felejtem el, még a rendőrség is félt, annyi hajléktalant hívtunk össze. Százötven embernek adtunk vacsorát, kis ajándékcsomagot útravalóul. Fantasztikus élmény volt.”

Imrének kezdetben rendkívüli, mondhatni túlzottan nagyra törő álmai voltak. Elképzelései szerint legelőször országos szinten akarta engedélyeztetni a püspökkari konferencia által, hogy Kolozsváron létesítsenek közösen egy komoly szellemi központot, egyetemek melletti kollégiumot, kiegészítő képzésekkel, olyan tárgyakkal, amiket az univerzitáson nem tanítanak. 

„Az egyháznak nem kellett, s arra kényszerített a sors, hogy Váradon fogjak hozzá valamihez. Amikor embereket, társakat, partnereket kezdtem keresni, először István bátyámhoz fordultam. Õ egyházjogász, akkor jött haza Rómából, segített a Posticum kialakításában. Mindenképp azt szerettem volna, hogy egy egyházi intézmény legyen, de nagy gondot fordítottam az egyháztól és az államtól való függetlenségére is. Õ segített kidolgozni egyházjogilag a státusát, s azóta a Posticum a katolikus egyházjog szerinti magántársulás.”

 

Egy építész hattyúdala. Rencsik Imre kezdetben Nagyváradon is sokat szeretett volna markolni, naiv lelkesedéssel nem kevesebbet, mint a vár egyik épületét nézte ki maguknak. S aztán jóval kevesebbel, úgyszólván a semmivel kellett beérnie, az egyházmegye egy félig beépített külvárosi területet ajánlott fel neki: „Itt tombold ki magad!” A telek katasztrofális állapotban volt. Az ötvenes években Szent Erzsébet tiszteletére templomot terveztek ide, de a terv soha nem valósult meg. Hátul volt ugyan egy lakatlan plébániaépület, hajléktalanok húzódtak meg benne, az állam is beköltöztetett valakiket. A jogosulatlan foglalóknak lakást kellett felajánlani, hogy távozzanak. Humánusan próbálták megoldani a kérdést. Viszont a beépítetlen részen ott bűzölgött a város egyik hivatalos szeméttelepe. Hosszas meggyőző munkával sikerült elérniük, hogy a környék lakói ne hordjanak oda több szemetet.

„1995 tavaszán ismerkedtem meg Szabó Arnold építésszel, egy évig terveztük ezt a házat, azért olyan sokáig, mert a lelkét próbáltuk megérteni. Mondhatom, a Posticum a hattyúdala, a végrendelete volt. Az elrettentő adottságok ellenére tetszett neki a környék, látott benne fantáziát. Rendszeresen, szinte hetente tanácskoztunk. Hatvannégy évesen halt meg, mire elkezdtünk építkezni. Kézen-közön elvesztek a kész tervek, egyszerű skiccek, rajzok alapján kellett az építész akaratát megvalósítani. „A hajó-motívum, a hajó-gondolat már megvolt. Maga a ház kinézetében is predestinált bizonyos dolgokra, nem azért épült, hogy üresen álljon. Ne csak szelje a vizeket, hanem ide-oda hordozzon embereket, gondolatokat. Ahogy készült, hamar belaktuk, úgy próbáltuk élettel megtölteni. Amikor nyugati kalandozásaim során rövid időre a jezsuitáknál kötöttem ki, megtanultam a rend egyik jelmondatát: ha valami nagyot akarsz tenni, gyere el jezsuitának, de én továbbmentem, Isten akaratát keresni. Aztán egyetlen projektünk se úgy született, hogy »most már kész van a ház, és akkor tervezzünk beléje dolgokat«, nem, mindegyiket »kihordtuk«. Kérdeztem emberektől, prófétáktól, mondják meg: mi legyen a Posticum ars poeticája? Karátson Gábor festő, filozófus barátunk azt javasolta: legyen a szándéktalanság! – ami nem más, mint Isten akaratát keresni. Ha nagyon-nagyon akarsz valamit, az te vagy, s nem biztos, hogy Isten ott megfogan. Ma örülök, hogy egyre inkább visszatérő tapasztalat: az adja magát, amire szükség van.”

Beszélgetésünk helyszínén már belépésemkor feltűnt, hogy ebben a 21. századi intézményben mennyi értékes, régi könyv van. Mire 2000-ben elkészült a székház, a kápolnát, konferenciatermet, klubhelyiségeket, könyvtárat, folyóirattárat, vendégszobákat, diákszállást, konyhát, étkezdét stb. magában foglaló épületegyüttes, Imre lelkipásztornak ideiglenesen tovább kellett állnia, hogy előteremtse az intézmény fenntartásához, működtetéséhez szükséges további pénzeket. Munkatársaira, elsősorban Zsugán Gyulára bízta a ház igazgatását, és ő maga meg sem állt Svájcig. 

„Amikor befejeztük az építkezést, Svájcban megpályáztam egy segédlelkészi állást. Tempfli püspök úr elengedett, az ottani illetékes hatóság pedig beleegyezett abba, hogy csak 30 százalék után fizessek adót, a fizetésem 70 százalékát el tudtam különíteni, ebből tartottam fenn a Posticumot. Azalatt itthon zajlott az élet, munkatársaim s a hozzánk csatlakozott önkéntesek gazdag tartalommal töltötték meg a székházunkat. A nagyváradi Szent László gimnáziumban indulásunkkor ismertem meg Wagner Andreát, aki most a gyermekprogramokért felel, és Zsugán Gyulát. Az ő nevéhez fűződik gyakorlatilag a Posticum kulturális életének elindítása, és hosszú ideig a működtetése is, magas szinten. Gyula barátunk zsurnalisztikát végzett Kolozsvárott, az idén doktorált. Bár házassága révén nemrégiben Svájcba költözött, továbbra is kuratóriumi tag. Az első generáció kezében volt az indulás, értéket és tudást hoztak. Természetesen az adományozók is meghatározták az arculatot, nem mindent mi találtunk ki. Közösen kerestük az Isten akaratát, így lettünk kulturális, szellemi központ.”

Mire elkészült a székház, a „birodalom” tovább terjeszkedett. Kaptak egy várad-velencei, Templom téri ingatlant, ott alakították ki a Don Bosco diákotthont. Már a kezdetektől jól felszerelt asztalosműhelyt működtettek benne, ott készítették a Posticum bútorait, jelenleg Constantin Costea festőművész, egyetemi tanár irányítja. Aztán az ő ötlete volt, hogy az épületben, mely a Don Bosco diákotthonnak is helyet ad, a műhelyben művészi asztalosságot tanuló, szociálisan hátrányos helyzetű fiatalok számára, ott nyissanak kiállítótermeket, azzal a nemes céllal, hogy kortárs művészeti projekteket indíthasson, és teret biztosítson a nagyváradi művészeknek. Természetesen szabad kezet adtak a tanárnak, így jött létre végül 2010-ben a Konstant galéria, a legfiatalabb „gyermekük”. „A Don Bosco szociális programunk keretében arra törekszünk, hogy a fiatal ne csak azt tanulja meg, hogy miként kell egy asztalt, széket összeróni, hanem hogy elsajátítsa a művészi asztalosság, a festett, faragott bútorok előállításának minden csínját-bínját. Párhuzamosan, ahogy a Posticumot építettük, itt is, ott is lassan-lassan kialakítottunk valamit. Volt egy autójavító műhelyünk is, egy építőipari kisvállalkozást indítottunk, próbáltunk termelőtevékenység révén egyfajta anyagi bázist teremteni a Háznak. Sikeresen működött, míg egy olasz cég rá nem szedett bennünket, a mai napig perben állunk. Ami a kavicsbánya-kalandunkat illeti, mert az is van nekünk, háromévente kellett Bukarestből kitermelési engedélyt kérnünk. A szomszédunk, egy román–olasz vegyes vállalat megszerezte egy hatalmas területre a kitermelési engedélyt. Huszonkét évre megbénította a tevékenységünket. Miután kiderült, hogy a felségterületünk nem működhet kavicsbányaként, egy kis erdőt ültettünk vigasztalásképpen, halastavat hoztunk létre, van egy ház is rajta. Teheneket tartunk ott, volt két pónilovunk a gyerekek örömére, de megszöktek tőlünk, nem voltunk jó gazdáik. Amikor annak idején szemlét tartottam: jobbra kavicsbánya, balra kavicsbánya, odább szeméttelep, kissé depresszióba estem:

 »Ugyan, mit keresek én itt, a svájci hegyek után újabb szeméthegyek mellett?« 

Szemlémre elkísért ifjú munkatársam, a nemrégiben éppen Helvéciából hazatért Bakó Gábor rendező, aki jelenleg Visual Kontakt programunkat futtatja. Nem kis hivatástudattal válaszolta: 

»Hát ez a mi országunk, és ez a mi otthonunk. Csináljunk belőle valamit, egy kis szigetet.« További vállalkozásunk: Torockón, a piactéren vásároltunk egy csodálatos házat, ha sikerül felújítanunk, nemcsak turisztikailag szeretnénk hasznosítani, hanem egy szellemi műhelyt is kialakítunk benne.”

 

Amikor beindult az élet. A Posticumba készültömben nézegettem a honlapjukat, tanulmányoztam az intézmény éves jelentéseit. Az elmúlt tíz esztendő eseményeinek, a házban hosszabb-rövidebb ideig tevékenykedőknek a felsorolása is meghaladná a riportom kereteit. 

A Ház egyik büszkesége a több mint száz kiadványt kínáló folyóirat-olvasó, internetes hozzáféréssel az ide nem járatott lapokhoz. Házigazdáim nem titkolják, csalódás érte őket, amikor kiderült: a szellemi tájékozódásnak ez a forrása kevesek érdeklődését keltette fel, se az egyetemisták, se a tanárok nem tapossák le egymás sarkát az olvasóteremben

A könyvtár előszobája a „Fidél-emléksarok”. Pacsay János Fidél váradi születésű kapucinus atyának, a Posticum hajdani jeles támogatójának emlékét őrzi. A szerzetes néhány bútordarabja, tárgya van benne. Kegyelettel őrzött csuhájának is itt kellene lennie, csakhogy az a minap kellékként szolgált az Időutazás nevet viselő programhoz. Eljöttek a Szent László és a Lorántffy gimnázium diákjai, a Kolozsvári úti cigány iskola tanulói, román és német osztályok is.

Fidél atya fiatalon ilyen pezsgő életben lehetett volna elemében! A magyar törtènelem nem tette lehetővé.

10. Pacsai Norbert: Édesanyánk (1904-1986) 

PACSAY JÁNOSNÉ dr. Horváth Mária

(Brassó, 1904. április 17. – Keszthely, 1986. augusztus 25.): tanítónő)

„Ontottam a virágot, Virultam jóban-rosszban: Mások gyümölcsösödtek, Én mindig virágoztam.” (Ady: Magyar fa sorsa)

Édesanyám apja még Jellasics Józsefként látta meg a világot, abban az elmagyarosodott horvát családban, amely Pozsegából származott, és a családi legendárium szerint felmenői között tartotta számon A vén zászlótartóban legyávázott, rossz emlékű horvát bánt. Ez a bélyeg az eszmélő kicsi Józsefet nagyon bántotta. Rávette a családját nevük magyarosítására. Egyértelműnek kínálkozott a Horváth név. Anyai nagymamánk – Kölcze Mária – igazi székely jellem volt. Édesanyáméknak példa a jóra, az igényességre, a feltétel nélküli szeretetre. Kilencedik gyermekét ötven évesen szülte.

A Horváth család életének két meghatározó alapja a hit és az iskola volt. Nagyapánk iskolát építtetett Brassóban, hogy sok gyermeke minőségi magyar nevelést kapjon, mert akkor a várost jobbára szászok lakták, és az addig egyetlen magyar iskola nagyon messze volt az otthonuktól. Ennek az iskolaközpontúságnak tulajdonítom, hogy az öt leánytestvérből négy pedagógus lett, így édesanyám is.

Ő a nagyszebeni tanítóképzőben kezdte tanulmányait, de már csak Nagyváradon szerezhette meg a képesítést. Felkészülését a pályára a tragikus erdélyi történelem törte ketté, ugyanis a román beözönlés elől nagyapánk Váradra menekítette népes családját, abban a naiv hitben, hogy a gyulafehérvári román országgyűlésen bekebelezett Erdély határa a Király-hágónál lesz. Mire a Horváth család a valósággal szembesült, a román hadsereg már Budapesten járt. Tehát édesanyám Nagyváradon szerzett tanítónői képesítést, és azonnal megtapasztalhatta a kisebbségi lét szellemi nyomorúságát. Ahhoz ugyanis, hogy taníthasson, hűségesküt kellett volna tennie a román királyra. A Horváth családban ez elképzelhetetlen volt.

Nagyvárad még rab állapotában is pezsgő szellemi életet élt, és rendkívül szilárd identitást is adott. Hiszen Szent László városáról van szó, felbecsülhetetlen történelmi és kulturális tőke folyamatos működésével. Nem felejthetjük, hogy még Luxemburgi Zsigmond is Váradra, a lovagkirály lábaihoz temetkezett. Ez a nagyrészt nemzettudatra alapozó tőke még mára sem inflálódott teljesen. Trianon elfogadhatatlan hatása egy tudatos magyar ellenállásban vált nyilvánvalóvá. A polgárság elsősorban az egyházakban nyert támaszt nemzeti eszméihez. A román királyra fel nem esküdött értelmiség itt talált teret működéséhez, vállalva az ezzel járó anyagi nehézségeket is. 

Édesanyám Nagyváradtól a legnagyobb ajándékot édesapám személyében kapta. Itt ismerte meg a Zalából elszármazott joghallgatót, aki az említett okokból szabósegédi fizetésből tartotta el magát, majd az 1926-ban megkötött házasságuk után évről-évre gyarapodó családját is. Az egyre több gyermekszájnak egyre nagyobb kenyér kellett, ezért mindig több magántanítványt vállaltak.

Amikor Nagyvárad a bécsi döntést követően 1940-ben visszatért, édesanyám már négy gyermekét kísérhette reggelente iskolába, ahol végre ő is katedrára állhatott, és elkezdhette azt a munkát, amiről addigi életében álmodott.

A mai történelmi megítéléstől függetlenül Észak-Erdély és a Partium visszacsatolása hatalmas változásokat hozott, óriási fellendülést eredményezett, elsősorban szellemi értelemben. A magyar diplomások ezrei álltak végre munkába a szakterületükön. Édesanyám a Sztaroveszky utcai Állami Elemi Népiskolában lett végre tanítónő, édesapám pedig Bihar vármegye egyik árvaszéki ülnöke lehetett. A magyar lét újra értelmet kapott. Ennek bizonyítéka, hogy édesanyám is vállalt még két gyermeket, de mindkétszer úgy, hogy az a tanévet ne zavarja. Nővérem is és én is május végén születtünk. Édesanyánk addigra lezárta az osztályzatokat, megírta az anyakönyvet és a bizonyítványokat is. Ebben a pezsdülésben az 1943/44-es tanév volt az utolsó. 

A háború az ismert okok miatt elérte a Kárpát-medencét, és a román átállás után a váradi magyarság sem számíthatott semmi jóra. A magyar iskolákban le lehetett törölni a táblát, menekülni kellett.

Szerencsés ember vagyok, mert ezt az időszakot pár hónaposan éltem át, de édesanyám életében kitörölhetetlen nyomot hagyott. Még egészen idős korában is beszélgetéseink során hamar a menekülésre terelődött a szó. Bizony nem lehetett egyszerű ekkora családdal menekülni esős-hűvös őszben, teherautón, vagonban, lovaskocsival, halászladikon, gyalog. Ráadásul egy emberöltővel később családunkban megismétlődött az erőviszonyok alábecsülése. Most édesapánk vélte úgy, hogy az oroszok legfennebb a Dunáig jutnak el. Mire mi a zalai rokonainkhoz értünk, már vörös zászló lengett a Reichstagon. 

Az 1945/46-os tanévet édesanyám Zalaegerszegen kezdte. Nagy volt a hiány tanerőben, hiszen a néptanítók többsége tartalékos tisztként a hadifoglyok keserű kenyerét ette, ha került egyáltalán kenyér. A tanítónők két műszakban tanítottak, akár hatvan gyermeket is egy-egy osztályban, alig fűtött tantermekben, amelyeket a gyermekek takarítottak. Mindenki rosszul öltözött volt és éhezett. Nagyobb testvéreim elmondásából tudom, hogy édesanyánk rendszeresen négy-öt éhes gyermekkel tért haza az osztályából. Amíg ezek a gyermekek megcsinálták a leckét, édesanyánk főzött valami ehetőt. Leginkább rántott levest vagy puliszkát.

Ahogy nemzetünk kezdett feleszmélni a világégés kábulatából, úgy tért vissza honfitársaink szívébe az életkedv. Hihetetlen, de volt még a lelkekben tartalék a romok eltakarítására. Így újraszervezték a közigazgatást is. Régi bihari kollégái visszacsalták édesapánkat Berettyóújfaluba, a csonka Bihar vármegye ideiglenes székhelyére. Árvaszéki elnök lett. Most már édesanyánk egymaga birkózott Zalában a népes család gondjaival, ráadásul az édesapánkat Biharba elkísérő nővérkénket nyolcévesen elveszítettük. Belefulladt a Berettyóba. A temetésén ketten voltak, a pap és édesapánk. Ezt a csapást a családunk máig sem heverte ki, de akkor is élni kellett. Öt gyermek még mindig a jövő reménységét táplálta. 

Édesapánk új fészket teremtett Berettyóújfaluban a Tisztviselőtelepen. Végre édesanyánk kinevezett tanítóként és az újraegyesített család örömében kezdhette meg a munkát az 1946/47- es tanévben a Római Katolikus Elemi Népiskolában. Nyugodt jövő ígérkezett, de fokozatosan kiderült, hogy minden remélhető jó szertefoszlik. A fordulat éve édesapánkból – a két doktorátusával – segédmunkást csinált, és jószerével ebben a minőségében állt helyt a munkaversenyben szinte nyugdíjazásáig. Az volt a bűne, hogy karakteres képviselője volt az emberi tisztességnek. Édesanyánkat a maradékkal kényszerlakhelyre költöztették, ahol hatalmas székely szívével ő tartotta a lelket a sorsuk romjain vergődő elesettekben. És persze a frissen államosított iskolában tanított. Mai napig nem tudom, hogy hogyan maradhatott katedrán. De még ennél is nagyobb rejtély, hogy honnan táplálkozott a lelke. Honnan tudott még tartalékokat mozgósítani? A titok megfejtését abban látom, hogy rendíthetetlen hite volt. Hittani műveltségén túl szeretetből fakadó, értelemmel megragadott Istentudata volt, és mindent Égi Urára bízott. 

A háborút követő két évben legidősebb nővérem félbehagyta középiskolai tanulmányait, és átvette a családanya szerepét. Mire visszamehetett tanulni, már csak én voltam, aki még nem érte el a tanköteles kort. Annál többet jártam iskolába! Édesanyánk – akit a tantestületben csak Pipi mamának becéztek – mindenhová magával vitt. Nappal az állványos iskolai tábla mögött töltöttem az időt, és füleltem, hogy hogyan keresik a gyermekek az állítmányt. Jó időben persze az udvaron játszottam. Így ötévesen jártam a dolgozók iskolájába, sőt analfabéta-tanfolyamra és tantestületi értekezletekre is. Úgy éltem tanítónő édesanyám mellett, mint az igáslóval a kiscsikója. Édesanyámat aludni sosem láttam. Amikor lefektetett, az asztalon még tornyosultak a javításra váró füzetek, amikor ébredtem, már óravázlatot írt. Elmés praktikái voltak az időnyerésre. Ha nem maradt ideje megfésülködni, bravúros kendőfelkötésekkel csinált kontyimitációt vagy turbánt. De amivel valamennyiőnket rendre rabul ejtett, az a szünet nélküli derűje, góbé őseitől örökölt eredeti humora volt. Ritkán adódó szabad perceiben felolvasott családjának. Az olvasást a legjobb, legizgalmasabb részeknél hagyta abba, így aztán egymás kezéből kapkodtuk ki a félbehagyott könyveket. 

Tanítónői pályafutása 1959-ben ért véget, amikor is nyugdíjazták. Akkorra én is elkerültem Berettyóújfaluból, így már semmi sem kötötte családunkat a gyökereinket jelentő és nagyon szeretett Biharhoz. Szüleim Zsámbékra költöztek, ahol a váradi ifjú éveikhez hasonlóan magántanítványok korrepetálásával egészítették ki szégyenletesen sovány nyugdíjukat. Innen már minden úgy van, mint a népmesében: a hős elnyeri méltó jutalmát. Legidősebb testvérünk, édes bátyónk a papi hivatást választotta. Hosszú politikai vesszőfutás után 1969-ben plébános lett Zalaapátiban. Első intézkedése az volt, hogy szüleinket magához vette. Újra lett igazi otthonuk, és nekünk is megadatott a hazatérés boldogító lehetősége. Innentől nem szenvedtek semmiben hiányt, őszinte szeretet és megbecsülés övezte személyüket. A Gondviselés életükben fizetett hűségükért. Bátyánkat követve laktak még Nagykanizsán, Tapolcán és Keszthelyen is. Édesanyánk végül Keszthelyen tért meg Teremtőjéhez 1986. augusztus 25-én. Az 1986/87-es tanév első tanítási napján temettük. Megrendülésünket fokozta temetési dátumának sorsszerűsége. Tanítónői igyekezettel, sokunknak példát adva iparkodott, hogy ama – feltámadásig tartó – Mennyei Tanévet le ne késse.

Múltkoriban jártam Berettyóújfaluban, gyermekkorom kedves helyszínén. Gyönyörű kis templomunk centenáriumát ünnepeltük. Nem lehet szavakat találni arra, hogy milyen érzés volt megtapasztalni földijeink nagy szívét. Egykori növendékei – fél évszázad után is – hűségesen ápolják édesanyánk emlékét. Bizonyosság ez arra, hogy a történelem átrajzolhat térképeket, nyomorúságba süllyeszthet családokat, nemzeteket, de a hivatásuknak élő tanítók-nevelők a legszilárdabbnak hitt parancsuralmakat is túlélik hatásukkal. Mert ugye a Fát ki lehet vágni, de az Erdő örök.

Csermely László emlékezése:

Talán igaza volt Németh Lászlónak, amikor azt írta, hogy „hamar el tudjuk feledni azt, akit szerettünk, de aki minket szeretett azt soha.” Mária néni pedig szeretett minket, tanítványait. Az általános iskola ötödik osztályában, tehát már felső tagozatban, nem csak magyartanárom, de osztályfőnököm is volt Berettyóújfaluban. Biztos nagy várakozás előzte meg akkor, hogy vajon ki lesz az osztályfőnökünk, ki milyen tárgyat fog tanítani, hiszen addig minden évben csak egy tanító nénink vagy tanító bácsink volt. Nem szégyellem bevallani, hogy ennyi év távlatából Mária nénin és a magyar órákon kívül csak arra emlékszem, hogy ki tartotta az ének és testnevelés órákat. Tény viszont, hogy a verseket akkor ötödikben szerettem meg igazán. Ebben talán az is közrejátszott, hogy aki önszorgalomból a kötelező verseken vagy versszakokon túl többet is megtanult a következő órára, azt Mária néni külön megjutalmazta, többnyire egy-egy jeles osztályzattal. Ugyanakkor úgy emlékszem, hogy szeretetteljes szigorral tanított és nevelt bennünket. Türelmes, lelkiismeretes oktató volt. Nem emlékszem, hogy valamikor is kiabált volna velünk. Családját, gyermekeit rajongásig szerette, de nagyon szerette tanítványait is. A faluban szinte mindenki ismerte, nem csak azért mert még/már akkor is ritka volt az öt gyermekes család, hanem mert a szülők egy gondoskodó, tanulóit megismerni és segíteni akaró embernek tartották, akinek a segítségével együtt lehetett irányítani gyermekük fejlődését, és ezt hittel meggyőződéssel – teszem hozzá utólag: jogosan – terjesztették róla. Az pedig, hogy tanítói képzettsége ellenére a felső tagozatos osztályokban éveken keresztül a magyar nyelv és irodalom tanítását is rábízták, nem elsősorban a szaktanárok hiányával, hanem sokkal inkább az alapos pedagógiai felkészültségével, széles körű műveltségével, olvasottságával és szakmai hozzáértésével magyarázható. http://www.kspe.hu/data/pa/PA-2008.pdf

A szerzők, a közreműködők titulusaikkal

Czettele Győző okl. matematikus-gépészmérnők

Csermák Kálmán és Alice (neje) magyar író, CSc

Erdősi Gyula  okl. villamosmérnök, okl. mérnök tanár, okl. gazdasági-mérnök, egyetemi doktor, CSc

Exterde Sándor  okl. vegyészmérnök, okl.gazdasági-mérnök, műszaki igazgató

Fliszár Károly ny. főesperes-plébános

Gárdonyi Máté tanszékvezető egyetemi tanár, Pázmány Péter Katolikus Egyetem, történész, PhD

Győrfi Sándor Kossuth-díjas magyar szobrászművész és éremművész

Hausenblasz Hantos Andrea énekes, zenetanár

Hausenblasz Kató  egyházzenész, kántor

Illés Mária  jogi doktor, ügyvéd

Kármán Tamás kiadványszerkesztő

Kelle Antal Termelési rendszer szakos okl. gépészmérnök, Ferenczy Noémi-díjas képzőművész, ArtFormer

Kopcsay Ágnes könyvtáros

Kopcsay László egyetemi docens, PhD

Lambert Zoltán  ny. plébános, érseki tanácsos, érdemes esperes, protonotárius, kanonok

Leopoldo Ingegneri olasz kapucinus szerzetes atya, plébános

Lepp Edvin  műszaki szakértő

Marco Faccioli olasz kapucinus szerzetes atya, plébániai kormányzó

Nagy Gábor Tamás magyar jogász, szociológus, politikus, volt polgármester, elsőbeosztott, konzul

Nahlik Gábor okl.gépészmérnök, okl. gazdasági-mérnök, műegyetemi doktor, CSc

Pacsai Norbert  biológia szakos tanár

Paolo Guido Spinelli  az Olasz Köztársaság magyarországi nagykövete

Pintér Géza fizika tanár a Budapesti Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskolában és Gimnáziumban, a Budapesti Szent Benedek Gimnáziumban

Reich L. Ciprian kapucinus szerzetes pap

Rencsik Imre intézményvezető, Posticum - Spirituális és Kulturális Központ, Nagyvárad, kisegítő lelkész, Római Katolikus Egyházközség  Svájc

Sándor Bertalan Brúnó  lelkivezető, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat országos központja

Stanisław Jan Dziwisz lengyel katolikus püspök, 2005-től 2016-ig krakkói érsek, 2006-tól bíboros. Korábban Szent II. János Pál pápa teljes pápasága alatt a Szentatya személyi titkára

Stoffán György  egyháztörténet kutató, író

Szabó Ferenc jezsuita szerzetes, teológiai doktor, tanár, költő, publicista

Szalai Jeremiás  ny. plébános, esperes helyettes

Szalek Ewa Termelési rendszer szakos okl. gépészmérnök, okl. gazdasági-mérnök, lengyel-magyar fordító

Szelesteiné Pacsai Ildikó  gyógyszerèsz

Szelestei Tamás  főorvos, volt polgármester

Szpisják Péter Pál  kapucinus szerzetes atya, templomigazgató

Thaler Tamás  okl. építőmérnök,  út és vasútépítő-mérnöki szak, fotográfus

Vadászné Hausenblasz Katalin  könyvtáros

Várszegi Imre Asztrik bencés szerzetes, püspök, pannonhalmi főapát (1991-2018), történész

Vecsei Miklós a diagnózis alapú felzárkózási stratégia végrehajtásáért felelős miniszterelnöki biztos, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat alelnöke

Vincze Tibor  polgármester, diakónus

Zsömböly Lukács  Alsóvizivárosi Árpád-házi Szent Erzsébet plébánia képviselő-testületének alelnöke

Zsuffa Péter  tűzzománcművész.

Zsugán Gedeon H. Gyula  

újságíró, könyvtáros

Irodalomjegyzék

1. “Avianói Márk nyomdokain” Budapest Főváros I. Kerületi Polgármesteri Hivatalának lapja 2003. szeptember 12. K.D.

2. A HÍR, AMELY RÓLAM SZÓL Budapesti Nap I. kerület • Arcok BUDApest 14 oldal 2003. szeptember 4., csütörtök 

3. A kávétól Szent Ferencig = Új Ember 2003.11.23 (LIX. évf. 47

4. A Magyar Katolikus Lexikon a Szent István Társulatnál jelent meg, az interneten is.

5. A visszaadott kölcsön = Új Ember, 1994 (50. évfolyam, 1/2371-52/2422. szám)1994-09-18 / 38. (2408.) szám

6. Boldog Avianói Márk szobrának felavatása Buda török alóli felszabadításának 320. évfordulóján (Alsó -Vízivárosi Szent Erzsébet templom, Fő utca. ) 2006. szeptember 2. 11 óra a Budavári Önkormányzat kiadványa

7. Egyházzenész jubileuma = Új Ember 2001.11.25 LVII. évf. 47. (2782.)

8. Érszegi Márk Aurél (2003): Avianói Márk, Európa lelki orvosa = Új Ember, 2003.04.27. LIX. évf. 16-17 (2855-2856)

9. Érszegi Màrk Aurél (2003): Boldog Aviánói Márk élete, HITTEL ÉS DIPLOMÁCIÁVAL A KERESZTÉNY MAGYARORSZÁGÉRT. Új Ember-Márton Áron Kiadó, Budapest

10. Farkass Péter (szerk.), Kopcsay Ágnes (szerk.), Paulini Levente (szerk.)(2016): Budai Kapucinus. Különszám. Beata Virgo Dabit Auxilium. Felelős kiadó: P. Sergio Tellan kormányzó, Budapest 

11. Koltai András (szerk.)(2005): A Szent Anna templom és a budai víziváros katolikus egyházai, Kiadó: Budapest-Felsővízivárosi Szent Anna Plébánia,Budapest

12. Őszentsége Ferenc pápa magyarországi apostoli látogatásán elmondott beszédei – 2023. április 28–30. Magyar Katolikus Püspöki Konferencia (MKPK), Magyar Kurír,  Budapest

13. Pacsai Norbert (2017): Publikum- Örökszentmiklós. Videó. 2017.09.22. 

14. Pilinszky János: Bűn és Bűnhődés = Új Ember,1965. szeptember 26.

15. Pió atya a mosolygós szent = Új Ember, 2002. szeptember. 22.

16. Rencsik Imre (2000): Fidél atya aranymiséjén. Keresztény Élet. 2000. október 8./ 41. szám

17. Rosdy Pál (2003): Élő történelem = Új Ember Magazin, 2003. (4. évfolyam) április

18. Röpke, Wilhelm (2000): Emberséges társadalom - Emberséges gazdaság. 2. kiadás, Aula Kiadó, Budapest

19. Röss Bertalan(1936): Aviánói Márk pápai követsége és a török félhold alkonya Magyarországon. Magyar Kapucinusok Tartományfönökség, Budapest

20. Szabó Ferenc (2016): “Örömben éltem - köszönöm!” Égy jezsuita hivatás története.  “Arcélek” sorozat, Jezsuita Kiadó, Budapest 

21. Szikora József (2003): “Méterekkel a harcolók fölé magasodott”. = Új Ember, 2003. április 27.LIX.évf. 16-17 (2855-2856) 

22. Szilágyi Aladár (2010): Ha valami nagyot akarsz - Posticum. = Erdélyi riport 2010. október 13. 9. évfolyam, online közéleti újság, Nagyvárad, 2002-ben alapítva, 2017-ben megszűnt.

23. Varga János (2006): Magyar ajándék a pápának. KITEKINTŐ, Magyar Kurír – 2006. szeptember 14.

Angol nyelvű tartalomjegyzék és rezümé

“Az iskolateremtő Fidél atya Boldog Avianói Márk szolgàlatban” 

(Tanúságtételek Pacsay János Fidél tiszteletére)

című könyv 

Ajánlás (Stanisław Jan Dziwisz)

Várszegi Asztrik: Pacsay Fidél atya Boldog Avianói Márk nyomában

Tartalomjegyzék

Mottó

Sorozatszerkesztői előszó

Köszönetnyilvánítás

Bevezetés 

1. Fejezet: A LELKIPÁSZTOR  ÉS STÁCIÓI

“Legyetek befogadók és legyetek az imádság emberei” (Ferenc pápa) 

Alsóvizivárosi Árpád-házi Szent Erzsébet plébánia - a magyar kapucinusok (Vadászné Hausenblasz Katalin)

1. Hausenblasz Hantos Andrea: “De sok gyerek, s milyen fiatal a papa!!” 

2. Sándor Bertalan Brúnó: Virul az igaz, mint a pálma…. 

3. Reich L. Ciprian: A példád maradjon velünk!

4. Pacsai Norbert: Miért kapucinus? 

5. Fliszár Károly: Az “Esperes Ur” vendégszeretete 

6. Pintér Géza: A visszaadott kölcsön az újrainduló bencés gimnáziumnak

7. Rencsik Imre: “A szülőföldem volt és maradt az igazi otthonom” 

8. Pacsai Norbert: A rögös életút

9. Nagy Gábor Tamás: A Budavárért Emlékérem, emlékeim Fidél atyáról

10. Illés Mária: Az a szál fehér rózsa 

11. Lambert Zoltán: Emlékeim Pacsay János Fidél atyáról

12. Szelestei Tamás: A keszthelyi templomépítő Fidél atya

2. Fejezet: A PAPTÁRSAI, A TANITVÁNYOK ÉS A HÍVŐK EMLÉKEI

1. Czettele Győző: A kesztyűs pap

2. Csermák Kálmán és Alice: A keszthelyi örökség!

3. Erdősi Gyula: Kettőnk fotója a szobája falán volt

4. Exterde Sándor: Töredékes emlékeim első lelki mentoromról Fidélről 

5. Győrfi Sándor: Fidél atya egyik életcélja

6. Hausenblasz Kató: Egyházzenész jubileuma és történetei   

7. Kopcsay László: A mi Fidél atyánk

8. Leopoldo Ingegneri: A szoboravatás

9. Pacsai Norbert: Derűmorzsák

10. Paolo Guido Spinelli: Az olasz-magyar barátság (1956, 2006)

11. Stoffán György: A hívő magyar népért élő szerzetes

12. Szabó Ferenc: A “döntő fordulat”

13. Szalai Jeremiás: Felejthetetlen három év a Tapolcai Plébánián

14. Szelesteiné Pacsai Ildikó: Sorsunk összefonódott 

15. Vecsei Miklós: Bátyó 

16. Vincze Tibor: Nekünk ő volt a plébános úr a boldog Zalaapáti években!

17. Zsugán Gedeon H. Gyula: Az utolsó váradi kapucinus 

3. Fejezet: OSZMÁN LEGYŐZÉSE ISTENI ERŐTÉRBEN (Pacsai Norbert)

Utószó (Gárdonyi Máté)

Függelék:

1. A Templomok 

2. Magyar kapucinus tisztségviselők (1870-2003)

3. “A visszaadott kölcsön”

4. Interjú Fidél atyával életéről az aranymise előtt

5. “Csodálatos, amit értünk tett” (Interjú Pacsay János Fidél atyával Avianói Márkról)

6. Fidél atya szobrot szeretne Avianói Márknak és mesélt Szent Pió atyáról

7. “Avianói Márk nyomdokain” (utolsó beszélgetés Pacsay János Fidél atyával) 

8. Boldog Avianói Márk szobra  (Magyar ajándék a pápának)

9. Emlékhely a Posticumban

10. Pacsai Norbert: Édesanyánk (1904 -1986)

A szerzők, a közreműködők titulusaikkal

Irodalomjegyzék

Angol nyelvű tartalomjegyzék és rezümé

Illusztrációk és fotók tartalomjegyzéke 

Rezümé, Pacsay János Fidél 

(Nagyvárad, 1926. - Buda, 2003.)

 

Teológiai, főiskolai tanulmányait Budapesten végezte. 1950-ban betiltották a szerzetesrendeket. Máriabesnyői templomban titokban pappá szentelték. 14  évig fizikai munkás, emellett; kántor, sekrestyés és szakács. 1961-ben elkészítette doktori disszertációját, 11 nyelvet tanult meg. 1964-től világi papként tevékenykedett, káplán, a budai rendház templomában, majd Kisgörbő, Balatonboglár és Látrány falvakban. 1969-től  plébános Zalaapátiban, majd Nagykanizsa, Tapolca és Keszthely városokban. 1988-től a szerzetesek újra működhetnek. Fidél atya újjászervezte a magyar kapucinus rendet, házfőnök és plébános a budai rendház templomában, 2003. október 20.-i haláláig. Az utánpótlás képzésről elképzeléseit a nagyváradi aranymiséje előtt az alábbiakban vázolta:

 

“…..annak idején rend társaimmal azt terveztük, hogy egy lengyelországi városban, ahol hatalmas házunk van, nemzetközi szemináriumot indítunk a közép-európai államok kispapjai számára. Úgy volt, hogy a szentírástudományt én